Sokadik fejezet (olyan régen írtam, hogy már nem is emlékszem a számokra, és lusta vagyok megnézni a blogomban… :) Mert hogy word-ben gépelek)
2008 szeptember 25. | Szerző: Töpimama
Annyi témám lett volna (és volt is tulajdonképpen) az elmúlt hónapokban, csak valahogy beindult a hullámvasutam és egy kicsit elvesztem benne. Persze ez még mindig jobb, mintha mondjuk szívrohamot kaptam volna rajta… 😉 El is kezdtem egy írást (úgy két hónapja), a nemek harcáról szólt, ütős lett volna, csak nem sikerült a végére érnem. Én meg úgy vagyok, hogy egyszer kell valaminek neki kezdenem, és akkor nem állok fel addig, amíg nincs készen. Ciki akkor van, amikor nem tudom befejezni – akkor annyiban is marad. Úgyhogy ezt a témát sztornózom is gyorsan, csak sajnálom, mert kedvem lett volna filózgatni kicsit. Az élet viszont általában úgy rendezi, hogy ne maradjon szabad kapacitásom, mindig történjen velünk egy csomó megírnivaló. Van is. Szerettem volna pl. egy fejezetet az augusztusi nyaralásunknak (végre IGAZI, pihentető, „úgy visszamennék” típusú nyaralásunknak) szentelni, amit a Balcsin, illetve Kőszegen töltöttünk. A lényeget össze is foglaltam, nagyon jó volt. Úgy az egész: együtt lenni, kipihenten, összebújni, beszélgetni, programokat csinálni, bográcsozni… De erre sem jutott idő sajnos. Aztán amire nagyon büszke vagyok: hazafelé úgy kemény 30 km-t ÉN vezettem!!! Hogy mi ebben a rendkívüli? Semmi, csak én is azon szerencsétlenek népes táborába tartozom, akiknek minden joguk és lehetőségük megvan, hogy volán mögé üljenek, ám (ilyen-olyan mondvacsinált vagy épp valós okból kifolyólag) mégsem űzöm ezt a tevékenységet. Benne van persze, hogy semmi rutinom, féltem nagyon a hátul ülő gyermeket, mert hát senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen a pesti közlekedés. No comment… Ráadásul szőke vagyok, nő, és nem egy tank méretű terepjáróval próbálom érvényesíteni az akaratomat az utakon. Értitek, nem?
Aztán augusztus végén suliban voltam. Ez mindig vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Imádom, hogy itt van Nyányi, és a 4 órai kelést semmibe véve, gyakran csak éjjel 1-kor jövünk be a teraszi traccspartiról, de egyszerűen imádok vele beszélgetni, és ez az éves szinten igencsak kevés alkalom kihagyhatatlan! Imádom, hogy ilyenkor a „régi szép” időket felelevenítendő, büdös bagókat dugunk a szánkba, és egészséges életmód ide vagy oda, de hatalmas élvezettel elpöfékelünk pár szál “vigyázz, mert meghalsz” feliratos cigit minden áldott este. Szeretem és kész. Aztán azt is, hogy minden reggel drága Párom mellé ülök a kocsiba, ahová estefelé (ergó munka vagy kinek mi) után visszaszállok, és együtt jövünk-megyünk. Ez hiányzik az életemből azt hiszem. Az együtt utazás élménye, amikor osztozol a másik érzéseiben, amikor azt mondja este, hogy már milyen fáradt. Amikor tudod, hiszen Te is ugyanazt éled át. Lehet, hogy elmebeteg vagyok, de nagyon szeretem ezt. Megérteni őt. És tudom végre azt is, hogy milyen érzéseket kelt benne, amikor este szalad elé az ajtóba Töpi. Nagyon jó, valahogy egész máshogy játszik vele ilyenkor az ember (lánya is), nem türelmesebben (vele szemben hála istennek birkatürelműek és kötél idegzetűek vagyunk amúgy is), csak máshogy.
És szeretem az iskolát, az egész légkörét, az embereket, a csoporttársakat. Csak ezen a ponton még mindig lezajlik bennem egy hasadási folyamat: itthon felelősségteljes szülő vagyok, akinek van gyereke, tudja miről beszélek. Nekünk ráadásul voltak gondjaink szegény Kisemberrel ezen a nyáron, szóval előfordul, hogy nem merek pusztán az ösztöneimre hallgatni, mindig a fejemben zsong a sok okosság (és ezt most nem pejoratív értelemben mondom), amit a Tanácsadó néni mondott. Mert hogy oda is járunk szorgosan, meg Kisgyerekes klubba is majd, túl vagyunk újabb vizsgálatokon… ááá, az egy katasztrófa, érdemelne egy fejezetet, de nem akarok többet a magyar egészségügyről írni. Mindegy, a lényeg, hogy a Tanácsadó néni kedvel minket, és sok mindenben megnyugtatott, megerősített, úgyhogy próbálom magam összevakarni, és bízni újra. Hogy képes vagyok jó anyja lenni Kétéves kis dackorszakosomnak.
Szóval ez az oldalam, ami eddig a stabilabb, biztosabb, nyugodtabb felem volt, most kicsit bizonytalanabb, most kicsit nehéz. Nekem. De túléljük…. Az anyák úgyis mindent túlélnek. Csak utálom, amikor tudatlan, türelmetlen (pont én???), gyerekét nyűgnek tekintő anyaként kezelnek olyan idegenek (okos pszichológusok ráadásul), akik egész életükben max. 20 percet töltenek el velünk, akkor is agyonbasztatják szegény gyerekemet… Nem bírom magamban tartani, elkanyarodok kicsit, mert ez fontos nekem, le kell írnom. Szóval az volt a lényeg röviden tömören, hogy pszichológust rendeltek Töpihez, miután egy vizsgálat, ráadásul ébresztés(!) után (az EEG-hez el kell altatni, majd fel kell ébreszteni a bedrótozott gyereket), mikor elkezdte vizsgálni a neurológus (hajlítgatás, kalapálás, gyere ide, menj oda, ülje le, állj fel…) szegény Kicsim besokallt, balhézni kezdett és bújt hozzám. Ezzel együtt mindent megnéztek rajta, ezt csak zárójelben. Szóval a diagnózis: nem elég együttműködő a vizsgálatokon, és túlságosan bújik az anyjához – pszichológust neki! Hát megkaptuk. Jött, csináltatott egy rakat megoldandó feladatot vele, majd közölte, hogy egy 15 hónapos szintjén van. El van teljesen késve, fejleszteni kell, hiszen mi az, hogy még nem szobatiszta, miért cumizik (még), és hogy lehet, hogy csak 5 szava van. Nem vitatom, van némi lemaradásunk bizonyos területeken, de a Tanácsadó néni szerint belefér a normális intervallumba. Beszéd nélkül is jól kommunikál, megérti az utasításokat, igaz, hogy nem jól fogja a ceruzát, de azért az abszurd (pláne, hogy még nem érdekli annyira a rajzolgatás, csak játszik a ceruzákkal, azt szereti, ha én rajzolok neki), hogy napi 10 percre erőltessem rá, hogy rajzoljon fejlesztés címszó alatt. Mert megkaptuk, hogy a gyereket nem csak szeretgetni kell, hanem igenis fejleszteni, és szülőként túl kell lépni azon, hogy örülünk annak, amit már tud, mert ha valóban túllépünk, beláthatjuk, hogy sok a hiányossága. Nem értek vele egyet, no comment… Ja, és kvázi kötözzem a wc-re minden nap, akkor majd szobatiszta lesz, és ezt gyakorlatilag most azonnal kezdjük, mert már így is késő – aha, 2 éves a gyerek, végülis… Ez volt a habos-babos változata az élményeinknek, én alapvetően kedvelem a pszichológusokat…
Szóval ez az oldalam kicsit megszenvedte az elmúlt hónapokat. Mert szerintem igenis jó anya vagyok. Van mit tanulnom, mint mindenkinek, és hibázok is, persze. De igyekszem és törekszem, hogy a legjobbat adjam neki. Neki. A Kisfiamnak. Snitt most már tényleg…
A másik felem egy diák. Akinek nincs neve, max. kódja, meg csoportszáma, akit képtelenek tájékoztatni az őt is érintő kérdésekről, akinek kihullik a haja a főiskola különböző hiányosságaiból adódó problémák sorának megoldása közben… Ott buli van, röhögés a csajokkal, ahol a fiúk úgy mustrálnak végig, mint egy 23 éves lányt. Nincs rám írva, hogy főállásban családanya vagyok. Ez egy másik élet. Ott csak „helló, xy vagyok” van, meg ilyesmi. És nyilván jó ez nekem. Kicsit olyan az egész, mint egy menekülés. Ott nem rágódom azon (nincs rá se időm, se lehetőségem), hogy jól tettem-e ezt vagy azt a gyerekemmel, a férjemmel, stb., ott csak úgy vagyunk. Mások a gondjaink: mi a szakdolgozat címünk, ki a konzulens, hány vizsgánk lesz a félévben, ki jön hétvégén megünnepelni ezt vagy azt, stb. Csak kicsit nehéz megtalálnom az egyensúlyt. Még mindig. Mert igaz, hogy egyszer már összelőttem az érzéseimet ezzel a kettősséggel kapcsolatban, mégsem mentem vele sokra: valaki csúful lerombolta. Közel 1 évvel ezelőtt. Valaki, aki nem akart bántani, de mégis megtette. És vannak dolgok, döntések, hibák, amik örökké fájni fognak. És nem csak nekem. Ez itt a nagyobb baj.
Asszem mára ennyi. A többit végiggondolom. Újra. Elemzés, átgondolás, újraelemzés… hiszen már ismertek! És megpróbálok este képet is feltenni, Töpiről természtesen… Ciki, nem ciki, tök elfelejtettem, hogy mekkorára kell méretezni, hogy jó legyen. 🙂
XII. fejezet: Jancsika (most már tényleg!)
2008 július 22. | Szerző: Töpimama
Szóval Jancsika. Ő egy tündéri kiskölyök, igazán. Ismeretségünk kezdete a veszprémi kórházban tartózkodásunk idejére datálódik. Nehéz róla beszélnem, mert rögtön elérzékenyülök… most is. Szipszip a fene egye meg, azért próbálom magam összeszedni. Szóval rabságunk második napján érkezett. A szobánkban a 6 éves Bence és mamája lakott addig rajtunk kívül. Az anyukája hozta be reggel, gyorsan elbúcsúzott, és már nyoma sem volt. Kicsit talán ridegebbnek tűnt a vártnál, de egyébként igényes, mondhatni csinos, szőke kis nő. A gyerkőc pedig egyszerűen gyönyörű! Hatalmas kék szemek, szőke rövidre nyírt hajacska… És ott maradt egyes egyedül. Behoztak a szobánkba még egy rácsoságyat, persze a legtávolabbi sarokba tették mindenkitől. De nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget, hiszen abban a hiszemben voltunk, hogy a mamája csak elugrott dolgozni, vagy valami fontosat elintézni, aztán majd rohan vissza a kisfiához. Akinek nyilván nagyon nehéz addig is kibírni, hiszen az osztályon hamar feltűnt, hogy gyerkőc csak szülővel párban fordul elő errefelé. Persze a nővérkék (különösen egyikük) időnként megjelent, kézenfogva elvitte „játszani” a Kicsit, ami szép és jónak is tűnik… Csak hát a játék abból állt, hogy a játszószobában bekapcsolták neki a Minimaxot, aztán ennyi. Hát ezzel nem volt szegénykém kisegítve. Mikor aztán láttuk, hogy a délutáni alvásra sem ért vissza az anyukája, nem bírtuk tovább nézni azokat a hatalmas, és leírhatatlanul szomorú szemecskéket, amik vágyakozva figyelték, ahogy puszilgatjuk, szeretgetjük elalvás előtt a mi Kicsinket. Így míg én altattam a Porontyot, Sanyi odaült Jancsika ágya mellé, aztán finoman simogatva kicsi kezét, el tudta altatni (2,5 éves egyébként). A nővérek hálásak voltak a közreműködésért, de hát nem is vethetünk semmit a szemükre, hiszen elmondták, hogy sok a súlyos(abb) beteg gyerek, cukorbeteg és epilepsziás is volt, (több is) az osztályon, ők előrébb valóak. Pláne, hogy Jancsika csak kivizsgálásra jött. Értjük, mi értjük kérem szépen, de hát mikor jön vissza az anyukája, szögeztük nekik a kérdést, mintha legalábbis ők küldték volna el. A válasz számunkra döbbenetes volt:
– Nem jön vissza, estére sem, látogatóba sem, valószínűleg majd ha hazaviszik.
– Jézusom! És az mikor lesz?
– 4-5 nap múlva…
Elképzelni sem tudom, hogyan lehet egy ekkora kicsi gyereket ennyi időre magára hagyni… Sajnos hamar megkaptuk a választ erre is. Jancsika „CSAK” (ez nekem önmagában felháborító) nevelt gyerek, vagyis nevelőszülőknél van. Oké, és? Rajta kívül még 5(!) kicsi van náluk, a legkisebb 1 éves, akit a pótmama nem tud magára hagyni. Hát, hogy őszinte legyek, még mindig nem értem… Mert hogy: ha abból indulok ki, hogy ennyi gyereket nevelek otthon, akkor úgy kezdődik, hogy rendelkezem valamiféle támogató háttérrel, nem? (Vagy teljesen hülye vagyok, ha nem…) Ergó nagymama, nagynéni, akárki csak van, aki néhány napig be tud segíteni. Mert nekem az lenne az elsődleges szempont, hogy igen, XY gyermekem kórházban van, SZÜKSÉGE VAN RÁM, és én vele leszek, ha törik, ha szakad. De rendben, tegyük fel ez egy túlidealizált szituáció. Na de akkor is: meglátogatom, nem? Érdeklődöm telefonon legalább, nem? Nem értem, tényleg nem… De sajnos a nővérke hangsúlya és szavai a legkevésbé sem voltak megnyugtatóak. Teljesen úgy beszélt a családról, mintha nem is számítanának nekik azok a gyerekek. Lakótársunk, „Benceanyu” elmesélte, hogy sajnos nekik volt olyan szomszédjuk, ahol a két saját gyerek mellé magukhoz vettek még kettőt, amíg anyagilag jövedelmező volt nekik (gondolom szocpol, ilyenek), és kicsik voltak, addig megtartották, aztán egyszerűen visszaadták őket. Mint az üvegvisszaváltóban, vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Az én szememben nem szülő az ilyen! Mert ha én valakit egyszer magamhoz vennék, lehetne bármilyen rossz vagy engedetlen, sosem dobnám el magamtól! Sosem!!! Mert felelősséget vállaltam érte, reményt adtam neki arra, hogy családban, szerető (nevelő)szülők között éljen, és nincs hozzá jogom, hogy tönkretegyem egy kisgyerek álmát! Elfogadom, hogy vannak, akiknek ez nem menne, de könyörgöm, senki fejéhez nem tartanak pisztolyt, hogy „márpedig felneveled és kész”. Aki nem akarja, az ne csinálja. De ha bevállalod, neveld fel tisztességesen, szeretetben, mint a sajátodat. Vérzett a szívem szegény Kicsiért, és imádkoztam érte, hogy ne legyen igaza a rosszalló nővérnek, sem Benceanyunak. Hinni akartam, és akarom most is, hogy féltő aggódásból kérték a kivizsgálását, és nem csak mondvacsinált indokkal tették be a kórházba, hogy addig se legyen otthon. Teszem hozzá, nem győztük finoman figyelgetni Sanyival. Szerencsére semmi aggodalomra okot adó dolgot nem találtunk: az anyukája megfürdetve, pizsamában hozta be, a bőre, körmei szép tiszták és ápoltak voltak, a szandija vadi új, és nem is a leggagyibb fajta. Pampers pelust hagyott bent a mamája neki, ami szintén nem rossz (a mihez tartás végett, mi is azt használunk). Szóval semmi aggodalomra okot adó jel, csak az, ahogy bent hagyták. Szinte szó nélkül.
Amíg aludtak a Törpök Sanyival elhatároztuk, hogy ha más nem törődik ezzel a Szegénykével, akkor majd mi fogunk. A játszószobában el is kezdtük a barátkozást. Sanyinak egész könnyen sikerült megnyernie, talán emlékezett rá, hogy mellette maradt, amíg el nem aludt. Én ezalatt Tornádó Töpim után rohangáltam a folyosón, nehogy kiszökjön az osztályról, zaklassa a nővéreket a szobájukban, ne adj’ isten a többi beteget. Aztán hamar rájöttünk, hogy szükséges a helycsere, mivel délután 6-tól kétgyerekes anyukává avanzsálok, igaz, csak egyetlen napra (ami még hátravolt). Szóval fordult a felállás: Apa rohangál, Anya ismerkedik. Jancsika egy igazi kis tündér volt, tényleg. Hamar összebarátkoztunk, olyannyira, hogy mikor minimális időre magára akartam hagyni, hiába ígértem, hogy gyors zuhanyozás után (mielőtt még Sanyi elmegy) visszajövök, sírva borult a nyakamba… Ennyit a fürdésről, számomra nem volt kérdés egy percig sem. Azért azon kicsit felszívtam magam, mikor arra a kérdésünkre, hogy mikor evett utoljára, annyit tudtak mondani a nővérek, hogy ebédnél hisztizett, nem fogadta el (természetéből adódóan ezt önmagában kétlem, persze kérdés, milyen módszerrel próbálták belediktálni), és azóta semmi. Szerencsére kedves fiatal nővérke jött, akitől elfogadta a vajas kenyeret (persze ekkor már csak az én ölemből), így legalább az éhenhalástól sikerült megmenteni. Aggódtam azért egy kicsit, hiszen előttünk állt az egész este, nekem semmi tapasztalatom nem volt még két ilyen kis Lókötővel egyes egyedül, segítség nélkül, pedig jót akartam mindkettőnek természetesen. Minden aggályom ellenére Töpi, a kezdeti kis féltékenység ellenére, hamar megértette a helyzetet, és hagyta, hogy Jancsikát is fel- illetve tisztába tegyem. A nővérek engedélyével Jancsika ágyát az én ágyam másik oldalára toltuk. Viccesen néztem ki, ahogy kibújtam a tenyérnyi lyukon, ami maradt az ágyam végében, mivel mindkét oldalról be lettem „falazva” (az ágyaink teljesen összeértek). Manókát a szobában elhelyezett babafürdetőben megpancsiztattam, Jancsika addig szófogadó kisgyerekként az ágyamban lapozgatta a mesekönyveket. Aztán tápizás után kezdődött csak a móka! A két kis huncut egy darabig nézegette a könyveket, elmondtam nekik persze egy esti mesét is, de aztán eszük ágában sem volt aludni. Ami nem lett volna baj, de a körülményeket figyelembe véve, vagyis hogy ekkor én már majd’ 48 órája alig aludtam (első éjjel szinte nem is mertem/tudtam pihenni, vigyáztam Babó álmát, aki nem elég, hogy nagyon nyugtalanul aludt, hajnali 4-től 6-ig éberen szórakoztatott, mindezt úgy, hogy 7-kor jött az ébresztő vizit, képzelhetitek)… Szóval: Jancsika édesen ücsörgött az ágyában, Törpém pedig bemászott mellé (lenyitható a kórházi rácsoságyak oldala). Dumáltak egymásnak babául, elcsócsálták a nápolyimat, autóztak, nevetgéltek. És félelmetes, hogy mennyire más és mást hoznak ki egymásból a gyerekek. Kis kitérő: itthon az első számú barátnőnk, a szemközti Noncsi ugyebár. Ő egy édes kiscsaj, de szó se róla, határozottabb, erősebb személyiség, mint Töpi. Ha kell neki valami, elveszi, esélyünk sincs ellene, s volt időszak, mikor kedvelt elfoglaltsága volt fellökdösni Manómat, mindenhol, minden körülmények között. (A teljességhez tartozik persze, hogy imádja Bazsit – ahogy hívja -, szeretgeti és simogatja is rengeteget, édesek nagyon!) De a lényeg, hogy vele szemben védtelenek vagyunk. Másik barátnőnk: Verus. Na ő egész más. Vele szemben szívesen alkalmazza Töpi mindazt, amit Noncsitól lát: kitépni mindent a kezéből, elvenni, elfutni vele, esetleg babául lekiabálni a haját, ha valamit nem ad oda. Hát igen, Vera türelmes kislány, és bár meg tudná magát védeni, gyakran enged a kis akaratosnak.
Felvetődik hát a kérdés, hogyan viselkedett egymással az elanyátlanodott kicsi Jancsi, és az én kis örökmozgóm? Őszinte leszek, nem hittem a szememnek először. Tudnivaló, Jancsika nagyon szófogadó, figyelmes, segítőkész gyerek, erre hamar rájöttem. Ha bármi morzsát, hajszálat, szöszmöszt talált, azonnal felszedte a pici kis ujjaival, és a kezembe adta. Meg a játékokat is. Egy halommal. És tündéri, mert ha letettem akár csak magam mellé, azonnal kiszúrta, és nagy szemeket meresztve visszanyomta a kezembe. Na igen. Az egész estét, az „egymástól mindent elveszünk” játék helyett, a „mindent a másik kezébe adunk” játék váltotta fel. Jancsika adta Töpim kezébe a kiolvasott könyveket, a cumiját, a kisbuszt, Töpi pedig tőle sosem látott módon ugyanezt csinálta. Mindent aprólékosan tanulmányoztak, majd a másiknak is odaadták. Annyira de annyira aranyosak voltak. Néha meg lecsekkolták, hogy mit szólok mindehhez. Hát mit szóltam volna? Újra és újra elmondtam nekik, hogy milyen szépen játszanak egymással, és milyen büszke vagyok rájuk. 9 magasságában Jancsi már le-lefeküdt, de Töpim 200-on pörgött, huncutkodott, próbált lelógni az ágyról, mígnem egyszer csak kiterült az ölemben. Na jó, a nehezén már túl vagyunk, gondoltam – persze megint tévedtem. A másik kis Lurkó ugyanis sehogyan sem tudott elaludni. Töpit betettem az ágyába, batakargattam, megpuszilgattam, majd felhúztam a rácsát. Bíztam benne, hogy sikerül Jancsikát is hamar álomba ringatnom. Hogy végre eljussak a várva várt zuhanyozóba, és főleg a hőn áhított randira is sor kerülhessen Álommanóval… Érdekes volt. Suttogtam neki halkan, próbáltam finoman simizni, de látszott rajta, hogy nem szokott efféle testi kontaktushoz. A fején pl. kifejezetten utálta, ha simogatni próbáltam, húzódzkodott sokszor az érintések elől. De rögtön görbülni kezdett a szája, amint megpróbáltam kikelni az ágyból, így nem maradt más lehetőség, mint türelmesen várakozni – mellette. Neki adtam Töpi egyik újonnan vásárolt cumiját, amit ugyan esze ágában sem volt rendeltetésszerűen használni, de szorongatni, hajlítgatni nagyon szerette. Bent is hagytuk neki emlékül egy kisautóval egyetemben. Este 10 is elmúlt már, mire elaludt. Egész éjjel éberen figyeltem őket, hol az egyiket takargattam, hol a másikat, aztán volt, hogy ellenkezőleg: szegény Jancsika nagyon megizzadt a vastag kórházi takaró alatt. De legalább nyugodtan aludtak a Drágák. Reggel 7-kor viszont ismét rettenetesen rosszul érintett a vizit hangos röhögése (nem túlzok) az üvegajtó túloldaláról, mikor meglátták, hogy körbe vagyok építve a babákkal. Hát ezúton is köszönöm azt a rengeteg odafigyelést az ilyen részletekre… Mert mondanom sem kell mindkettőnek kipattantak a szemecskéi azonnal a nagy zajra.
Délelőtt ugyan megint elvitték Jancsikát „játszani”, de hamma (=reggeli) után azonnal csatlakoztunk hozzá. Azért nem előbb, mert szegénykével ultrahangra készültek, úgyhogy éheznie kellett. (Mikor mi olyan 11 körül eljöttünk, még mindig várt a sorára egyébként, a szervezés fantasztikus volt a kórházban, mint látható.) Jól éreztük magunkat, labdáztunk, szaladgáltunk, mesét néztünk: hármasban. Aztán befutott Apa is… És eljött a pillanat, amitől már egy egész napja annyira féltem. Az elválás pillanata… Ugyanis megkaptuk az engedélyt a távozásra, ami egyfelől hatalmas öröm és megkönnyebbülés volt, nyilván Manócskánk miatt, másrészről szívszorító érzés. Hiszen Jancsikától örökre búcsút kellett vennünk. Nem tudom, fájt-e már annyira bármi is ebben a nyamvadt életben, mint az a csalódott arcocska, azok a hatalmas, ismét szomorú szemecskék, amik pontosan tükrözik, hogy gazdájuk mit érez: hogy valaki megint elhagyja. Valaki, akit közel engedett, akit talán meg is szeretett, egyszercsak kisétál azon az ajtón, és többé nem jön vissza. Megölegettem, megpusziltam, elbúcsúztam tőle. Nem ámítottam, hogy visszajövünk még, csak azzal vigasztaltam, hogy az anyukája hamarosan érte jön, és neki is nagyon hiányzik (nagyon nagyon nagyon remélem, hogy így is volt), és nagyon szereti. És persze, hogy mi is megszerettük, igazán, nagyon okos, aranyos és szép kisfiú, úgyhogy ne szomorkodjon, mert biztosan sokan szeretik. Belegondolni sem merek, hogy esetleg nem igaz… A nővéreknek elmondtuk, hogy ami az ágyábn van, azt mi adtuk neki, mondják meg a mamájának, hogy nehogy itt hagyják. Meg a Danoninonkat sem hoztuk el, megígértettük a kedves nővérkével, hogy neki fogják adni. Reméljük így lett, hiszen azt minden gyerek szereti.
És eljöttünk. Régen sírtam már úgy, mint akkor. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Rá. És azóta ugyanúgy sírok, ha eszeme jut (mint ezekben a percekben is). És imádkozom érte, Jancsikáért, hogy nagyon szeressék, és boldog legyen. Nem baj, ha elfelejt(ett) minket, hiszen alig 24 óráig vigyáztunk csak rá. De abba beleadtuk szívünket-lelkünket… Mind a hárman.
2 évesek lettünk!
2008 július 8. | Szerző: Töpimama
Június 27-én 2 éves nagyfiúvá lett a Kicsink! Alig bírom felfogni, hiszen közhely, de nekem olyan, mintha tegnap született volna… 🙂
A sátor is szülinapi ajándék, és nagyon nagy az öröm miatta… Azóta is! 🙂
XI. fejezet: Jancsika
2008 július 8. | Szerző: Töpimama
Tartozom még a diagnózissal, amit megállapítottak Manófalvinál. A jelenség neve: affektív apnoe. Bárki utána olvashat a neten, de a lényegét azóta még egy neurológus elmagyarázta nekünk. Azért a még egy, mert őszintén szólva, nem éreztük elég kielégítőnek a veszprémi kórház eljárását. Hiszen a 3 nap alatt, amit bent töltöttünk, egyetlen szemészeti vizsgálatot rendeltek csak Töpinek… Na az is egy rettenetes történet, kipeckelik a szemét szegény delikvensnek, előtte persze telecsöpögtetik mindenféle nyavalyával (úgy nézett ki Kicsi Drága, mint egy makimajmocska, akkora pupillái lettek), aztán csodálkoznak rajta, hogy egy ilyen apró emberke milyen keserves ordítással próbál szabadulni mindettől. A kényszerzubbonyos megoldásról pedig már ne is beszéljünk (beletekerték egy lepedőbe konkrétan). Igazuk van, nem is értem. Teszem hozzá, a végére már az én könnyeim is csorogtak…
Szóval onnan az elégedetlenség, hogy bár az egész történet epilepszia gyanúval kezdődött (a rohamkocsis és a „sima” mentősök, illetve a mentőorvos is rögtön erre gondolt), a kórházban secperc alatt megváltoztatták a diagnózist, miután jól bemutatkoztunk első körben. Azért itt teszem hozzá, hogy szerintem nincs az a gyerek, aki ne így (dühös, hisztis ellenállással) reagálná le a dolgokat a sokadik kínzás után is. A múltkor azt hiszem elég világosan leírtam. Szerintem agyatlan egy dolog relatíve hosszas eszméletvesztés után, az alig ébredező gyereket kitépni az anyja kezéből, és elkezdeni szurkálni 68-szor. Ezek után szerintem én is a földhöz vágnám magam a 23 évemmel, ha még egy orvos akár csak rám merne nézni. Hát még törékeny lelkű Kiskirályfim. De kész, vége, innentől kezdve nem is vettek minket komolyan. Az azért leírhatatlanul rosszul esett, hogy az egyik idióta orvosnak sem szúrt szemet, amikor az én – immár lenyugodott és kipihent – Kicsim, fülig érő szájjal szaladgált a folyosón, gurgulázva nevetgélt, és átszellemülten autózott, este pancsolt a fürdetőben a szobánkban… Annyit tudtak csak nekem kinyögni (többen, többször), hogy “szegény anyuka, milyen egy nehéz eset gyereke van”. Hát nyílt a bicska a zsebemben, de próbáltam zavarodott mosollyal nyugtázni, miközben arra gondoltam, hogy „anyád…”. Nem értem. Tudom, hogy a kívülállók mindig piszok okosak, de akkor is. Lehet, hogy az én 2 éves, nem mellékesen Dackorszakosom tényleg éktelenül bír hisztériázni, de attól még könyörgöm, eszébe ne jusson senkinek sajnálni miatta!!! Az én kisfiam egy tündéri, mosolygós, vidám, nagyon huncut, nagyon eleven, nagyon bújós kicsi, akivel az égvilágon semmi baj nincsen. Picit valóban nehéz eset, DE: édes, drága apukája fenemód jól rávilágított a lényegre. Nézzük meg először ugyebár a szülőket. Apa: gyermekkorát önmagára nézve életveszélyesnek lehetne definiálni, piszok sajtkukac egy kölyök volt, makacssága pedig nem ismer határokat. A szófogadás nem tartozott éppenséggel az erősségei közé, na. Anya: mai napig hisztis hárpia, makacs és önfejű. És bizony, ha ezt összeadjuk, egy „sarokbanülős”, csendes, nyugodt, szófogadó kisgyerek valahogy nem igazán tud belőle „kisülni”. Ennyi, semmi rejtély. Ő a mi tökéletes egyvelegünk, az a csoda inkább, hogy csak hisztis és eleven. De így tökéletes, ahogy van!
Visszatérve az előzőekre, egyetlen nyamvadt vizsgálatot kellett volna rajta elvégezni (EEG a neve), ami teljes biztonsággal kizárhatta volna az epilepsziát. Csak hát az drága, gondolom… Nem baj, még lentről, bentről a kórházból szerveztettünk magunknak randit egy nagyon megbízható neurológussal, aki alátámasztotta a diagnózist, de a megnyugtatásunk érdekében kiírt a fent említett vizsgálatra is… Szeptemberre kaptunk időpontot. Nem baj, a lényeg, hogy rengeteg hasznos tanáccsal is gazdagabbak lettünk általa, ami nem mellékes igencsak felkavart lelkiállapotunkat tekintve. Azóta egyébként átestünk 2 hét alatt 2 betegségen (vírusból lett középfülgyuszin, amit először tüdőgyuszinak diagnosztizáltak, ami azért nem mindegy ugye), az antibiotikumtól meg gombás popsibőrgyuszi lett… Esküszöm, az elmúlt 2 évben egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk betegek, és az is (egyetlen megfázáson kívül) mind 3 napos vírus volt, amit beszedtünk a játszótéren. Most meg? A helyzet az, hogy tudom, hogy az elmúlt időszak eseményei mennyire padlóra küldtek legfőképpen engem, és ezt nyilván megérezte rajtam „überszuperkifinomultszenzoros” gyermekem is. Mindent érez, ami velem történik, bennem zajlik. Mindent. És nagyon hat rá. Hát ennyi, de felrázódtunk, találtunk magunknak egy igazán pozitív energiákat közvetítő tevékenységet (maradjon a titkunk, hogy pontosan mi ez),a lényeg, hogy azóta mintha kicseréltek volna mindannyiunkat. Nem akarok túlzásokba esni, de még csak hisztiKE sem volt már jó ideje, és végre a betegségből is sikerült felgyógyulnunk. Mondhatni újult erővel robogunk előre, és ez most tényleg nagyon jó. A sok rossz emlék pedig egészen más dimenzióba került, valahogy már nem tölt el félelemmel… Egymásra találtunk megint. Nagyon, nagyon. És újra olyan boldognak érzem magam, mint mondjuk fél évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk. És más már nem számít. Csak MI, csupa nagybetűvel, a családunk. És úgy érzem hegyeket tudnék eltolni, mert velem vannak. Mert nem történt baj, és már nem is fog. Az életünk újra egyenesbe jön. Egyenesebbe, mint eddig bármikor… Hiszem, TUDOM, akarom.
Azt hiszem ezt most a „csúcson” kell abbahagynom (a fejezetet természetesen), így csak arról nem beszéltem, akiről pedig nagyon szerettem volna, a mai címszereplőről (direkt nem változtatom meg): Jancsikáról. A kórházban ismertük meg, egy rövid ideig mi lettünk a pótszülei. Meghatározó egy találkozás volt az életünkben. De mivel nem akarom összecsapni a róla született gondolataimat, a következő fejezetet neki szentelem. Mert megérdemli.
X. fejezet: Életünk legszörnyűbb nyaralása I.
2008 június 24. | Szerző: Töpimama
Pedig minden jól kezdődött. Szikrázó napsütésben indultunk Sanyiékhoz (Balatonfüredre) 14-én, szombaton. Tele voltunk tervekkel, hogy mi mindent fogunk majd csinálni, hová visszük el a Kicsi Drágánkat (azért a nagybetű, mert ez is az egyik beceneve): strand, állatkert, sétahajókázás, Tihany… Hogy majd ABBAN a kisboltban vesszük meg reggelente a friss kiflit (amit elviszünk magunkkal a „csavargyárba”), ahol szerelmünk hajnalán, életünk első közös nyaralásán, ahová minden áldott reggel betértünk. Aztán az élet egész máshogy hozta, és a legkevésbé sem az bánt, hogy mindez nem valósulhatott meg, sokkal inkább hálás vagyok érte, hogy még mindig a mi nagyon huncut kisfiúnknak, és nem egy angyalkának vagyok a mamája…
Az első két napon Nyányiék is otthon voltak, hétfőn indultak csak nyaralni. Szombaton este ért az első sokk. Addig minden rendben volt, szoktuk a helyet és élveztük egy kicsit a nyugodt olvasás élményét, amíg a nagyszülők pesztrálták az unokájukat. Aztán éktelen visítás, és egy vérző fejű kisfiú szaladt hozzánk a szobába: a nagy játékban nem figyelt a Drága, elesett, és lefejelte a cserépkályha peremét, amitől jó 1 cm hosszan szétnyílt a buksija, a szemöldökénél, függőlegesen. Én már rohantam volna az ügyeletre, mert biztosan varrni kell, de szerencsére Nyányi egészségügyis, gyorsan ellátta a sebet, összehúzó tapaszt tett rá, így valóban nem lett szükség orvosra. Figyeltük azért folyamatosan, de mivel nem hányt, az eszméletét nem veszítette el, és a vérzést is el tudtuk állítani, lassan mindenki megnyugodott, és nyugtáztuk, hogy nem lett nagy baja szerencsére. Teszem hozzá, én már itt szó szerint sokkot kaptam, remegtem fél este, meg sírdogáltam… Nem tehetek róla, de ha valami baleset éri, pláne olyan, ami kis véraláfutásnál nagyobb „bibit” csinál, teljesen kikészülök. Nagyon nehezen viselem, ha fáj neki valami. (Nyilván ezért sírtunk éjjel-nappal együtt élete első néhány hónapjában, amikor hasfájás kínozta szegénykémet.) Istenem, bár ennyivel megúszhattuk volna…
Másnap kaptunk Apával egy szabadnapot drága Nyányitól, így a délutánt Töpinktől távol töltöttük. Elmentünk, és nagyot sétáltunk Tihanyban, fagyiztunk a kedvenc helyünkön, megnéztük a bocikat (szürkemarha – a szerk.), romantikáztunk a kikötőnél (és megkóstoltuk azt a golyós fagyit, amit már a Tescoban is lehet kapni, nagyon finom!), aztán sétáltunk Füreden a sétányon, lángosoztunk, és piszkosul élveztük, hogy végre kettesben lehetünk kicsit. Erre mostanság nem nagyon volt alkalmunk itthon, így érthető szerintem, hogy nem siettünk annyira haza…
Idáig pazar volt a nyaralás, tényleg. (Leszámítva a nagy bibit.) Aztán eljött a hétfő, Nyányiék részletesen elmutogattak mindent, hogy mit kell csinálni a napkollektorral, hol van a kutyakaja, stb., stb., stb. És hármasban maradtunk. Csak mi, a kis család. Első délelőttünkön elbabakocsiztunk a kisboltba, majd célba vettük a játszóteret. Nagyot játszottunk, s mivel rajtunk kívül más nem volt ott, felszabadultan fogócskáztunk kis Kétévesünkkel, hintáztunk és libikókáztunk, kísértük a csúszdán, nehogy kopp legyen a vége… Aztán Töpi kiadta a parancsot: indulás! Mivel nem igazán akart már babakocsizni, nem találtunk semmi kivetnivalót abban, ha gyalog jön. Az apja hát terelgette, én meg toltam a sportverdát. Épp egy hatalmas emelkedőt kellett megmásznunk, amikor kis hisztisem éktelen haragra gerjedt, hogy gonosz Apa nem engedi kószálni az úttesten, pláne teljesen ellenkező irányban. Sajnos jól ismerjük már ezt a jelenetet: Kistöpi ordít, mint aki fába szorult, toporzékol, fetreng a földön… Dackorszak van ezerrel, kérem szépen, és hiszti terén nem épp könnyű eset a lelkem. Nem baj, van ilyen, majd elmúlik, gondoltuk, így én tovább indultam, hátha ösztönzőleg hat a „kapjuk el Anyát!” csatakiáltás. Nem arattunk sikert… Lassan sétáltam hát tovább, mikor az apja kétségbeesetten ordít utánam, hogy a gyerek nem vesz levegőt! Vállmegvonva vetettem oda neki, a „hiszen ilyenkor mindig ezt csinálja” félmondatot. Ami egyébként igaz is, nem győzzük mondogatni neki, hogy „levegőt!”, mert mikor nagyon hisztis, vagy megüti magát jobban, gyakran sír úgy, hogy néhány másodpercig nem vesz levegőt, kivörösödik, majd irdatlan ordításban tör ki. Ez megszokott állapot, elég régóta csinálja. Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet… De mikor hátrafordultam, és megláttam apja kétségbeesett arckifejezését, karjában a lógó gyerekkel, úgy rohantam vissza hozzájuk, mint akit puskából lőttek ki… És a kép, ami fogadott… Soha életemben nem törli ki semmi, azóta is naponta eszembe jut, és rögtön remegni kezdek. Az imént még toporzékoló csemeténk görcsbe rándult kézzel és szájjal, fennakadt szemekkel, magatehetetlenül és láthatóan eszméletlen állapotban az apja kezében… Áldhatom a sorsot, hogy mindketten ott voltunk, mert első gondolatra nyilván az ugrott be, hogy úristen, lélegeztetni kell, és magamtól lettem volna olyan hülye, hogy lefektetem a földre, hogy ellenőrizzem a pulzusát, meg a légzését… Amivel jól megfullaszthattam volna, hiszen a fő probléma az volt, hogy hátracsúszott a nyelve, ergó lenyelte. Hála istennek Sanyi rögtön észrevette, így igaziból mire odaértem hozzájuk, már könyékig a gyerek szájában kotorászott, és sikeresen elő is húzta a nyelvét. Ezután arccal lefelé fordítva a válla alá kapta, mire annyit bírtam kinyögni, hogy rohanjunk be vele a Gergőékhez (Sanyi régi barátja, autószerelő műhelyük van a domb tetején, melyen haladtunk). Könnyeinkkel küszködve, önkívületi állapotban rohantunk be vele a szervizbe, s rögtön akadt is ember, aki hívta a mentőket, Gergő édesanyja pedig, aki nem kis szerencsénkre szintén egészségügyis múlttal rendelkezik rögtön kikapta kezünkből a még mindig görcsös és eszméletlen gyereket. A karjára fektette, továbbra is arccal lefelé, megnyugtatott minket, hogy a nyelve már jó helyen van, és ellenőrizte a pulzusát, illetve a légzését. Szabálytalanul lélegzett szegény, a szemei még mindig fennakadva, csorgott a kis nyála… Leírhatalanul szörnyű érzés volt. Én guggoltam előtte, beszéltem hozzá (legalábbis úgy emlékszem, filmszerűen peregtek az események, nem voltam teljesen magamnál én sem), simogattam a kezecskéit, amik továbbra is görcsben voltak. A telefon végén pedig még mindig a hány kiló, és mekkora a cipőmérete típusú kérdéseknél tartottak, ahelyett, hogy küldték volna azt a rohadt mentőt… Tömegesen ordítottunk mindannyian, hogy küldjék már a kocsit. Végtelen hosszú percek kezdődtek, mire megérkezett a mentő. A gyerek még mindig eszméletlen volt. Betették a kocsiba, oxigént kapott, minket kérdezgettek, így összesen legalább 3-szor vagy 4-szer is el kellett hebegnünk, hogy mi történt (a mentősöknek, a kiérkező orvosnak, illetve a rohamkocsi mentőseinek is, mely végül bevitt minket a veszprémi kórházba). Rettenetes érzés volt, mikor bevágták előttünk a mentőkocsi ajtaját, amin nem lehetett átlátni, és csak kapaszkodtunk egymásba… Én meg sírtam piszkosul. Az járt a fejemben (már amennyire koordinálni tudtam a gondolataimat), hogy néhány perccel ezelőtt, az úttest közepén, biztos voltam benne, hogy meghal a gyerekünk, itt, a karjainkban… Próbáltam lehiggadni, és nyugtatni magam, hogy most már jó kezekben van. Nehezen ment. Mikor megérkezett a rohammentő, és átették, beszállhattam vele. Az apja meg rohant haza az autóért, aztán abban maradtunk, hogy a kórházban találkozunk. Nem sokkal azután, hogy elment, a Kicsink magához tért, ahol – egyébként teljesen érthető módon – kétségbeesett ordításba kezdett, miután három vadidegen ember hajolt fölé, nyomogatták, hajlítgatták, és megkísérelték bekötni az infúzióját… Én a feje mögött állhattam, onnan próbáltam nyugtatni, de nem sok sikerrel. El-elcsukló hangom, és a körülmények nem voltak számára elég bíztatóak. Csak sírt és kapálózott, próbált szabadulni, én meg tehetetlenül suttogtam a fülébe, és simogattam, hátha segít egy kicsit. Az infúzió elsőre kiszakadt, újraszúrták szegénykémnek (még többször is), hol megtört, hol kicsúszott, végül sínbe tették az egész karját, de mikor a kórházban kicsomagolták, megint nem volt a helyén… Eközben a mentősök epliepsziás rohamot emlegetett nekünk… Mivel igen hosszúra nyúlt az infúzió bekötéséért a harc, szegény Apa jóval előttünk beért a kórházba. Mint utóbb elmesélte, rettenetes perceket kellett átélnie, hiszen szirénázó mentő kanyarodott ki előtte még Füreden, pont arról a területről, ahol mi is voltunk, így – bár másik úton ment, nem a kertek alatt, mint Sanyi – biztosra vette, hogy előbb beérünk, mint ő. De a gyerekosztályon nem hallottak rólunk semmit… Szegénykém fejében a legrosszabb is megfordult, mert hogy újraélesztésnél pl. kiáll a mentő az út szélére, vagy ha bármi ilyen súlyosságú baj történik. Szerencsére talált egy kedves nővérkét, aki minden követ megmozgatott, hogy a nyomunkra akadjon, nem úgy, mint akihez először irányították: a néni meglehetősen kimért és rideg volt, és a legkevésbé sem nevezhető segítőkésznek. Miután megérkeztünk végre, nagy kő esett le a szívéről. (A másik mentő is ide érkezett egyébként, a gyermekosztályra, de ők is csak utánunk futottak be… Gondolni sem merek rá, de ott lehet, hogy nagyobb baj történt, hiszen a sziréna és korábbi indulás ellenére mégis később érkeztek, de mint hogy a másik szárnyban vették fel, több infónk nincsen…) A mentőben egyébként már aludt a Kincsem, mikor beértünk, akkor ébredt. Nyugodtan nézelődött, nyoma sem volt rajta a történéseknek, míg meg nem kezdődött a vizsgálódás. Legalább 8-szor kellett megszúrni, mire vért tudtak venni tőle, addigra szinte valamennyi vénája szétdurrant. Alig bírtam a könnyeimmel, mikor próbáltam nyugtatni, és ígértem neki (8-szor is) hazug módon, hogy már csak egy kicsit lesz rossz, kibírjuk, ez az utolsó… Rettenetes érzés volt. Mire végeztünk, én is könyékig úsztam a pici kis vérében. Nem csoda, hogy ezen az első napon egy pillanatra sem tudtam letenni, úgy csimpaszkodott belém, mint egy kismajmocska, ha bárki is hozzánk szólt, rögtön heves sírásban tört ki. Estére oldódott fel kicsit, mire visszatért az apja, akinek el kellett menni néhány cuccunkért (még cumi sem volt nálunk). Két nappal később jöhettünk ki, addig történt velünk jó néhány dolog, de a kálváriánknak még nincs vége… De legalább a Kicsink már jól van. Csak a vizsgálatokkal nem végeztünk még. Diagnózisunk ettől függetlenül már van (nem epilepszia). De ez majd a következő fejezet témája lesz…
IX. fejezet+1 pici
2008 június 11. | Szerző: Töpimama
Ígéretet tettem drága uramnak, hogy kijavítom a VIII. fejezetben ejtett két hibámat: nem Cofola, hanem Kofola, és nem “tescogazdaságos”. Megtettem, mert rendes vagyok.
Jó éjszakát, és hajrá Olaszország! 🙂
IX. fejezet: A megcsalás miértjéről, barátokról, EB-ről…
2008 június 11. | Szerző: Töpimama
EB lázban égünk. Már 5 egész napja… Fogadunk is szorgosan: Sanyi minden lehetséges helyen és formában, én csak a jól bevált iwiw-en. Vagyok is 133 ezredik a teljes ranglistán. Pedig jól indultam: az első 4 meccset koppra eltaláltam. Aztán 2 kis hiba, és akkorát zuhantam, hogy csak na. Hát igen, végülis lány vagyok, ráadásul szőke, mondhatni még a mezei kis gondolkodás is árt nekem, nem hogy olyan „fiús” dolgokat csinálni, mint meccsek végkimenetelét megtippelni. De azért próbálkozom szorgosan, mert feltett szándékom, hogy „azértismegmutatomaférfinépnekhogyalányokistudnak”. Szóval hajrá anya!
A meccsekkel összefüggésben nagyon kellemes esti időtöltésre is szert tettünk: a múltkor már emlegetett Éva-Robi párossal együtt csinálni ugyanis még jobb az élmény, pláne, ha közben finom bor is az asztalra kerül (onnan pedig egyenes úton a kis belünkbe). A bor közös elfogyasztásának élményét már szombaton megtapasztaltuk egyébként, miután (örök hálánk érte, ezúton is), Robi segítségével végre elkészült a kamránk! Nem, nem falaztak meg ilyenek, csak bepolcozták végre a mi nagyon ügyes „fiaink”. És ezt ugye meg kellett ünnepelni… Hm, jól sikerült: 3 üveg bor, néhány szál cigi, fergeteges hangulat, sok nevetés, meg egy kis meccs, ahol GYŐZTÜNK (aki nem nézi, Portugáliának drukkoltunk Törökország ellen)!!! Szóval állati jó volt. Kis kitérő a dohányzás(omról): jó annó 4 évig bagóztam, majd 4 évvel ezelőtt (mennyi 4-es) letettem teljesen, miután Sanyi az őrületbe kergetett az anti-kampányával. Mert ugye a sportolók (ő focizik) nem cigiznek. Aztán tök jól elvoltam nélküle, tisztes családanyaként eszembe sem jutott ilyen káros szenvedélyt űzni, mígnem egy év kihagyás után, tavaly szeptemberben vissza nem tértem a suliba. És egy kicsit skizofrén érzéseim támadtak. Ááá, azért nem kell értem aggódni, de na. Szóval úgy értem, gondoljatok bele: 1. számú énem a komoly, felelősségteljes családanya, aki próbálja kisdedét a legjobbnak vélt úton terelgetni, mely nap mint nap magában foglalja a gyermek jobb belátásra térítését az úttestre nem szaladunk ki témakörben, rosszabb napokon is előtérbe helyezi a közös játékot a mesebámulással szemben (de a közös mesenézés is elmaradhatatlan, hiszen a gyermek imád bizonyos sorozatokat, amit egyszerűen nem lehet kihagyni, úgy mint THOMAS, A GŐZMOZDONY – gyanítom minden manós szülő ismeri). Aztán lemeccsezzük az ezt nem szabad-azt nem szabad témakört, találkozunk a cimbikkel, és maratoni sétákat teszünk, mely a mi esetünkben kényelmes „anyukákbeszélgetnek” szituáció helyett fáradhatatlan lobogás villám Töpim után, és még millió dolog van, amiben bevallom, időnként úgy érzem, minden igyekezetem ellenére kudarcot vallok. (Ilyen az olykor szinte kezelhetetlennek tűnő hiszti, aminek következtében – gyanítom zsarolási célzattal – kisdedem a földhöz csapkodja az okos kis fejét, ami meg aztán jól fáj neki.) Tudom, mindenkinek vannak nehézségei, és tényleg nem panaszkodhatom, mert csupaszív, mosolygós, eleven Töpivel áldott meg a sors, akit a végtelenségig tudnék dicsérni egyébként. Ami benne kezelhetetlennek tűnik, az az én saram, nyilván, mert valamit nem jól csinálok. De nagyon igyekszem, és remélem nem neheztel rám azért, mert néha béna vagyok. Aztán ott a 2-es számú énem, ami hosszú évek óta el volt temetve, feledve, de most kitört a barlangjából: amelyik suliba jár, DOHÁNYZIK, bulizni megy csajokkal, és felszabadultan élvezi az életet, mint egy kamasz. Na igen, ő múlt szeptemberben rémisztő hírtelenséggel bújt elő belőlem… mint a kisördög. Minden egy nyamvadt vállgazd (vállalati gazdaságtan) előadáson kezdődött, de ezt hagyjuk, utalás rá az első bejegyzésben van. Lényeg a lényeg, nekem a dohányzásra engedélyt kapott napok igazi ünnepek. Mármint itthon. Fő szabály (amit én hoztam), hogy minden olyan esetben tiltott a tevékenység, amikor Töpi itt van, mert nem csak hogy nem láthatja, véletlenül sem érezheti rajtam a büdös bagót. De hát amikor ő már régen aluszkál, társaság van, meg borozgatás… akkor (szigorúan a teraszon) engedélyezett néhány szál. Pláne, hogy Robi is szívja, így van kivel…
Velük egyébként mostanság tényleg nagyon jól összejöttünk, és ezért nagyon hálás vagyok. Ránk fért már normális baráti társaság, és nem hátrány, hogy „kéznél vannak”. Júliusban közös balatoni hétvégézésre is készülünk, plusz a (remélhetőleg) mihamarabbi jövőben egy rafting-túrára is. Nem tudom mi van velem mostanság, de kamasz lelkem előtörésével egyetemben teljesen megnyíltam az extrém sportok felé. Nagy vágyam megtanulni falmászni is, ahová igaz, már fél éve készülünk tesómékkal, de valahogy még sosem jött össze. Nem baj, meglesz az, tudom. Csak egy jófej páros kéne, akik szintén bevállalják… talán pont Robiék lesznek…? A raftingolás egyébként egyáltalán nem légből kapott, kiderült, hogy ők gyakorta művelnek/tek ilyet, Robi túravezető (remélem így hívják), vagyis ő szokta levinni a kezdőket meg mondja nekik, hogy „jobb oldal húz, bal most enged…”, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy teljesen ráizgultunk a témára. És kisütöttük már velük azt is, hogy 10-es lakóközösségünkből, ki az a 4 (velünk együtt), akivel rá lehetne menni a közös programokra… Hát igen, asszem mi leszünk a kemény mag, vagy legalábbis nagyon remélem. (Plusz van még egy ötletem, kiket kéne bevenni 5.-nek, de nekik még nagyon apró a babájuk, úgyhogy egy kicsit várnunk kell a bevonásukkal. De ami késik, nem múlik ugye.)
Más téma. Megcsalás. Szerintem már filozofáltam itt róla (vagy nem?), elég izgalmas téma mindenesetre. Jó múltkor már kibeszéltük kedves Angélámmal, aki szintén kismama, együtt szültünk gyakorlatilag. És eredményre jutottunk a nőket illetően: a végeredmény szerintünk az, hogy a nők azért mennek bele ilyesmibe (komoly kapcsolatról lévén szó), mert… Kifejtés kezdődik, picit hosszú, nagy levegő… Szóval: azért, mert idővel, ahogy huzamosan együtt vannak valakivel, netán életre szólóan el akarják kötelezni magukat, nos mire ideér egy kapcsolat, szerintünk sokan érnek arra a pontra, hogy önbizalomhiányukban (valljuk be, a legtöbb nő az, a többiek a szerencsés kisebbség) hajlamosak azt hinni, hogy ők már úgysem kellenének senkinek. És ezen a ponton azt kell mondanom, hogy másodlagos az, hogy valóban életed szerelme az vagy sem, azért hagyod, hogy kikezdjenek veled (uram bocsá azért kezdesz ki), hogy megbizonyosodj róla, hogy nem azért maradsz a pároddal, mert másnak nem kellenél, hanem azért, mert ez a te döntésed. Mert bizonyosságot kell szerezni, hogy nincs annál jobb, mint ami van, mert (ha már ilyen hülye vagy) utoljára, mindent kizáróan újra meg kell tudnod, hogy valóban az és csakis az számít, hogy mi van odabent, és nem a kockahas. Ennyi. Ez a nagy tanulság. Persze aki okos, az rájön erre a kikezdés fázisában, aki nem, az meg… Tesz pár rossz lépést, és reménykedik, hogy nem tesz vele tönkre mindent. A pasik oldalát még nem értjük. Lehet, hogy őket egyszerűen tényleg csak „az” irányítja, és nincs magyarázat. Ha másra jutok/tunk, feltétlenül megosztom.
Most búcsúzom, és kesergek egy sort, mert megint buktam azon a nyamvadt fogadáson… Egyszerűen el sem hiszem, hogy Svájc ki bírt kapni a béna törököktől… Most szomorú vagyok. Hüpp-hüpp… 🙁
VIII. fejezet: Cím nélkül
2008 június 3. | Szerző: Töpimama
22:35: épp most tömtem be a fejembe egy negyed (32 cm-es) pizzát. Kriszti hozta, a szomszédból. Mert ilyen helyen lakom én… Máskor általában kávézni szoktam ezen a késői órán, az Emberemmel. Igen, igen, jól látjátok, KÁVÉZNI! Este fél 11-kor, mi lehetne ennél alkalmasabb időpont. A pláne az egészben, hogy gyakorlatilag soha életünkben nem kávéztunk. Egyikünk se. Na jó, egy kis capuccino (remélem így kell írni) belefér, pontosabban azt szeretjük. Úgy hébe-hóba. Ha randizunk mondjuk egy kávézóban valakivel. Meg vizsgaidőszakban szokott életet menteni, akkor kétségkívül az éjszakai fennmaradásomat szolgálja, lévén Töpi erre az időszakra redukálja a felkészülésemet. Aztán az úgy volt, hogy az eddigi utolsóban (aminek kb. 2 hete lett vége) villámcsapásként sújtott a hír, hogy nincs. Elfogyott, és különben is „drága, most csóresz van, ezen lehet spórolni, a pelenkán nem”’. Hiphip de örülök, de sajnos így van. Nem maradt hát más választásom, mint kávét inni. Na jó, egy igazi kávés számára közröhej tárgyát képezi, amit mi így nevezünk. Nálunk ugyanis úgy néz ki, hogy: 3 dl-es bögre, aljára 1-2 teáskanál instant kávé (Embernek 2, hogy fent tudjon maradni a film végéig, nekem elég az 1), rá kb. 1 kanállal több cukor, kicsi (értsd: kb. fél, max. 1 deci) forró víz, felönt tejjel, mikro. Szóval mi ezt az extra light tejeskávécskát hívjuk kávénak. Ittam egyszer kétszer tanulás közben, Ember csak húzta a száját, hogy „fújjj, kávé”, míg meg nem kóstolta, és rá nem jött, hogy finom. Azóta esti szertartássá nőtte ki magát a kávézás nálunk. Zuhanyozás után, mikor összefutunk a nappaliban, hogy kényelmesen elterüljünk valami jó kis film előtt, jön a szokásos kérdés: „Csinálsz kofolát?”. Hát persze, de hozzá tartozik a szeánszhoz a kérdés is. A nevét egyébként én adtam. Eredetileg valami „tescogazdaságos” kóla, amit Cofola-nak írnak. Olyan rosszat életemben nem ittam, de jó múltkorában nagyon felizgatta drága uram fantáziáját, és vettünk egyet. Amíg nem nyeled le egyébként egész jó, de aztán… Nekem olyan kanalas orvosság ízű, és nem épp a jó fajta. De olyan kis idétlen neve van, ezt szeretjük, átvettük. Ma viszont nem kávézom. Ugyanis egyedül vagyok itthon – lehet félni is fogok éjszaka. Azt mondjuk nem tudom mitől, hiszen a Farkasember, a Drakula, és az összes kedves kis szörny, mind a perverzióim közé tartoznak… ühüm, az első fejezetből ez napnál világosabban kiderül. Meg hát vasöklű kis Krampuszom is simán agyonüt mindenféle rémet, de akkor is… Mert ma az van, hogy Emberem a hazát óvja, szó szerint, ugyanis szolis (nem, nem csokibarna, hanem 24 órás szolgálatban van). Mert hogy katona, ha még nem említettem volna, bár szerintem ez kizárt. Ilyen rémséget egyébként úgy kéthavonta kell kibírni. De legalább nyugiban írhatom a kis blogocskámat, miután végigizgultam a Vészhelyzet évadzáró epizódját.
Szóval szomszédok. 5 lakásos sorházban lakunk, de gyakorlatilag 10 lakásos lakóközösségként működünk. (Közös udvarunk van, itt parkolnak az autók is a lakások előtt.) Egyediek vagyunk egyébként ezzel a megoldással a lakóparkban, a többi építőnek nem jutott eszébe, hogy szembefordítsa egymással a szomszédos házait. És összetehetjük a két kezecskénket, a szomszédaink miatt. 5 az 5-höz a kisgyerekesek aránya, szóval teljesen ideális, pláne, ha belevesszük, hogy két párnak még egyáltalán nincs gyereke. A többi 3 családban már felnőttek (de azért még itthon laknak), nekik talán kicsit nehezebb elviselni a gyakori gyerekzsivajt, amit a többi itt lakó kisded, esetenként további megszámlálhatatlan visítozó-száguldozó vendég-gyerek produkál. De le a kalappal előttük, nagyon kedvesen viszonyulnak hozzánk. Kor tekintetében a középmezőnyben nyomulunk egyébként, hiszen a legkisebb Királylány, szembe-szomszédunk a 4 hónapos Csenge baba után, legkedvesebb barátnőnk a nyáron szintén 2 éves Noncsi következik, illetve komoly nővérkéje, a 7 éves Vivi a rangidős gyerkőc (velük napi rendszerességgel mindig csinálunk valami közöset), utána következik kemény 1 hónap előnnyel Töpi, majd a januárban múlt 2 éves Áron és az egy évvel idősebb Máté. Ők a helyi „kemény mag”, örökmozgó kis csemetéink. Gondolhatjátok mi zajlik itt estefelé, mikor az összes kiszabadul az udvarra. Bizony, még Csenge baba is, igaz, ő még erőteljes szülői segítséggel. Akkor egyébként, mikor Csengét hozza/viszi az anyukája, és a babahordozóban várakozik, Vivi, Noncsi és Töpi megőrülnek érte! Igaz, főleg a lányok, nem győzik ölelgetni. Az tündéri még, mikor mindhárman fölé tornyosulnak, és lökdösik egymást, hogy jobban hozzáférjenek. Pláne, mikor simogatni kezdik egyszerre! Nagyon kis édesek. És nagyon érdekes, ahogy a lányok (Noncsi is!) tologatják babakocsiban, meg kérik az ölükbe, és vigyáznak rá. Töpi ennyire azért nem érdeklődő, de hát mégiscsak pasi… Ő is szereti megnézni, rámosolyogni, megsimogatni, vagy mondani neki valamit babául. Aztán továbbáll, és tologatja tovább a kismotorját általában.
A már említett Kriszti egyébként a barátnőink anyukája, és csak ma este már egy fél sárgadinnyével és az előbb eltüntetett pizzával lakatott jól. A hétvégén pedig az egyik másik szomszéd párostól (Évitől és Robitól) kaptunk egy szuperfincsi epres-pudingos tortát, mert áthívtuk őket. Sokkal jövünk már ennyi kedvességért… Ideje lesz megtanulni sütni valami finomat, mert még szégyenben maradunk…
VII. fejezet: Töpi
2008 május 27. | Szerző: Töpimama
Szóval: ez az édes kis csöpp 2006.06.27-én született (ennek története 3 bejegyzéssel lejjebb). Vagyis jövő hónapban lesz 2 éves… egy igazi kis pasi már.
Az életünket az állandó döntéskényszer irányítja mióta ilyen „nagy”. Hát igen, bizonyos szempontból tök könnyű velük, amíg 3 kilós kis csomagocskák… Leteszed, és úgy marad, megeteted és alszik, időnként mondjuk ordít, de ennyi. Aztán valahogy egyre nehezebb lesz. Persze nem azt mondom, hogy az életem szörnyen bonyolult lenne, ááá, szó sincs róla! Na jó, az tényleg kicsit nehéz, hogy még mindig nem akar beszélni, csak babául. Általában egyébként ez sem gond, hiszen profin elmutogatja, hogy mit szeretne, meg dumál hozzá a maga kis nyelvén, de azért na. Amikor áll a szoba közepén, bánatosan nyöszörög, netán ráncigálja a gatyám, de: nem jó, ha felveszem, még kevésbé, ha leteszem, nem fogad el az általam felkínált kb. 60 féle kajából/nassból semmit és inni sem, nem kell játék, de a cipőjét sem akarja felvenni, hogy kimenjünk… Nem pisis, nem kakis, és ki is aludta magát… Ilyenkor azért bajban vagyok néha, és előszeretettel mondom neki, hogy „drága kisfiam, ha végre megszólalnál, és el tudnád mondani, mi a baj”… Egyébként jól elvagyunk. Piszok jófej kiskölyök! Általában egész nap fülig ér a szája, szeret jönni-menni, de itthon is jól elvan velem, simán elszórakoztatja magát, a lényeg, hogy kéznél legyek (és vagyok is, ahogy ez rendes szülőhöz illik), de nagyon viccesek vagyunk, amikor birkózunk például, és aranyosak, amikor csak úgy összebújunk a nagyágyban. Imádok vele lenni! Úgyhogy nem tagadom, enyhe rémülettel tölt el a gondolat, hogy jövőre oviba megy. Mondjuk nem eszik azt olyan forrón, a jelenlegi kilátások szerint ugyanis jó esély van rá, hogy még egy évet ki fog maradni. Mert hogy a kerületben, ahol mi is élünk igen sok lakópark épült az utóbbi években (minő véletlen, mi is épp egy ilyenben lakunk), ami tele van totyogókkal. Ez idáig tök jó, csak az a baj, hogy sem bölcsi, sem ovi nem épült ennek a megnövekedett igénynek a kielégítése céljából. Ergó a gyerekek többségét visszadobják első körben. Akinek pl. már úton van a kistesó, esélye sincs felvetetni nagyobbik gyerkőcét az oviba. Mi is kinéztünk már egy nagyon jó kis intézményt: itt van a közelben (kb. 20 perc séta), zöldövezetben, csendes kis utcában, családi házak között. Ráadásul igényesen kialakított, tágas udvara van, szép termei, kedves óvó nénikkel. Szóval pont olyan, mint a mesében, az egyetlen probléma, hogy idén is 110 gyerkőc szeretne bejutni… hely viszont csak 42 van. És torlódik tovább, hiszen, aki idén kimarad, jövőre fel kell venniük. Úgyhogy aggodalomra semmi ok, lehet még egy évig szórakoztatjuk egymást. Ami egyfelől nagyon jó, persze a szükséges gyerektársaság biztosítása mellett csakis, hiszen 3 évesen már időszerű az aktív társasági élet. Bár ebből most sincs hiány, nem panaszkodhatunk… Másfelől nehéz helyzet, hiszen pénz már nem jár utánuk, és szerintem ebben az országban nem sokan tehetik meg, hogy „csak úgy” otthon maradjanak a gyerekükkel, legyen szó egy, vagy több évről. És én még szerencsés vagyok, hiszen HA beindul a cégem, nem okoz majd problémát Manó mellől intézni az ügyeket – pláne, hogy elég sok minden itthonról is elvégezhető…
Szóval döntéshelyzetek, kezdtem bele fél oldallal feljebb… Ez sem könnyű téma. Pont ma beszélgettünk egy számomra nagyon kedves kismamával, aki feltette a költői kérdést: „És hogyan hatott a kapcsolatotokra, hogy Töpi született? Jobban elmélyült, vagy csak a konfliktus lett több köztetek?” Elsőre talán hülye kérdésnek tűnhet, pláne annak, akinek még nincs gyereke. Én sem értettem sokáig, mikor valaki kifejtette nekem a nagy igazságot, miszerint minden kapcsolat legnagyobb próbatétele az, amikor megszületik a várva várt kis utód. Mert hogy – én legalábbis – nagy naivan azt hittem, hogy ez az élet csúcsa, a szerelem beteljesülésének netovábbja… És így is van egyébként, tartom továbbra is. Szóval az első és teljes meggyőződésből zendülő válaszom, a „persze, jobban elmélyült” volt. Aztán gondolkodni kezdtem. Ez tényleg igaz egy darabig, de aztán valóban megszaporodnak a konfliktusok is. Mert a gyereknevelés – bármilyen fülsértő kifejezés is ez számomra -, vagy helyesebben szeretés, gyakran szembe állítja egymással a szülőket. Pláne első gyereknél. Mert ugye mindenki igyekszik a maga meglátása szerint legjobban reagálni a különféle helyzetekre. Ki ne ismerné a „csukod be azonnal, ahhoz nem nyúlunk”, „de én hagyni szoktam, nem bántja, csak megnézi” szituációkat. Amikor apa a csukd be, anya meg az én hagyni szoktam… Na igen, nálunk is valami hasonló a felállás. Vagy vannak dolgok, amiket egyszerűen máshogy „dolgozunk fel” Kétéveskénk dolgai közül. Egy példa: gyereknap alkalmából elvittük az állatkertbe, mert úgy gondoltuk imádni fogja, hiszen odavan az állatokért (főleg a cicák, kutyák és a színes halacskák a kedvencei). Vittünk babakocsit, elterveztük, hogy majd veszünk neki perecet, megkóstolhatja életében először a fagyit, plusz kap valami apróságot is… Aha. Szülő tervez, baba végez… Úgy kezdődött, hogy oltári patáliát csapott már a bejáratnál, hogy őfelségének esze ágában sincs babakocsizni. Jó. Apa nyakában inkább? Neeem… Oké, cipelje csak anya, aki igaz, hogy alig 5x több súlyban, mint ő, de nem baj, edződjön. A terv az volt, hogy elérünk a pontig, ahonnan nyugiban indulni szeretnénk és nézelődni, ott irányba állítom és hajrá. Na igen. Bár egész jól kezdődött: rátaláltunk a szurikátákra (azért jegyeztem csak meg, mert olyan vicces a nevük), ezek a kis jószágok valóban oltári sikert arattak, nem győzött kicsi drágánk sikongatni nekik, és halált megvető bátorsággal odébbtaszigálni akár 100 kilós férfiembereket sem, hogy jobban lássa őket. Megnéztük végre (kb. 30 perc hosszan), majd indulás tovább. A felállás: Töpi fénysebességgel száguld elől, utána lobog apa, a végén rohan anya a babakocsival. Aztán néha cseréltünk: anya lobog, apa rohan a babakocsival. Tartalmas egy állatkert látogatás volt. Sebaj, egyetlen sikerélményünk azért mégiscsak volt: a simogató. Azért tényleg odavolt! Úgyhogy apa és baba kergették a sok kiskecskét meg birkát, anya kintről (ahol ugye őrizni kellett a babakocsit) fényképezett. Olyan boldog volt az állatok között! Végülis igaza van, mi abban a pláne, hogy mindenféle rácsok meg üvegek mögött döglik a sarokban valami állat. Amit sokszor nem is látunk… Így, közelről: na az már valami! Szóval végeredményben jó kis napunk volt, csak apa fájlalta picit, hogy lényegében semmit nem látott az állatkertből, hiszen valahányszor arra vetemedtünk, hogy elkapjuk a kis száguldozót, és megkíséreljünk neki megmutatni valamit, hááát mindannyiszor kudarcot vallottunk, hiszen az éktelenül ordító kisded igencsak megnehezítette a dolgunkat. Jobbnak láttuk hagyni, had menjen… Aztán jövőre talán több szerencsénk lesz. Bár tavaly is ezt hittük, és hogy az igazat megvalljam, akkor volt sokkal könnyebb… Hm, ki érti ezt? Szóval ezt a helyzetet apa viselte rosszabbul, mert kétségkívül igaza van abban, hogy minek kifizetni ennyi pénzt, mikor otthon a lakóparkban is tudunk szaladgálni vele, de én bízom benne, hogy valami pluszélményt csak jelentett neki gyenge kis próbálkozásunk. Legalább a kiskecskék…
Összegezve a tanulságot, a világ hatalmasat fordul mindenkivel, aki szülővé válik. Egyszercsak azon kapod magad, hogy egy olyan elsődlegesség lépett az életedbe, ami felülír mindent, és mindenkit. Nincs többet olyan, hogy hűű, de imádom a túró rudit, és jól megeszem, amíg Sanyi nem veszi észre, hanem csak az önzetlen érzés van, amikor mi sem természetesebb, mint kibontani Töpinek. Nem azért, mert nem lehetne a háta mögött gyorsan befalni, hanem, mert sokkal nagyobb öröm azt látni, ahogy boldogan betömi az egészet… vagy eldugja a maradékot, amit aztán szorgosan kutathatok egy héten át, mire előkerül a konyhaszekrény legeldugottabb sarkából egy 100 éve nem használt lábosból… Meg a legviccesebb: a napokban nevetgéltünk már említett kismama barátnőmmel, hogy milyen viccesek vagyunk, mikor azon kapjuk magunkat, hogy mindenkinek többes számban köszönünk… Na igen, mi ugyanis már évek óta nem létezünk egyes számban, mindenkinek csak „ti” vagyunk…
Szóval a legnagyobb munka az életben a gyereked. Hiszen ő a főműved, rajtad áll, hogy milyen ember lesz belőle, milyen értékrenddel. Mi igyekszünk legjobb tudásunk szerint cselekedni, mikor Töpiről van szó, legyen szó hiszti-kezelésről, vagy szülinapi ajándék választásról… De ami mindkettőnknek a legfontosabb vele kapcsolatban: azt szeretnénk, hogy nagyon boldog legyen! Most és egész hátralévő (remélhetőleg nagyon hosszú) életében…
XIV. fejezet: “Kehes” a család, de az élet mégiscsak szép!
2008 október 24. | Szerző: Töpimama
A héten suliztam… Ez persze erős túlzás, kemény 2 napot húztam csak le (azt sem végig). Jól van na, nem kell megkövezni, de szerdán tárgyalásom volt, nem értem volna vissza, ha lemegyek. Vicces egyébként, mondtam is itthon, hogy valaki akár már fizethetne is azért, amennyit belefektetek ebbe a rendezvény „biznisz”-be, mert minden héten megbeszélés-hegyekre megyek… 🙂
Este pedig Andikával kocsmáztunk. Annyira jóóó volt! Na, mondjuk kocsmázás, mi, „bűnöztünk” kemény 1-1 kávét plusz teát. Igaz, kicsit azért rosszalkodtunk is: vettünk egy doboz cigit (és be kell vallanom el is szívtuk). De duma közben annyira gyorsan elfogy… Hiányzott már az életemből (nem a cigi!!!). Mert igaz, hogy lassan már mérgezésem lesz a „mentes vízből”, kávéból és teából is, de Andikával ez az egész nyilván tök más dimenzióban van, mint mikor céges dolgokról járatom a számat.
Más: valami megszállt mostanság. Nem, nem az ördög, nem is valami szörny, szóval no para! Kis hatásszünet, addig ízlelgetem kicsit a következő szavakat, mert nehéz elhinnem (nyilván „kicsit” már megismerkedtem magammal): gyerekek, én lettem az optimizmus nagykövete! Egyszerűen nem tud olyan történni velem, ami kizökkentene ebből a „nagyon-nagyon kerek a világ” érzésből. Pedig gebasz az van rendesen (anyagi csőd fenyeget konkrétan, a válság is a legjobbkor jött), hogy mást ne mondjak, de én mégsem félek… Bízom magamban, magunkban annyira, hogy tudjam, ezen is túl leszünk. Magabiztos vagyok, a tárgyalásaim rendre jól alakulnak, számolni sem tudom, mennyi plusz ötletet, segítséget, meghívást kaptam már a partnercégek vezetőitől. 200-on pörög az agyam, és piszkosul tudom, hogy bennem van az a plusz, ami ahhoz kell majd, hogy engem akarjanak… 🙂 Hűűű, ez nagyon nagyképűen hangzott, szóval kibontom kicsit, mire gondoltam konkrétan. Én a leendő ügyfeleimet nem potenciális pénzeszsákoknak tekintem (már most sem), hanem olyan embereknek, akiknek szeretnék ÉLMÉNY-t (nem véletlen a nagybetű) nyújtani… Minden egyes alkalom egy külön kihívás, mert mindenkinek a neki legmegfelelőbb pluszt akarom adni. Apró dolgokról beszélek, olyasmikről, amik nem kerülnek pénzbe, mégis életre szóló emlékül szolgálnak majd… Nem írok ide semmi konkrétat, még ellopja valaki az ötleteimet… 😉 Élő példa is van (hál’ istennek) a hozzáállásomra: régi zsidó családról beszélek, ahol apuka szőnyeg-kereskedő. Igaz, hogy kisebb mértékben fullad bele a pénzébe, mint azok, akik lopnak, csalnak, hazudnak, ámde mégis messze neki van a legtöbb vevője. Hogy miért? Mert amikor bejön hozzá valaki, abban ő az EMBER-t (szintén nem véletlen) látja, akit meg akar ismerni, akinek tisztában akar lenni a személyiségével, a konkrét elképzelésével a dolgokról, mert csak így adhatja el a neki legmegfelelőbb szőnyeget… Na, valami hasonlóról beszélek…
Közben nyakamon a suli vége, most már tényleg nagyon írnom kéne azt a qrva szakdogát, a vizsgaidőszak is már csak néhány hét. De engem semmi sem tud kétségbe ejteni!!! Egyszerűen nagyszerűen megoldom majd ezeket a feladatokat is. Ha már úgyis meg kell, akkor meg mindek parázzak… (Tyűűű, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy egyszer eljutok ide… hát csúnyán kiröhögtem volna.) És huss, elmúlt a „skizofrénérzésem” is. Arról a bizonyos valakiről pedig hallani sem akarok többé… Hihetetlen szabadságot ad most ez az érzés!
Ezen kívül az én kisfiam a világ legnagyszerűbb gyereke! Oké, ezt eddig is tudtam, de most olyan szembetűnő változásokat tapasztalok rajta, amin még én is csak ámulok és bámulok. A saját hiszti kezelése nagyot lépett előre, le tudja már nyugtatni magát egyedül is. Kicsi méregzsákomnak ez eddig nem volt az erőssége. Egyik napról a másikra lett igazi motoros bandita, és olyan okosan közlekedik, hogy azt szinte még fel sem fogtam. Az eddig rakoncátlan, száguldozó, úton-átrohangáló Kisőrültemből, szó nélkül (!) megálló, megváró rendes kis Huncut lett. A beszédfejlődése is beindulni látszik: próbálgat már egy csomó dolgot utánunk mondani, a Vivit (szembelakó kislány neve) kristálytisztán ejti, és lenyűgözően utánozza Pingu hangját (népszerű gyurma-mese főhőse). Pontosan, alaposan, és körültekintően porszívózik (a saját orrocskáját is, ami nagy szó), felsöpör, szemetet kidob, asztalt letörölget, mosogat, mosást rak be, fogat mos (mennyi mosós tevékenység :))… A legbonyolultabb utasításokat is megérti, hihetetlen pontossággal passzolja a labdát, gyorsabban fut, mint én… Csak ámulok. A Tanácsadó néni is már csak 2-szer akar velünk találkozni, mert ő is úgy látja: kész lettünk. Ja, és a „nem együttműködő” gyerekem tegnap olyan okosan viselkedett a szemészeten, hogy nagyon. Szó nélkül megfogta a kis kezével annak a vizsgáló-bigyónak az oldalát, betette a megfelelő helyre az arcát, bekukucskált a lyukba, és meg sem nyikkant, mikor belevilágítottak a szemébe. A doktor néni is csak pislogott, mint hal a szatyorban, milyen rendes Kiskölyök. (Kis kitérő a halakról. Aki olyan barbár dolgokat művel, mint horgászat, az is tartsa tiszteletben szegény párák méltóságteljes halálhoz való jogát, vagyis: legyen olyan kedves és nyomja őket hókon, mielőtt megfulladnának. Köszönöm!) Vissza Töpire: mindezt azért, mert begyulladt a pici szemecskéje. A csöpizést mondjuk nem csípi túlságosan, de az igazat megvallva én sem örülnék napi 6-szori buzergálásnak…
Na basszus, kezd nekem is szétesni a fejem, úgyhogy abba is hagyom most… Lehet beledőlök arról a gátról a vízbe… Úgyhogy búvárokat kérek sürgősen, mert most egyik pasim sem fog tudni kimenteni, ajajj… 😉
Oldal ajánlása emailben
X