VI. fejezet: Kapcsolatok

2008 május 24. | Szerző: Töpimama

 

Kapcsolat. Kinek mit jelent ez a kifejezés? Mi jut eszedbe róla? Csak egy szó? Vagy valami sokkal több? Hm, különbözőek vagyunk, különbözőek a kapcsolataink is. Most viszont a párkapcsolatokra helyezem a hangsúlyt: a legális és a nagyon is illegális kapcsolatokra, a viszonyokra is…

1. PÁRKAPCSOLAT. Nem tudom, lehet csak engem foglalkoztat annyira a téma, de mostanában nem győzöm figyelni a párokat – magam körül meg úgy egyáltalán. És sok számomra furcsa helyzetet látok. Nem nagy dolog, de nekem pl. mindig „fület szúr” a következő: „igen, megtankolOM a kocsit neki” (nem, nem a pasi a feleségének, azt még érteném, hanem a nő – és nem szó szerint, kifizeti magyarul), „én így csináltatom meg a kertEM”, „nekEM még ennyi pénzem van a hónapra”, stb.  Nem bántja senki fülét? Az enyémet piszkosul. Nem tudom, de nálunk valahogy csak kocsINK van, meg pénzÜNK, meg kertÜNK. Nincs enyém meg tiéd… Jó, persze, pénzkezelő, irányító, intézkedő fél minden házasságban van (ööö, nálunk ez nem én vagyok 🙂 ). És ez így normális. De én valahogy viszketek ettől az enyém-tiéd felállástól. Ennyi erővel ez az én gyerekem, az meg a tiéd, ez az én szappanom, az meg a te felmosórongyod… Na mindegy.

Aztán a szenvedély teljes hiánya. Figyeltétek már? És most nem 20 éves házasokról beszélek, hanem néhány éve „járó”, esetleg már egy fedél alatt élő párokról. Akik elücsörögnek egymás mellett, esetleg megfogják néha a másik kezét… Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mindenki nyilvánosan szeretkezzen az utcán, csak valami. Nem tudom, de vannak olyan párok is (és imádom őket), akikről egyszerűen süt, hogy összetartoznak. Ahogy egymásra néznek/mosolyognak, akármi. És a másikhoz sem kell érniük hozzá… Ismeritek, nem? Vagy abból jön le ez méginkább, ahogy beszélnek a társukról. Az emberek tényleg furcsák. Mostanában nem egy, nem is kettő (sajnos) lánytól hallottam, a „Milyen végre együtt élni?”, vagy „Milyen a házasélet?” című kérdésekre, a: „Hm… jó.” Válaszokat. Ez szörnyű!

Emlékszem, mikor mi összeköltöztünk (annak is lassan 6 éve), nem tudtak lelőni, ha mesélni kezdtem róla. Mert vannak helyzetek, amikor igenis áradozni kell a másikról, meg a boldog kis életetekről. Ilyen, mikor új egy kapcsolat, mikor végre sikerül megvalósítani a hőn áhított összeköltözést, mikor hivatalosan is megpecsételitek a kapcsolatotokat, vagyis mikor összeházasodtok, stb., van még egy pár. De ha már ebben a fázisban is csak ez a lagymatag hozzáállás telik a felektől, akkor miről beszélünk? Nyilván nincs már se lángolás, se meghalnék érte szindróma, de kérdem én: így minek az egész? Elképzelni sem tudom a szituációt, hogy olyannal akarjak élni, aki nem vált ki belőlem semmiféle heves érzelmet, se reakciót. Persze, a házasságban ilyen változásokon átmenni, az is más. Szerintem az alap elvárás azért lehetne, hogy legalább előtte, meg mondjuk benne is még egy jó darabig így érezzünk a másik iránt. Igaz, a tudósok szerint másfél évig tarthat maximum a nagy szerelem, aztán átalakul. Én mondjuk nem épp így éltem meg. Igenis hulla szerelmes voltam az esküvőnkön is, ami pedig kérem alássan 3 együtt eltöltött év után történt. És igen, majd belefulladtam a féltékenységbe, mikor kiderült, hogy Conni Ferrara (Mo. akkori 3-as számú pornószínésznője) vonaglott pucéran a páromon, hogy tovább ne meséljem… A legénybúcsún persze, de hagyjuk is a témát. És szerintem ez így normális. Csak valahogy manapság a többség (meglátásom szerint legalábbis) úgy megy neki az egésznek, hogy persze, összeházasodom vele, hiszen jobb már úgysem jön, aztán lassan szülni is kéne… Ajajj, nekem senki se mondja, hogy ez így normális. De visszafelé is: bár nem nagyon szeretem, olyan kis aranyos, jó anyuka lesz belőle… Áááá! Most őszintén: mi lesz ezekkel az emberekkel, 5, 10, netán 50 év múlva? Vagy halálosan beleszeretnek valaki másba, és dobbantanak, vagy leélik az életüket egymás… mellett. Igen, ez a helyes kifejezés, mert hogy nem együtt az is tuti. Továbbmegyek: csípem még a lagymatagokon belül a bezárkózó típusúakat. Tudjátok, akik nem elég, hogy megelégszenek a középszerűvel (az még hagyján, nem is törődnek különösebben velük, mert hát apukáknak a non-stop számítógépes-játékozás dukál, az asszony meg úgyis elvan a gyerekkel), hanem még el is fordulnak… mindenkitől. Nekem ez egy vicc, tényleg, de tudjátok hány 30 közeli ismerősünk van, akik azért nem tudnak velünk sosem összefutni hétvégén, mert „megyünk az anyósomékhoz”! Na de minden hétvégén? Minden áldott szombaton? Vagy a másik: „képzeljétek, vettünk egy házat Mucsaröcsögén a párom szülei mellett kettővel, tök szupi! Igaz, hogy én 6-ra, ő meg 8-ra jár dolgozni – minő véletlen – Pestre, és csak egy kocsink van, de semmi vész! A lényeg, hogy végre anyuka mellett lakhatunk!” Jézusom! Mi is jól kijövünk a szüleinkkel, na de a gondolattól hogy egymás mellett éljünk… ááá, kicsit azért kiráz a hideg. Az élet rendjéhez tartozik a leválás is, és aki elmulasztja… Az könnyen így jár. Na jó, lapozzunk, mert nem szándékom megbántani senkit, csak elgondolkodtató a helyzet.

2. VISZONY. Nehéz „tészta”. Leginkább a házasságokat érinti, bár döbbenetes számomra, hogy az alig együtt élők körében is milyen könnyen megesik. Legalábbis manapság. Amit csak azért nem értek, mert ha nekem annyira nem jó egy párkapcsolat, netán annyira nem jött be az összeköltözés, akkor miért szórakozom holmi megcsalással, ahelyett, hogy felvállalnám ezt és lapát… Aztán tiszta lappal lehet újra kezdeni. Amíg nem késő. Mert ha „jó lesz az” alapon még el is veszem (hozzá is megyek), és akkor jövök rá végérvényesen a gebaszra, na az már gázosabb. Én is mindig ezzel vígasztalom összetört szívű barátnőimet, hiszen még mindig jobb most, mint 3 gyerek után. Mert sajnos már olyat is láttam…  És az indítékok, hogy ki és miért csinálja? Hát az változó. Vegyük a komoly kapcsolatokat, hiszen aki már az elején ilyenre vetemedik, az nyilván nem szereti kellően a társát ahhoz, hogy örökre együtt maradjanak. Én legalábbis így gondolom. Szóval házasság. A séma úgy néz ki, hogy a férfiak 20 év után, kapuzárási pánik következtében összeszűrik a levet 18 éves, szőke bombázó asszisztensükkel mondjuk. Aztán többnyire tartják egy darabig, elhalmozzák minden jóval, de mikor már túlságosan követelőzővé válik, és ő akar lenni a következő asszony, akkor lapát. Vagy van olyan elvetemült is, aki enged a csábításnak… Működik is ez, kb. a következő 20 évben. A nőknél valahogy pont fordítva van – állítják az okosok. Mi ugyanis, akkor vágyunk leginkább még több elismerésre, még több hódoló pasira, amíg fiatalok vagyunk és szépek… Van, hogy mi sem bírunk a démonainkkal, és… Ez szerintem főleg azért van, hogy a végső pillanatban is megerősödjünk a hitben, hogy nem a kemény macsó  a nyerő, hanem igenis a jófiú, az apatípus. Vagy nem tudom. Utolsó utáni esélyünk a „más” kipróbálásának. Plusz, valljuk be, a pasik nagyon értenek hozzá, hogy mivel vegyenek le minket úgy a lábunkról, hogy bármire képesek legyünk. Persze ez nagyon mocsok dolog, de hát ismerjük a mondást: „könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja”… Tudom, most a nők ellen beszélek ezzel, de akkor is így van. Kivétel persze mindig van, és legyen is, én is szeretném hinni, hogy ki lehet tartani valaki mellett 50 évet is simán. És boldogan. Majd meglátjuk. Csak az a piszok kísértés. Nem tagadom, én is voltam életem során már megcsaló. Meg gyanítom megcsalt is, csak ez konkrétan sosem derült ki. Mert sajnos – hogy a fene enné meg – van egy típusú pasi, aki kicsinál minket, nőket. Akitől remegni kezd az egész testünk, mint a kocsonya, a szívünk majd kiugrik a helyéről, és félő, ha nem használjuk ki a lehetőséget, bánni fogjuk egész életünkben, és a tűz felemészt. És azon mindenki csak veszíteni fog. Qrva nehéz helyzet. Remélem soha többé nem kerülök hasonlóba se, de sajnos már ismerem. Volt ilyen szeretőm is (hűűű, de rosszul hangzik), de korábbról is ismertem már az érzést: az ELSŐ („olyan”) pasim is ilyen volt nekem. Akivel olyanok voltunk, mint a vas és a mágnes. Küzdhettünk volna ellene, de úgyis hiába. Persze párkapcsolat és szerelem lett belőle, de tiszavirág életűnek bizonyult. Nem hiába, amelyik kapcsolatnak csak a szexuális vonzalom az alapja, az könnyen megbukhat, ha komolyra próbálják fordítani… Ettől függetlenül hasznos tapasztalat volt.

Sanyival sokat vitatkozunk a témán, bizonyos kérdésekben két ellenpólust képviselünk. Ennyit számít, hogy valaki átélt-e már hasonlót, vagy sem…

V. fejezet: Találkozások

2008 május 21. | Szerző: Töpimama

 Találkozások. Nap mint nap találkozunk… ismerősökkel és ismeretlenekkel. Vannak sorsdöntő és jelentéktelennek tűnő találkozások. Van, amit gyorsan elfelejtünk, és olyan is, amit sohasem tudunk. Vagy nem akarunk. Mindegy is.

Nem nehéz kitalálni: gyorsan és könnyen ismerkedő típus vagyok. Ez egyfelől jó, mert alapvetően szeretem az embereket, szeretek új ismeretségeket kötni, másfelől nem szerencsés. Mert mindenki ismeri a szituációt, amikor a régi barátságok, régi ismeretségek egyszercsak megkopnak. Amikor tenni kell érte, hogy újra működni tudjanak. Ez nagy meló, és valljuk be, nem mindig van az ember ínyére, hogy amúgy sem épp unalmas mindennapjait ilyen „kötelező” helyrehozási akciókkal dobja fel. Sokkal egyszerűbb új ismeretségeket kötni. A régieket pedig lehúzni a wc-n. Undorító egy hozzáállás, de van, amikor elkerülhetetlen egy-egy régi barátság megszakadása. Ilyenek az új élethelyzetek is. Amikor a barátok élete egyszercsak teljesen más irányt vesz. Igaz ez természetesen rám is, hiszen 21 éves korunkban igencsak különcnek számítottam családalapítási döntésemmel. És igen, egy darabig még elbabázgatnak a régi barátnők, de aztán? Aztán már nem olyan izgi, pláne azoknak, akiknek ez még nagyon is a távoli jövő. Nekem pedig már nem fekszenek annyira a féktelen bulik, úgy csajosan. Ahogy 15-16 éves korunktól „nyomtuk”. És ez az a pont, amikor egyszercsak azt veszed észre, hogy fájdalom, de már nem nagyon van miről beszélnetek. És lezárul egy ősrégi barátság. Persze beszélünk még hébe-hóba, meg örülünk egymásnak, ha találkozunk, de valahogy már semmi sem ugyanaz. Valami megváltozott…

Szerencsés vagyok viszont abból a szempontból, hogy legeslegjobb barátnőmmel (akit egyébként a fősulinak köszönhetek) minden maradt a régiben. Prímán kijön Töpivel, de a mai napig ugyanolyan jó vele beszélgetni, nyári estéken borozgatni a teraszon, még bulizni menni is… És legfőképpen: elmesélni neki MINDENT. Igen, ő olyan, aki előtt az életem egy igazán nyitott könyv. És az övé is előttem. (Tudod, az a típus, akit felhívsz hajnali kettőkor sírva, és órákig mesélsz neki a telefonba. Ő pedig figyelmesen végighallgat, megvigasztal, vagy gondolkodás nélkül útra kel, és rohan hozzád.  Oda-vissza „műkszik” a dolog. Már majdnem 4 éve…) Nem hiába, igaz a mondás: „Igaz barát az, aki mindent tud rólad, és mégis szeret:”  (Na jó, lehet, hogy nem teljesen pontos az idézés, de ez a lényeg.) Persze a terhességem minket is „szakítópróba” elé állított. Volt egy nehéz időszakunk, amikor kölcsönösen haragudtunk egymásra, és nem akartuk megérteni a másikat. De a mai napig hálás vagyok érte, hogy időben ráeszméltünk, hogy nincs az a nehézség, ami megérné feladni azt a barátságot, amit felépítettünk. (Per pillanat közös cégünk beindításán fáradozunk egyébként.) Neki mindenképpen szentelni fogok egy egész fejezetet, mert azt a sok vidám, olykor nevetséges, máskor drámai pillanatot, amit eddig átéltünk érdemes papírra vetni. Tényleg.

Aztán vannak ismeretségek, amik úgy vesznek kárba, hogy nem is érted. Mert az a legrejtélyesebb – számomra legalábbis -, hogy mi vezet pont akkor „szakításhoz”, amikor épp összetalálkozik az életünk. Amikor a sokáig magányos régi jó cimborák is végre párra lelnek, házasságok köttetnek, és gyerkőcök születnek. Vagyis mindenki révbe ér. Nem tudom, lehet, hogy velünk van a baj. Kezdem azt hinni, hogy mi vagyunk a hülyék igaziból, mert más magyarázat egyelőre nincs. Mikor megismertem a páromat, egy csupa szingli (hogy divatos szót használjak) srácból álló csapatba csöppentem. Akikkel piszok nagyokat tudtunk bulizni (két egykoron legkedvesebb barátnőmmel karöltve). Állandó programmá vált a házibuli, első közös otthonunkban. Én nagyon jól éreztem magam ebben a társaságban. Közös balatoni nyaralások… Aztán gombamód szaporodni kezdtek a barátnők. Idáig minden szuper volt, bár néhol enyhe „pacskerosodás” vette kezdetét, de semmi durva. Aztán esküvők, eljegyzések… Mi indítottuk mondjuk a lavinát, de szerintem maradtunk olyanok, mint annak előtte. Nem hogy nem tiltottam Sanyit a társasági élettől, kifejezetten küldeni szoktam néha, mert nem szabad veszni hagyni a régi jól bevált barátságokat ugye (bagoly mondja…). Amikor gyerekünk született, egy időre nyilván háttérbe szorultak ezek az összeröffenések, de nem szívódtunk fel, meg semmi. Szóval úgy érzem, akkor is megpróbáltunk mindent normális keretek között megőrizni. Nem is volt ezzel baj, bár gyermekfelvigyázó hiányában főként „fiús” és „lányos” találkozókat tudunk csak megvalósítani. Együtt csak családos találkozókra van lehetőség. De erre varrjatok gombot! Az esküvők és gyermekszületési fázisok között még ez is működött! Jöttek a lelkes kismamák, beszélgettünk sokat, változtak ugyan a viszonyok, de semmiképpen sem rossz irányba. Aztán a többiekből is család született. És? Mi történt ezen a ponton? Hát semmi! Annyira semmi, hogy az már ijesztő. Semmi találkozás, semmi kölcsönös gyereknézegetés, semmi az égvilágon. Csak kifogások tömkelege. Most a nagymamához megyünk, most családi nagybevásárlást tartunk, most lakást nézünk stb., stb., stb. Oké, még ez is elmegy egy darabig, de amikor azon kapod magad, hogy a többiek már legalább egy éve nem kerestek, és még lakásnézőbe sem voltak hajlandóak eljönni (holott már több, mint fél éve itt lakunk) sokadszori invitálásra sem, az azért gyanús. Hogy valaki meghibbant. És nem biztos, hogy mi…

De most nézzük a másik oldalt: új találkozások. Új ismeretségek. Bírom azokat a filmeket, ahol egy darabig teljesen különböző szálakon fut az esemény, aztán így vagy úgy, de összefut. Gyakran baromi érdekes. Meg a felvetés is: állítólag, ha mindenkinek van 5 ismerőse, bárkihez eljuthat a világon. Bárkihez! Durva, mi? Mennyi minden múlhat egy-egy új ismeretségen… A minap például vizsgázni utaztam, és a buszon egy srác mellé keveredtem. Igen precízen kidolgozott és meglehetősen nagy terjedelmű, ámbár tenyér méretű puska-kupacom neki is szemet szúrt… Ennek kapcsán elegyedtünk szóba. Nincs ebben semmi érdekes, nagyon jól eldumáltuk a kicsit hosszabb, mint 1 órás úton. Hogy mi ebből a tanulság? Nekem csak annyi, hogy meglehetősen elszégyelletem magam, amikor kiderült miféle számomra teljesen elhelyezhetetlen, felfoghatatlan, megérthetetlen tantárgyakat képes negyedik éve a fejébe nyomni szorgalmasan – munka mellett persze -, én meg egy no name kis tárgyból is inkább puskát csinálok, pusztán azért, mert nincs kedvem megtanulni. Nincs kedvem! De cink azért… Pedig most ez volt a helyzet. Egyébként nem vagyok híve a puskából megélésnek, sokkal jobb érzés a tudásomból (jó) jegyet szerezni, és nem tántorít el az éjszakázás sem… Persze nem vagyok épp eminens, beleférnek azért ezek a dolgok is. Tudod, amikor jobb kezemben a toll, balban a tudás… Hagyjuk. Ez például egy teljesen pozitívként megélt találkozás volt. Mint a jelenlegi főiskolás csoportom is. Nagyon szeretem őket! A pesti „kemény mag” ritka jó arc emberkékből áll. Örülök, hogy megismerhettem őket. Tényleg. Van, akivel már közös „lent lakáson” is túl vagyunk az elmúlt konzultációs időszakból. Nagyon jó volt, ősszel remélem folyt.köv…

Persze van olyan is, akit örökre elfelejtenék, ha tehetném. Biztosan ismered a helyzetet, hogy „ha nem megyek be pont arra az előadásra, és nem találom meg pont azt az egyetlen hátsó helyet, és pont mellette…” Akkor nyilván sosem ismerem meg. Jó lett volna. Milliószor jobb, bár volt idő, amikor nem így gondoltam. És sokáig emlékezni fogok rá, pedig nem akarok. Ennyi. Ilyen is van.

Sosem tudhatod holnap kivel találkozol. Kit ismersz meg, és mi jelentősége lesz ennek. Hiszem, hogy azért (is) vagyunk itt a földön, hogy halálunk percéig tanuljunk. Mindenkitől, mindenből… mindig. Biztosan van magyarázata minden jó, és minden rossz találkozásnak is. Mindennek van üzenete számunkra. Csak néha nehéz megfejteni…

IV. fejezet: Töpi érkezése

2008 május 19. | Szerző: Töpimama

 Hát igen. Valami ilyesmi érzés az, amikor valakiből szülő lesz. Mi tökéletesen azonosultunk ezzel a kis idézettel… De hogy is jutottunk el idáig? Hát bizony a legnehezebb fejezet, az új élet megszületése még előttünk állt. Most elmesélem, hogyan éltük túl – hogyan éltük meg.

Két hetem volt még hátra, legalábbis ezzel nyugtattam magam egyre gyakrabban és intenzívebben rámtörő pánikrohamhoz igencsak hasonlatos perceimben. Na jó, ez így nem igaz, de tetszik nem tetszik, azt hiszem ismerős az érzés minden kismama (egykoron volt kismama) számára. Mikor az addig tökéletesen felkészült anya egyszercsak összeomlik a szülés előtti utolsó időszakban. Pedig kiolvasta a létező összes szakirodalmat, hetente bombázta kérdéseivel a gyakorló anyukákat (mit hetente…), a leendő gyerekorvost, a védőnőt, a saját és párja anyukáját… Kivasalta és eltette már az összes kisruhát, a gyerekszoba is már csak az új jövevény érkezésére vár. A szorgalmasabbak eljártak kismama-tornára, jógára, stb.-re, feltérképezték az intézményt, ahol szülni fognak, ismerik a lehetőségeiket, megvan a kiválasztott orvos, szülésznő, már tényleg csak a premier van hátra az előadásból. Szóval közeleg a majd’ 9 hónapja várva várt pillanat: a kisbabánk érkezése. Ezek gyönyörű élmények, de szerintem nem nagyon kerül el senkit az érzés, mikor hírtelen ez mind olyan kevésnek tűnik. Hírtelen fiatal vagy, zavarodott, kétségbeesel a gondolattól, hogy ma-holnap a kezedbe nyomják imádott kis gyermekedet (akibe szerelmes vagy már majd’ egy éve), és fogalmad sincs mit kell vele csinálni. Hogyan kell egyáltalán jól megfogni, hiszen olyan törékeny. Hogy kell tisztába tenni, mi van, ha nem lesz elég tejem… A szülést hogyan fogom egyáltalán túlélni, biztos jó ötlet-e, hogy ilyen helyzetben lásson a párom, stb., stb., stb. És bizony rám is rámtört, hogy nekem  még idő kell, kevés az a 2 hét, erre én még nem készültem fel. Ezektől az érzésektől viszont olyan bűntudatom lett, hogy mit gondolhat szegény kis Pocaklakóm, mi van, ha azt hiszi, hogy nem is szeretem…. És persze gyűrűzött tovább a para. Lényeg a lényeg, június 26.-án reggel ctg-re mentünk a kórházba, ez kötelező vizsgálat az utolsó hetekben, a méhmozgásokat és a baba szívhangját figyeli. Kicsit meg voltam ijedve, nehogy nagy görbéket produkáljunk, mert ha visszadugnak a kórházba, azt nem élem túl harmadszorra. Mert szent elhatározásom volt, hogy oda már csak szülni megyek. Szerencsére minden rendben volt, apró kis mozgásokat jelzett csak a gép, úgyhogy nagy bátran még a következő hétre is kértem időpontot. Aha, ahogy én azt elképzeltem…

Persze épp ezerrel zajlott a foci vb, úgyhogy napi kb. 3 meccset kellett végignéznem foci-őrült drágaságommal. (Semmi gond, kifejlesztettem egy jó kis taktikát a túlélésre: minden meccs elején megnéztem a játékosokat, választottam magamnak egyet, aki leginkább bejön, és a meccsnézést az ő figyelésére korlátoztam. Meg persze drukkoltam a csapatának. Így egész jól ki lehet bírni.) Mire lefekvésre került volna a sor, úgy fél 12-kor sokként ért a hír, hogy bár a magzatvizem a helyén van, valami mégis mintha kicsusszant volna belőlem. (A nyákdugó volt, az a kis izé, amiről fogalmunk sem volt kórházban tartózkodásunk alatt, hogy milyen és hogy néz ki, de folyamatos para-forrásként jelen volt egyhangú mindennapjainkban, hogy csak ki ne jöjjön, idő előtt). Hűűű-ha, sec perc alatt rossz érzésem támadt. Gyorsan könyveket fellapoz, és szorgosan keres, mégis mi van. Próbáltam magam nyugtatni, hogy ez még 2 héttel is megelőzheti magát az eseményt, de közben folyamatos apró kis fájásaim is jelentkezni kezdtek. Mérni kezdtem hát az időt, és nem hittem a szememnek: 2 percesek. Mi van? Ilyen nincs is!!! A könyv szerint először 20, majd 10 percesek, 5 perceseknél akkor is el kell indulni a kórházba, ha nem folyt el a víz. Na azt már nem, gondoltam magamban, ilyen kicsi fájáskák nem jelenthetik AZT. Azt meg, hogy bent tartsanak elővigyázatosságból, végképp nem. Szóltam azért épp lefekvéshez készülődő páromnak, hogy nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy lesz ma valami. Erre ő (jézusom, de utáltam abban a percben) haláli nyugalomban közölte, hogy jól van, de neki holnap dolgozni kell, és álmos, szóval most lefekszik – pláne, ha csak vaklárma. Ha kitaláltam mi van, ébresszem fel. És lefeküdt! Tényleg! És még aludt is! Ááá! Én meg álltam szerencsétlenül, mértem a kis fájásaimat, és azért imádkoztam, hogy múljon el gyorsan. Fél 2-kor nem bírtam tovább, felhívtam Töpi keresztmamáját (örült nekem nagyon gondolom, kicsit sem ugrasztottam ki az ágyból), és félórányi telefonálás után arra jutottunk, hogy feküdjek le, mérjem tovább a fájásokat, ha ez még nem az, úgyis el fogok aludni… ha viszont továbbra sem szűnik, ugrasszam az Embert, mert tényleg menni kell. Hát jó. Előtte azért megfürödtem (másodszorra is), hajat mostam, hogy ha úgy adódik, készen álljak. Lefeküdtem. Hát az már tényleg szörnyű volt! Akkor éreztem először, hogy valami nagyon fáj, nem bírtam feküdni. Szuszogtam, mint valami rozmár, próbáltam megtalálni a legelviselhetőbb pózt. Eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire rossz, hiszen szaladgáltam föl-le kis lakásunkban, fájáskor néha leguggoltam, és úgy egyáltalán nem volt borzasztó. A derekam fájt inkább, nem is a hasam, de olyan volt az egész, mint mikor megjön, és görcsölsz. Semmi több. Aha, na de fekve már nem volt ennyire „lájtos”. Szenvedtem hát tovább egyedül, de én mocsok, nem bírtam elég csöndben lenni, így Sanyi is felébredt. Kérdezte, mi van, menjünk-e, de képtelen voltam épkézláb választ adni, annyi tellett tőlem, hogy nem tudom. Attól tartottam, hogy ezek még csak jósló fájások, és rettegtem, hogy bent tartanak miattuk, pedig én mindenáron otthonról szerettem volna szülni menni. Ahogy az a nagykönyvben írva van… Mert továbbra is valami elviselhetetlenebbre számítottam, képtelen voltam elhinni a nyilvánvalót, azt hittem ez még nem az. De Sanyi hajthatatlan volt, fél 4-kor összekészítette a hiányzó dolgokat a „pakkba”, és kiadta a parancsot: indulunk. Ekkor mondjuk már nem nagyon lehetett hozzám szólni, meglehetősen ingerült állapotba kerültem minden egyes fájásnál. Talán 10 perc sem telt bele, hogy beszáguldjunk az üres Körúton a Rókusba. Mert hogy ott szültem. S bár hiába próbáltam volna tiltakozni, hívták is a dokimat (drága Halmos doktorbácsit, akit még a Manóm is imád azóta, nemhogy én). Mondták, hogy szegény alig pár órája ment haza, mert ma éjjel már behívták egy szüléshez. Na mondom, mi is jól időzítettünk. Sanyit is villámgyorsasággal kezdték beöltöztetni, amíg engem az ügyletes orvos elvitt vizsgálatra. A folyosón még utánam szólt, hogy hívhatja-e már a hozzátartozókat, de gyorsan csendre intettem, hiszen „ez még úgysem az”. Bementem hát nagy nyugodtan, ahol egy pillanat alatt leolvadt az arcomról a mosoly, 3:45 perckor (szóval igencsak közel a napkeltéhez) a doki közölte, hogy reggelre már hárman leszünk, ugyanis 4 ujjnyira nyitva a méhszáj. Erről csak annyit kell tudni, hogy az 5 a maximum, utána szülünk, és igaziból ez az időszak a leghosszabb, maga a vajúdás, amíg a méhszáj eltűnik. Ajajj, remegni kezdett a lábam, kiosontam hát izgatottan várakozó páromhoz, és megadtam az engedélyt a telefonálásra. Andikáék (a keresztmama, aki egyébként az én imádott Hugim –  „félhugim” – anyukája) persze családostól kocsiba pattant, és jöttek is hozzánk. Gyorsan beértek, így még egy puszira bejöhettek hozzám a szülőszobára, de nem sok kellett, hogy lemaradjanak erről… Pedig mondták (utólag persze), hogy jó vastag könyvet is hoztak magukkal, abban a hiszemben, hogy az egész napunkat itt fogjuk tölteni.

4 órakor tehát már a szülőszoba félhomályában szorongattuk egymás kezét Sanyival, teljes nyugalomban. Az orvosom és szülésznőm is csak akkor zargatott meg kicsit bennünket, amikor muszáj volt: először is burkot kellett repeszteni, a biztonság kedvéért bekötötték az oxitocint (amit általában mindenki kap, nem mintha eszembe jutott volna vitatkozni ezen abban az állapotban), meg nézegették elég sűrűn a méhszáj állapotát. Hát nem telt bele sok, hogy eltűnjön, szóval közeledett a vége. Nagy magányunkban azért majdnem fejbe vágtam Sanyit az infúziós üveggel, miután letette kis buksiját mellém az ágyra, és kis híján ismét álomba zuhant, mikor én a legnagyobb harcot vívtam: pokolian rossz volt feküdni, de ekkor már nem engedtek felállni… Szenvedtem hát szappanopera-szerűen, szuszogtam, mint egy levegőért kapkodó sündisznó, de mellettem szóljon, hogy mikor a szülésznő lassú lélegzésre intett, mindig szót fogadtam. Annyira kifáradtam, hogy a fájások közötti ekkor már csak 1 percekre is képes voltam elaludni. Történt is egyszer, hogy drága uram vált (a változatosság kedvéért) falfehérré, mikor észrevette, hogy a nagy szorongatásban egyszercsak elengedem a kezét, és nem nagyon szuszogok. Kipattantak a szemei, és felrázott azzal a lendülettel, amit nem nagyon értékeltem, hiszen olyan érzés volt kb. 30 másodpercet aludni, mint máskor 3 órát. Na igen, ekkor értünk a finishbe. Jött a doki, rohant a szülésznő, lámpa fel, pozíciót felvenni, és hajrá. Szerintem olyan viccesen még ember nem viselkedett a szülőágyon, mint én. Teszem hozzá, innentől a fájdalom már nem volt jelentős, sokkal zavaróbb volt a szülést jelző érzés: pironkodás nélkül, de pont olyan, mint mikor nagyon kell rohannod oda, ahová még a király is egyedül jár. Oké, tudtam, hogy ez lesz, csak azt hittem, hogy így kezdődik, aztán már nem. Hát újfent tévedtem. Ez a rettenetesen ciki érzés kísérte tovább a folyamatot: egészen a végkifejletig. Visszanézve egyébként totál önkívületi állapotba kerültem (a fájdalom úgy tűnik tényleg elveszi az ember eszét), úgy nyivákoltam, mint egy kiscica, holott 1 órával korábban, még szórtuk a poénokat a szülésznővel, és mindennek ellenére elég jól éreztem magam. Szóval nyivákolás. Ez is de cink, de én tényleg attól tartottam, hogy „balest” fog érni, ha nem mehetek ki azonnal a wc-re, és ezen vitatkoztam szegény dokimmal, aki nem győzött nyugtatni, hogy ez teljesen normális, és beöntés után (az is egy szupi kis élmény egyébként, de legalább tudtam magamon röhögni még abban a fázisban) úgysem történhet baj. De nem jutott el az agyamig, mert amit érzek, azt érzem és kész. Szóval nem könnyítettem meg a dolgukat, de a magamét sem. Mindvégig megőrizték hidegvérüket, és kedvesen mondták el ezredszerre is a megnyugtató szavakat, pláne, a „nem tudom megcsinálni” fázisában. Nem vicc, de tényleg nem a fájdalom a legrosszabb, hanem az, hogy úgy érzed, nem tudod, nem megy. Mert nehéz. A pozíció felvételével adódott a legtöbb problémánk, ugyanis ez egy előírt dolog, mégpedig, hogy hogyan is kell csinálni annak, aki ágyon szül (nem mintha lett volna más választásom). Úgy néz ki, hogy lábakat felhúz, térd alatt megfog, levegőt kifúj, és igen, ekkor kell nyomni. Csak azt nem akarta senki megérteni, hogy NEKEM EZ ÍGY NEM JÓ, szóval minden egyes nyomásnál reflexből eltoltam és kinyújtottam a lábam, a fejem pedig ahelyett, hogy előre húztam volna, ahogy kell, hátravágtam. Tudjátok, úgy néztem ki, mint mikor a kisgyerekek hisztiznek, „kiflibe” vágják magukat, ahogy véletlenül sem lehet megfogni őket biztonságosan. Na igen, én a 21 éves fejemmel is képes voltam ezt produkálni, persze nem dacból, hanem mert tényleg reflexből ezt a pozíciót vette fel a testem. Ekkor már hárman pakolgattak visszafelé a szükséges pózba, jobbról Sanyi, balról a doki, a szülésznő pedig feszült figyelemmel várta a kis buksi megjelenését, miközben századszorra is beszállt a kánonba, hogy ő is meggyőzzön róla, hogy miért kell ezt máshogy csinálni. Szégyellem nagyon, de az én bénázásom nyomán igen hosszúra nyúlt ez az időszak, holott pikkpakk túl szoktak rajta lenni az ügyes mamák. De mi csak birkóztunk tovább, mígnem a ctg a Kicsi nagy szívhang-esését nem jelezte. Ekkor már a dokim is erélyesebben rám szólt, hogy nem lesz ez így jó, gondoljak a babámra, aki nagyon küzd, segítsek hát végre neki, mert baj lehet… Mintha villám csapott volna belém, összeszedtem magam, bevágtam magam a szükséges pozícióba, és néhány nyomással, és teljesen kitisztult fejjel végre megszültem a kisbabámat. Nem is tudtam megnézni, rögtön hanyatt estem (szó szerint) a kimerültségtől, ahol néhány pillanatnyi rémület lett rajtam úrrá, mert azt hittem, a babák szinte még kint sincsenek, és máris felsírnak. De nem, néhány pillanat kell ehhez. Csak az a csönd, jézusom, az valami szörnyű volt. Erre egyébként csak én emlékszem így, Sanyinak semmi rossz érzése nem volt. És meghallottuk azt a tündéri kis hangját! Úristen, az valami fantasztikus volt. Szorítottuk egymás kezét, és örömkönnyek szöktek a szemünkbe. Babácska köldökzsinórját Apa vágta el természetesen, sőt volt olyan „perverz”, hogy megnézze a hamarosan megérkező méhlepényt, illetve a burkot is. (Hát én nem voltam ilyen bátor.) Manócskánt 2006.06.27-én, reggel 6:04 perckor érkezett meg hozzánk 2800 grammal és 48 cm-rel. Nagyon pinduri volt, de figyelembe véve az utolsó időszakban elszenvedett sok hányást és rohamos fogyást, így is 3100 grammal született volna, ha időre érkezik. Szóval boldogok voltunk, de egy kicsit rémültek is: mikor azt a csöpp kis testet a hasamra tették, alig mertünk hozzáérni, kezdetben egyetlen ujjal simogattuk, mint valami kiscsirkét a tanyán. Viccesek voltunk, megmosolyogtak a segítők is, de megnyugtattak, hogy ha rendesen simogatjuk, akkor sem törik össze…

4 napot töltöttünk a kórházban, 4 nagyon izgalmas napot. Bár éjszakánként lehetőségünk lett volna kipihenni magunkat (nekünk, anyukáknak), hiszen a babáinkat éjfél magasságában  „begyűjtötték”, gyakran még órákig bámultam a plafont, és idétlenül mosolyogva arra gondoltam, az élet ennél már nem is lehetne szebb. Egész nap csak feküdtem a Kicsim mellett, és gyönyörködtem benne. Óvatosan simogattam, beszéltem hozzá, meg persze ciciztük sokat. Az sem zavart, hogy első este már csillagokat láttam a fájdalomtól, mert rendkívül ügyesen beletanuló babám mégis véresre szívta mindkét mellbimbómat. Nem érdekelt, a csecsemősök azt mondták, hogy baja nem lesz a gyereknek egy kis vértől, de használhatok bimbóvédőt. Vettünk ugyan egyet, de nem igazán jött be az a műanyag kis izé, így összeszorított fogakkal ugyan, de a természetes variáció mellett döntöttem. És Töpi imádott enni. A csecsemősök is szerettek minket, valahányszor visszavittem valami kötelező vizsgálatra, mindig megjegyezték, hogy mit csinálok ezzel a gyerekkel, mert annyira nyugodt, olyan kiegyensúlyozott, sosem sír. Hűűű, dagadt is a mellem rendesen a büszkeségtől… Aztán már nem csak ettől, mert a 3. napon két akkora görögdinnye „alatt” ébredtem, hogy azt hittem káprázik a szemem… megérkezett a várva várt igazi anyatej. Teljesen normális vizsgálati eredményekkel szombat délelőtt hazatérhettünk hát a kórházból azzal a plusz mázlival, hogy a köldökcsonkkal már nem is maradt semmi teendőnk (pedig féltünk tőle), mert Babóca bent hagyta a kórházban: emlékül a kedves nővérkéknek.

Azt hiszem itt most abba is hagyom, a beígért nagy igazságok (az előző fejezetből) még váratnak  magukra, de már így is többszörösen túlszárnyaltam a magam elé támasztott terjedelem-korlátot… Na igen, ha én egyszer mesélni kezdek…

 

III. fejezet: a Harmadik

2008 május 17. | Szerző: Töpimama

  Ő egyébként Töpi. Persze van neki becsületes szép magyar neve is (na jó, elárulom Balázs), de leginkább „csak” Töpi. Még kis pocaklakó korában adtam neki, a Töpörödött Törpördög és a Töpörtyű fúziójából született egyébként. Azért is kapott semleges nevet, mármint olyat, amiből nem található ki rögtön a neme, mert apukája ebben az időszakban még nem tudta, hogy „bohóc van a fiókomban”, hogy ismét Nyányit idézzem. Ő meglepit szeretett volna (amit aztán persze én rontottam el), de nem bírtam a kíváncsiságommal. Ahogy általában nem szoktam. Na, de erről majd később…

Elmesélem először is Manófalvink történetét: a kezdetektől. Minden úgy indult, mint a mesében: készültünk az esküvőnkre, s hosszas latolgatás után elhatároztuk, hogy fiatalság ide vagy oda, főiskola ide vagy oda, szeretnénk, ha szerelmünket beteljesíteni egy kis csoda: a kettőnk vére. Úgyhogy előtte 3 hónappal gyógyszert abbahagy, Elevitet elkezd szedni, nődoki felügyeli az eseményeket (rákszűrés, stb.). És csodák csodájára az esküvőnk utáni első hónapban már nem is jött meg. Örültem, mint kismajom a farkának, de talán kicsit túl korán. Vártunk néhány hetet, és megvettük azt a bizonyos tesztet… amitől egy ideig annyira rettegnek, egy idő után viszont már annyira epednek utána a lányok. Hát epedtem én is. Nagy izgatottan megcsináltam, de az extázis sajnos elmaradt. Másnap ismételt tesztelés, de eredmény semmi. Piszok csalódott voltam, annyira még talán sosem. Viszont a cicim egyre jobban és gyakrabban feszülni kezdett (amitől egyébként majd megőrültem), és továbbra is késett. Elmentem hát a dokimhoz, titkon azt remélve, hogy mégis jó hírrel fog szolgálni. Sajnos az egyetlen diagnózis, amit felállított, hogy egy bazi nagy ciszta van az egyik petefészkemen. Elküldött uh-ra (ultrahang – a szerk.), ahol kis híján leharapták a fejem, hogy itt semmiféle gyerek nincs. Tudom, csókolom, engem a ciszta miatt küldtek, de köszönöm a kedves tájékoztatást. Hát nem éreztem magam jobban egy cseppet sem. Közben azért rendelt még egy terhességi tesztet, ezúttal a kórházban. Érdekes volt, hogy Sanyi (a párom természetesen) ebben az időszakban kezdett bárgyún mosolyogva „hármunkról” beszélni időnként. Amikor én pont a falat kapartam, és sírdogáltam, hogy nem hogy csak simán nem jött össze, de még az a nyamvadt ciszta is… Ő valamiért bizakodóbb volt. Egy hetet kellett várni az eredményre. S bár bennem már remény sem nagyon maradt, egyik éjjel valami nagyon különöset álmodtam. Egy újabb ultrahangot, ahol látom a BABÁMAT, aki kisfiú, és van haja. Egyetlen furcsa momentum az, ahogy rám néz: kicsit olyan gonoszul. De persze beleszerettem rögtön! Reggel hatalmas mosollyal ébredtem, és bármit feltettem volna rá, hogy a kisfiúnk már a pocakomban lakik, és azért üzent nekem, hogy ne idegeskedjek (na igen, álmok megint csak…). Sanyi ekkor taktikát váltott, és próbált a bizonytalanság felé terelni, mert féltett az összeomlástól, ha mégis tévedek. De onnantól eltántoríthatatlan voltam, éreztem a kicsi jelenlétét a testemben. Ezt nem tudom máshogy mondani. Tudtam és kész. Mondanom sem kell a kórházi teszt is megerősíteni látszott a feltevést, bár ilyen eredményről életemben nem hallottam: 25%-ban pozitív… Mi van??? Kérdeztem bután a telefon túloldalán lelkendező dokimat. Megnyugtatott, azt mondta, szerinte sínen vagyunk, várjak 2 hetet, és menjek újra uh-ra. Ja, és hogy addig nagyon vigyázzak magamra! Jézusom, de jó volt ezt hallani. Eljött a nagy nap, de ezúttal egyedül mentem be, miután az előző, nem túl pozitív élménnyel gazdagító vizsgálatra lelkes párom is bekísért. Azok a fránya babonák… És igen, megláttam: egy pici tükörtojáskát a hasamban. Azt mondták 6 hetes, szívecskéje még nincs, de ne aggódjak, 2 hét múlva újra találkozunk, addigra már az is működni fog. Azt a boldogságot nehéz lenne leírni, amit akkor éreztem! Döbbenet egyébként, hogy néhány hét alatt mennyit fejlődnek még ezek a kis manócskák… 8 hetesen érte el „gumimaci” állapotát, ahogy elneveztem apukája számára, hiszen aznap dolgozni volt szegény, és nem láthatta. Konkrétan úgy nézett ki, mint az a maci formájú gumicukor, tudjátok. És milyen gyorsan vert a kis szíve! Akkor már teljesen valóságos lett az élmény. 12 hetes korában látta Apa először. Fantasztikus volt, el sem hittem, amit látok: semmi gumimaci, egy valóságos kis emberke rugdalózott (!) már a pocakomban! Gyönyörű volt, a meghatottság örömkönnyeket csalt a szemembe. A 16. héten pedig 100%-os biztonsággal megállapították a nemét is, vagyis azt, hogy kisfiú. Hát persze! Mi más lett volna, én már akkor tudtam, mikor egyetlen kütyü sem mutatta még a létezését sem. 7 hétig maradt a tény rejtve Apa előtt, ugyanis a névnapjára 3D-s ultrahangot kapott tőlünk ajándékba, és ott már nehéz nem észrevenni a látnivalót, pláne, hogy nagytotálban egész képernyős képen is elmentette nekünk a szorgos doktorbácsi. De ekkor már Töpi volt nekünk (így hívtuk) éjjel és nappal. Minden lefekvés előtt esti mesét mondtunk neki, megbeszéltük a fontos dolgokat, simiztük rengeteget… Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Megvalósulni látszott az álom, de hamarosan a gonosz kis arckifejezés is értelmet nyert: nagyon nehéz terhességem volt. Az első 4 hónapban folyamatosan rosszul voltam, hánytam szinte minden nap, nem bírtam elviselni – első sorban – az illatokat. Ha drága uram borotválkozással próbálkozott reggel, este már a bejárati ajtóból tőlem távolmaradásra szólítottam fel, persze csak ha nem szeretné magán viszontlátni az ebédemet. A tusfürdők, kencék, parfümök szekrények mélyére lettek dobozolva, s átvették helyüket a lehető legsemlegesebb illatú szappanok, krémek, illatokról szó sem lehetett. Küzdöttem a hányingerrel így is minden hajmosásnál, és fogmosásnál. Egyszerűen nem bírtam az illatosított dolgokat. Az már csak hab volt a tortán, hogy 3 hónapig szigorúan tartottuk magunkat a titoktartáshoz, így hivatalosan még szinte senki sem tudott rólunk. Jaaa, a suliba járás. Na az szép volt. Minden reggel 75 percig küzdöttem a rosszulléttel a buszon, mert hogy nappalis voltam még persze. És Bp-ről jártam Gyöngyösre. Az utam általában először a mosdóba vezetett, csak hát a titkolózás. Nem volt egyszerű. Drága jó legeslegjobb barátnőm be is sértődött rám rendesen, hogy még neki sem árultam el a titkomat. Annyit már beadagoltam, hogy a következő félévtől levelezős leszek, de semmi többet. Hát nem kis meglepetést okoztunk a meghatódott családnak, és a kikerekedő szemű barátainknak. A bejelentést karácsonyra időzítettük a család és szilveszterre a barátok számára.

Aztán egy darabig (kemény 2 hónapig egész konkrétan) élvezhettem is az akkor már valóban áldott állapotomat. Se rosszullét, se túlzott kívánósság (kajára) minden tök normális. Annyi szívfájdalmam azért volt, hogy nem lett nagy pocakom. Sőt, kifejezetten kicsi volt. Előnye, hogy 9 hónapig a saját farmerjaimban tudtam járni, egy-két hosszabb felső kellett, ami eltakarta a pocómat, de semmi plusz ráfordítást nem igényelt az állapotom. Nem okozott gondot leepilálni a lábam, vagy kilakkozni a lábkörmöm, ha ahhoz támadt kedvem. Míg a többi hasonló cipőben járó kismamának már a cipője bekötése is kezdett problémát okozni. Nem lettem sem csíkos, sem visszeres. A legmaximálisabb súlygyarapodásom plusz 6 kiló volt, ami azért csalóka, mert a kezdeti 54-ből derekasan fogytam az első 4 hónapban, és így értük el a 6. táján a plusz 6-ot. De semmi többet, mert következett a legnehezebb időszak, és a rohamos fogyás. (Szülés után 48 kilóval jöttem ki a kórházból.)

A 28. héten ijesztő tüneteim kezdődtek: magas láz, véres vizelet, folyamatos vese-fájdalmak. Kórház lett a vége, először csak 1 hétre, de a nagy sikerre való tekintettel a 33. és 37. hét közötti időszakot is visszatérőként bent töltöttem. Manócskám ugyanis belgyógyász-szaktekintélyként áttette székhelyét a veséim közé, és erőteljes növekedésével csúnya, és folyamatos vesegyulladást idézett elő. Ráadásként a 34. héten úgy határozott, ha már a veséimet békén kell hagynia… (Kis kitérő: velem raboskodó kedves második gyermekét váró szobatársam, Angéla tanácsára megbeszéltem ugyanis vele a tényeket, miszerint anyának szüksége van erre a szervére is, hogy őt biztonságosan és egészségesen a világra tudja hozni.) Szóval más huncutság után nézett odabent: bár már a 28. héten behelyezkedett (ami elég korán van még, de önmagában nem gond), a 34. héten néhány nap alatt eltüntette a méhnyakamat, amitől már csak egy gondolat, hogy kinyíljon a méhszáj. Az állapotomra való tekintettel lett kis összerohanás, meg szteroidos benga szuri, hogy erősítsék a kicsi tüdejét, ha netán idő előtt ki akarna bújni. Aztán a folyamatos méh-keményedések miatt 4 óránkét valami piszok csípős injekciót kellett kapnom, amitől hamar úgy néztek ki  a karjaim, mintha valami vér-sündisznó támadott volna rám. De kibírtuk ezt is. Bár nehezen, a tűtől ugyanis meglehetősen viszolygok. Bár amennyi infúziót kaptam bent, nem is tudom miért ezen akadtam ki leginkább. A legrosszabb viszont mégis az volt, hogy visszatértek a hányások, és szinte a nap 24 órájában gyomorégés kínzott. Néhányszor valóban azt hittem, meghalok, mielőtt életet adhatnék a babámnak. Nem túlzok, de olyan fájdalmaim még sohasem voltak, mint akkor. (Gyanítottam egyébként, hogy velem valami nagyobb baj van, de a dokik nyugtattak, hogy ez mind normális. Hát nem volt, ennek bizonyítéka, hogy alig 7 hónapos babócámat szintén kórházba vonulás, plusz műtéten átesés okán majdnem egy egész hétre magára kellett hagynom. De ez egy következő történet.)

Lényeg a lényeg, a finish-be értünk végre, és az utolsó másfél hetet itthon tölthettem. Tanulság persze ebből az időszakból is akad dögivel, de ezeket a következő fejezetre tartogatom, Töpim születésének történetével együtt…

II. fejezet: A jobbik felem

2008 május 16. | Szerző: Töpimama

 

Na igen, most elég aktív alkotói korszakomat élem. Persze ez nem lesz mindig így. Teszem hozzá, lehet, most is inkább tanulnom kéne. Merthogy főiskolás vagyok egyébként, jövőre végzek – legalábbis nagyon remélem.

Szóval sulizás van, meg babázás, meg tanulás, meg nevelés. Ááá, nem szeretem ezt a szót, inkább szeretés. Édes drága jó Nyányim… ( – Kis kitérő: az Anyósom, csak utálja ezt az elnevezést, amit meg is értek, hiszen elég sokszor pejoratív értelemben emlegetjük kedvesünk édesanyját, mikor így szólítjuk, ugye. De valahogy mégis meg kell neveznem. Nem mellékesen én is a Menyétkéje vagyok, semmi „menyezés” meg ilyenek…   Hasonló megfontolásból persze. – )… Szóval Nyányi is mindig azt mondja, hogy a gyereket szeretni kell és nem nevelni. S ha megnézzük, milyen fiút „szerettett” fel, tuti hogy nagyon tud valamit.

Mert hogy milyen is az én uram? Először is nem véletlenül szoktam őt „Emberemnek” nevezni. Hanem azért, mert számomra ő testesíti meg AZ embert. Akire fel lehet nézni, akire rá mered bízni magad, aki mindig megóv, stb.stb.stb. Szóval pont olyan, amilyennek AZ (FÉRFI) EMBERNEK lennie kell. Ja, csak hab a tortán, hogy nagyon jó humora van, és ő az a pasi, aki: akár éjfélkor nekiáll beszkennelni a tételeidet, és puskát csinálni belőlük. Ha már nem tanultál a másnapi vizsgára, és puskából felkészülni is lusta voltál az elmúlt 1 hétben. Ő az, akire ha rácsörögsz (miközben küzd az iszonyatos forgalommal, hogy végre hazaérjen szeretett kis barlangjába), hogy „szaladj be Szívem a boltba, és hozzál nekem sürgősen egy doboz tampit” (tampont – a szerkesztő), akkor nem dühösen visszakérdez, „hogy az meg mi és, hogy néz ki?”, hanem teljesen kedvesen, mintha ez volna a világ legtermészetesebb reakciója, megkérdezi, hogy „és sárgát vagy kéket?”. Na erre persze az én szemem kerekedik el de rögtön, mert hogy mit tudom én. Van ennyi csöppös meg annyi csöppös, de hogy milyen színű a csík a dobozon? Ühüm, passz, mindjárt megnézem. De nem fajulunk idáig, ugyanis ekkor továbbra is kedvesen elmeséli nekem, hogy a kék az két csöppös, a sárga meg három. Aha. Szóval ilyeneket is tud. Ráadásul még pofátlanul figyelmes is: nincs az az évforduló, szülinap, névnap vagy nők napja, és most már anyák napja sem, hogy virág nélkül állítson haza. Egyszerűen nincs, nem tudja elfelejteni. Ezért ráadásul nagyon jövök neki eggyel, mert a 3 évvel ezelőtti szülinapja valahogy kisurrant a fejemből… Mentségemre legyen mondva, hogy pont vizsgáztam Gyöngyösön (mert hogy oda járok). Na jó, nem volt ennyire durva, előzőleg már megünnepeltük társasággal együtt a szülijét, csak hát a jeles napon elfelejtettem felköszönteni. Sosem felejtem el azt a csalódottságot, de semmi vész, bűnhődök azóta is szorgosan: nincs az az év, amikor ne lenne legalább viccesen a szememre vetve, hogy „amikor elfelejtetted a szülinapom”. De hát egyenlítésre esély sincs, ha csak amnéziába nem esik (esetleg kómába), az én felköszöntős napjaimról tuti nem feledkezik el. Szóval ez már leglább 2 bazi nagy piros pont, a többi csak bónusz. De még nincs vége. Mikor hazajön, és átöltözik, szépen ÖSSZEHAJTJA a levetett ruháit, és ráteszi a szennyesre (ami bele való, azt meg bele természetesen), szóval semmi itt egy zokni, ott egy póló effektus nem fordul nálunk elő. Na jó, ebben lehet, hogy közre játszik az is, hogy katonatiszt (hivatásos), szóval a szekrényében is csatasorban állnak a ruhák. Kapom is érte az ívet, hogy az enyémben már nem annyira…

És tud mosni, takarítani, szívesen próbálgatja szárnyait főzés terén, játszik rengeteget a kis Utódkájával, nyáron nyaralni viszi a családját, költségvetést tervez… Jesszusom, egy hét alatt se tudnám felsorolni, mi mindent bírok benne. Mindezekhez képest cikinek tűnik felsorolni, hogy milyen apróságokból tudok ügyet csinálni vele kapcsolatban. Hogy szerintem egy kicsit sok meccset néz a tévében… Jó, jó, az a néhány meccs nem a világ, DE: hétvégén inkább a szabadban kell kirándulni, nem pedig dögleni a tévé előtt, bármennyire is „az az évszázad legfontosabb meccse”, ugye, ugye? Na jó, 1-0 ide. Aztán: régi önmagához képest tényleg alig autózik már a számítógépen, de ha mégis, hajlamos kicsit belefeledkezni, meg kicsit felrobbanni, és újrakezdeni ha nem sikerült valami. Jó, jó igazatok van, ennyi belefér. Ja, és az az egyetlen focimeccs, amin hétvégente pályára lép, tudom, teljesen elfogadható, de amikor emiatt kell hazarohanni a Balatonról vasárnap hajnalban, akkor az azért érthető, hogy nem rajongok érte, igaz? Ööö, meg kicsit kocka. Olyan szempontból, hogy nála a dolgok feketék vagy fehérek, jók vagy rosszak, és semmi átmenet. De képzeljétek el, amikor én, az órákig tartó elemzés-újraelemzés-átgondolás-vélemény változtatás- ismételt újraelemzés szakaszok közben vélemény-nyílvánítást kérek tőle, ő pedig játszi könnyedséggel közli, hogy így vagy úgy. És pont. Semmi megzavarodás, visszahőkölés, csak ez. Tuti. Ááá, na aztán ha nem értünk egyet ugye. Azok szép jelenetek. Bár nem igazán hiszek a horoszkópokban, annyi igazság azért lehet bennük, hogy ha két tűz jegyű ember összekerül… Pont mint mi: egy kos és egy nyilas. Hát igen, akkor repkednek a tányérok, elszabadulnak az indulatok… Aztán lecsengenek szépen, vagy valami sokkal kellemesebb időtöltésbe torkollnak… Egy aranyszabály van nálunk: az ágyba tilos bevinni a feszkót. Még lefekvés előtt tisztázni kell, haraggal nem szabad elaludni. Ez most már bátran állíthatom, hogy jól bevált módszer, így közel 6 év után.

És van még valami, amit nagyon bírok benne: én – nem nehéz kitalálni – olyan kis idétlenke vagyok tudjátok, aki egész nap csiripel, be nem áll  a szája, iszonyatosan sok mondandója, mesélnivalója van mindig, szinte lelőhetetlen. Szóval az a típus aki egyébként gyakran az emberek agyára megy. A drága kis párom nem épp ilyen. Szó se róla, sokat lehet vele beszélgetni, de azért engem meg sem közelít. De tudjátok mi azért is vagyunk nagyon jó kis páros, mert ebben is tökéletesen kiegészítjük egymást: szereti hallgatni, amikor csipogok, nem bántódik meg azon sem, ha már 20-adszorra próbált volna hozzászólni a témához, de az állandó témaváltásaim miatt mindig lemaradt róla. Szeret engem hallgatni, nem idegesítem. Ezt ő mondta. Én meg szeretek neki beszélni, mert tudom, hogy figyel rám, hogy ha kérdezem (és esélyt adok rá) normális választ fogok kapni tőle. S bár apró dolgokban gyakran tűz és víz vagyunk, a fontos kérdésekben mindig nagy az egyetértés. A kezdetektől. Hogy kik vagyunk és hová tartunk, plusz hogyan akarjuk elérni. Egy biztos: EGYÜTT…

Az első…

2008 május 15. | Szerző: Töpimama

 Először is „néhány” mondatban összefoglalnám magam, hogy megismerhessétek, milyen lelkületű emberke is vagyok. Nem vagyok teljesen normális, ezt bátran állíthatom, s hogy mindezt alátámasszam csak néhány példa: fél életemben szerelmes voltam A (csupa nagybetűvel, ez nem elírás) Fantomba. Ne röhögj, igen az operaház fantomjába. Gyerekkoromban láttam először róla szóló filmet, ahol annyira emberi, annyira közeli, annyira üldözött, és annyira magával ragadó karaktert találtak ki neki, aki ráadásul hősi halált hal a szerelme karjai között, hogy végem lett egy pillanat alatt. Onnantól kezdve én akartam lenni Christine, akinek kezében a lehetőség, hogy megmentse ezt a sejtelmes lényt… De persze nem teszi. (Kivéve egyébként ezt az egyetlen változatot, ahol a lényeg, hogy bár van már egy teljesen normális szerelmese, mégis viszontszereti , és jön a nagy dilemma, aztán a dráma persze.) De ne menjünk ebbe ennyire bele, számtalan variáció született e témára, de igazán csak ez a bizonyos első élmény volt meghatározó. (A többiben hozzáképzeltem a témához ezt a szituációt, de azoknak, akik nem ismerik, nyilván totál más jön le.) Oké, Fantom ez egy, az aberrált dolgaim közül. A második egy elég sokáig visszatérő álom-sorozat volt: persze ebben sem teljesen emberi a főszereplő… Farkasember. Az én farkasemberem. Akit a változatosság kedvéért újra és újra megmentettem. A szerelme voltam természetesen. Igen, igen, valamiért ijesztő módon világéletemben vonzódtam ezekhez az olykor rémisztő, máskor nagyon is emberi rémalakokhoz, akikben annyi a közös, hogy az emberiségen kívül állnak, és képzetem szerint szenvednek a kirekesztettségtől, s egyetlen dolog, ami segíthet rajtuk, egy emberi lény önzetlen szerelme. Aki a bennük mélyen eltemetett embert is látja, nem csak a zord külsőt. (A szépség és a szörnyeteg is tökéletes példa az elméletre. Na jó, nem egészen, az picit más.) Nem is meglepő azt hiszem, ha azt mondom a legszexisebb filmhős Drakula… 🙂

Na jó, ebből ennyi elég is lesz, felvezetőnek még sok is. Mondanom sem kell, hogy tipikusan az az ember vagyok aki mindig mindent elemez. Egyszer. Kétszer… milliószor. Aki mindenben a jót keresi, akinek mindig az a fontos, hogy másnak jó legyen. Ááá, nem vagyok egyébként mártír, imádom ezt csinálni. Csak gondolhatjátok, hogy ez a típus, amilyen én is vagyok, mit össze nem güzül, hogy belásson a díszletek mögé, és megfejtse pl. a farkasember üzenetét. Mert hogy hosszadalmasan visszatérő álomsorozat volt, már említettem. (Érdekes egyébként, hogy akkor szakadt vége, mikor megismertem a férjem… nyilván ő a farkasember, akit nekem rendeltek, de a megmentés részét még nem bogoztam ki… pláne, hogy valójában ő mentett meg engem. Hm, ezen még dolgoznom kell! 🙂 )

Szóval elemzés. Mostanában volt mit. Leszögezném megismerkedésünk küszöbén, hogy nem vagyok valami feslett némber, sem fiatalon felcsinált agyatlan liba (szoktak ilyet gondolni rólam egyébként, legalábbis addig, amíg nem láttak együtt a babámmal), sem hisztis hárpia… Na jó, az néha. De az utóbbi néhány hónapban valaki egész más voltam, mint aki lenni szoktam. Mint, akit szeretek magamban. Felfordult velem a világ, ezerszer kívántam, bárcsak kifuthatnék egy kicsit a semmibe, a világon túlra, és sikíthatnék, zokoghatnék. Verhetném a fejem valami hatalmas sziklafalba. De főleg: csak én, egyedül. Mert ugye csodálatos dolog anyának lenni, életem legnagyszerűbb döntése a kisfiam, bármikor meghalnék érte, nélküle talán értelme sem lenne az életemnek. De vannak dolgok, amiket pont miatta, érte el kell rejteni a világ szeme elől. Amit takargatni kell, és mosolyogva élni tovább, mintha mi sem történt volna. Mert nem láthatja, hogy fáj. Hogy bánt valami. Valami nagy teher, valami súlyos titok. Nem nehéz kitalálni, hogy aki annyit elemez bugyuta álmokon is, nem hogy húsvér embereken, ne adj’ isten saját magán, mint én, annak nem könnyű ezt végig csinálni. Én nem is tudtam. Belebuktam. Természetesen belekeveredtem valami nagy butaságba. Olyat tettem, amit sosem lett volna szabad. És nem csak azért, mert eredendően vannak dolgok, amiket nem szabad, hanem, azért is, mert aki olyan típus, mint én, az úgysem tud rajta túllépni. Úgysem tudja megemészteni a történteket, amíg NEM ÉRTI MEG. De mident nem lehet megérteni. Nyilván nem. Csak ezzel az a baj, hogy amíg nem látod be, addig egyre jobban és jobban belekeveredsz… a saját fejedben. És marcangol,  szaggat belülről, úgy érzed szétszakít menten. Csak pörög az agyad, nem látsz tisztán, elemzel újra és újra. Keresed az értelmet. Mert el lehet valamit könyvelni úgy, mint rossz döntést, meg úgy is, mint valamit, aminek üzenete van a számodra. Hiszek abban, hogy az életben semmi sem történik velünk véletlenül: minden betegség, minden sorsdöntő vagy épp jelentéktelennek tűnő történés, minden találkozás üzenetet közvetít. Hogy valamit megtanulj, megérts, megízlelj belőle, hogy tudd, ha rossz úton jársz. Hogy segítsen felismerni a változtatás szükségességét. És persze a rossz döntésnek, vagy talán magának a rossz szituációnak is kellett, hogy legyen mondanivalója. Hosszas küzdelem árán jutottam el a pontra, ahol most vagyok. Persze bizton még most sem állítom, hogy megvilágosodtam volna teljesen, de legalább már gondolok valamit arról, ami történt. Tisztán és világosan. Ezt nem akarom tovább kommentálni. Tanultam belőle. Nem pont a hibából, hanem az abból gyűrűző hosszas értekezés végigazságából. Fiatalon lettem anyuka. Nagyon is. Persze ez nem olyan meglepő, hiszen fiatalon lettem megmentett az elveszettből (17 évesen), és feleség is. Fiatalon választottam ezt az életet, mert szent meggyőződésből hittem, hogy nekem csak ez lehet az utam. Hogy egyetlen és mindent elsöprő küldetésem az, hogy anya legyek. Hogy jó anya legyek. És egészen eddig a krízishelyzetig tiszta szívből, teljes meggyőződéssel hittem, hogy az is vagyok, hogy minden viszontagság ellenére is az tudok lenni, akiről álmodtam. Az az anya. Aztán történt ami történt, lett nagy belegabalyodás az események láncolatába, és hírtelen valaki olyan lettem, akit gyűlölök. Aki hírtelen siratni kezdi azt az életet, amit elutasított. Aki másokat vádol azért, mert nem hagytak rá más lehetőséget, hogy túléljen, mint ezt. Hírtelen már semmi sem tűnt olyan rémisztőnek a távoli múltban, hírtelen csak egy gyenge kis szerencsétlent láttam magam helyett, akinek igenis lett volna más választása, de nem tudott magán segíteni. Akit meg KELLETT menteni… de ez által eldöntötte a saját sorsát. Amit eddig egy másodpercre sem bánt soha. Hosszas és nehéz küzdelem volt birkózni a múlt démonaival, és tudomásul venni, hogy már nem csak a magam életéről kell döntenem. Hogy olyan már soha többé nincs, hogy én, csak mi van. Csak MI vagyunk. És ebből fakad az a mérhetetlen bűntudat, ami maga alá temet és fojtogat, mint egy hatalmas lavina. Mert ilyen szánalmas, önsajnálatba rejtett gondolatokhoz nincs jogom! Nem lehet sem jó anya, sem jó feleség, akinek egy pillanatra is megfordul a fejében, hogy lehetne az élete teljesen másképpen is. Ezen a ponton kezdtem teljesen összeomlani, ha addig nem is.

De azóta már sok minden történt.  Már letisztult a kép. Megértettem néhány dolgot. Az legalábbis megnyugtatott, mikor valaki felvilágosított róla (aki nagyon sokat jelent a számomra), hogy nem vagyok teljesen defektes, bármilyen gondolataim is voltak az elmúlt hónapok alatt. Mert bizony előbb vagy utóbb fel kell nőni, mégha nehéz is. Én azt hittem már felnőttem. Úgy 16 és 17 éves korom között. Mert muszáj volt. És azt hiszem így is volt. Emiatt birkóztam meg nehezen a ténnyel, hogy az elmúlt időszakban mégis gyerekesebben viselkedtem, mint a 15 éves Hugim. Akit imádok egyébként természetesen, csak én egyszer már átestem ezen az időszakon. 7 évvel ezelőtt… És nem volt jó újraélni.

A lényeg viszont a következő: mindannyiunknak tisztában kell lenni azzal, hogy az életben bármit is választunk, bármiről is döntünk, ez magában hordozza azt, hogy valami másról le kell mondani. Valamit elvesztünk azáltal, hogy választunk valami mást. És most tegye mindenki a szívére a kezét: melyik karrierista hölgy, akinek élete a munkája, nem sírdogált még sosem csendben a sarokban, arra gondolván, hogy milyen jó is lenne, ha család várná otthon. És melyik édesanya nem képzelte el még sosem, hogy úristen, ha nem lenne családom, mennyire vágynék egy vad életre ezzel a tökéletes férfival, aki él-hal értem… Ugye ismerős? Félreértés ne essék, értem ugyan nem élt-halt senki (mármint a férjemen kívül, ez nyilvánvaló)… De ezt most hagyjuk is ennyiben.

Kezdek felnőni azt hiszem. Újra. Remélem olyasvalaki válik belőlem, akire büszkék lehetnek a szüleim. Akire büszke lehet a családom. Én igyekszem, nagyon. Ígérem!