Június 15. amikor az álmok valóra válnak

2010 július 15. | Szerző: Töpimama |

 Kedves Én!

 

2013. van, 28 éves lettem az idén. Bár három éve nem gondoltam (ergó nem gondoltad), hogy így lesz, de én mondom, tényleg 27-től a legjobb az élet. Ami 25 évesen még öregedésnek tűnik és frusztrál, az két évvel később már egész más érzéseket okoz. Hárommal később pedig már inkább azzal a nagyszerű gondolkodásmóddal ajándékoz meg, hogy nem öregebb, csak bölcsebb leszel. Egyre inkább uralod az életed, és egyre kevésbé tűnsz gyereknek mind a magad, mind mások szemében. Ez nagy szabadság, hidd el nekem, tudom, tapasztalom.

Sok minden történt az elmúlt években, van, amire még Te is emlékszel és van amire még nem, hiszen a Te idődben még nem történt meg. Nem foglak azzal áltatni, hogy életem minden egyes pillanata tökéletes és harmonikus, becsapnálak, ha ezt írnám. De senkié sem az, tudod jól te is. Épp az ellentétek erősítik fel  egymás hatását, ha örökké élnénk és nem félnénk a haláltól, elértéktelenedne számunkra az élet. Ez így normális.

Nyílván érdekel, hogy mi van velem (vagyis veled) most, a legzűrzavarosabb időszakod után néhány évvel. Megnyugtathatlak, csak azt szeretném, ha tényleg el is hinnéd, amit mondok. Nos, ami Töpit illeti (tudom, hogy ez érdekel a legjobban): 7 éves nagyfiú, ősszel kezdi az iskolát, ami miatt egy picit izgulok, mint annak idején az ovi miatt, de nem reagálom túl. Nagyon okos, ügyes, segítőkész gyerek, a sportban pedig valóban kiemelkedő. Ami azonban még ennél is sokkal fontosabb, hogy nagyon szereti csinálni, boldog tőle. Ezért engedem, hiába is féltem egy picit, hogy túl hangsúlyos része lesz az életének, mert beláttam, hogy neki most ez a legjobb. A festegetést az óvodában szerette meg igazán, mindig meghatódtam kicsit, mikor kérte, hogy együtt is csináljunk valamit. Most már nem mondja a képeimre, hogy „hááát Anya, ez nem igazán lett jó”, szereti nézni, amikor festek. Az apjával is egyre szorosabb a kapcsolata, nem mintha valaha is laza lett volna, de most már gyakran csinálnak igazi fiús programokat, amikor kicsit egyedül is lehetek. Szeretek egyedül lenni néha. Mindig kitisztítja a fejem, neked is jót tenne időnként. Töpi ezen kívül persze még mindig gyönyörű, egészséges és kiegyensúlyozott. Kár volt annak idején annyira aggódni az ovi miatt, a vártnál hamarabb beilleszkedett és tényleg meg is szerette, az óvonénikkel pedig remekül megértették egymást. A hisztis korszak úgy tűnik elmúlt, bár mindig olyan érzékeny lélek lesz, mint én. Több meghatározó barátja is van, ennek külön örülök, biztosan nem lesz gondja a kapcsolatépítéssel a suliban sem.

Ami a barátnőidet illeti, nem akarom túlragozni, azt írják csak meg maguknak, de annyit megsúgok, hogy most mindannyian boldognak tűnnek. Dya és Sanya nemrég házasodtak össze, nagyon jó buli volt, és remekül éreztem magam a gyönyörű abroncsos koszorúslány (vagy inkább asszony :)) ruhámban, pont úgy, ahogy annak idején megálmodtuk. A lakás-avatójukon pedig megbeszéltük, hogy melyik falakra szeretnének tőlem dekorációs festést, bár elsősorban a gyerekszoba izgatja most őket… Nemsokára megszületik a kisbabájuk, Dya nagyon helyes kismama. Judit összeköltözött a lovagjával, szerintem ő lesz neki az igazi, bár nem akarom elkiabálni. Jófej srác, én is kedvelem, s bár megfenyegettem, hogy meggyilkolom, ha fájdalmat okoz a barátosnémnak, úgy hiszem biztonságban vannak mindketten. Szöszi éli a szabadok felhőtlen életét, mindig van körülötte valaki, de őt most ez teszi boldoggá. Van egy srác, aki komolyan közeledik felé, egyelőre még hezitál, hogy belemenjen-e, mert bár vonzó a nagy szabadság, múltkor bevallotta, hogy már várja a szőke herceget. Lehet, hogy nem kell tovább várnia…

És most térjünk rám. Az érzésem (vagyis a tiéd) helytálló volt azt illetően, hogy valami szélsőséges eseménynek kell történnie ahhoz –  nevezzük sokk-terápiának -, hogy végre végleg elengedd a démonaidat. Tudom, hogy most nem fogsz nekem hinni, de elárulom, hogy valóra válik az a furcsa álmod. Igen, az, amire gondolsz. És valóban segíteni fog. Tudod, amikor eljött a nap, és ott találtam magam a sziklán, olyan emberek között, akik többé-kevésbé fontos részét képezték az életemnek, és ráismertem a szituációra, elmúlt minden félelmem. Tudtam hogy csak miattam kerültünk oda, és hogy soha többé nem ígérkezik ilyen alkalom. Hogy féltem-e az ugrástól? Nem, pont olyan volt, mint abban a furcsa álomban még nagyon rég. És legalább olyan megbabonázó volt a szituáció. Először csak néztem lefelé, és abban sem voltam biztos, hogy túlélhető-e egy ekkora zuhanás olyan ember számára, aki nem rendelkezik semmilyen előképzettséggel. Igaziból tudtam persze, hogy igen, a vezetőnk megmutatta már korábban ezt a helyet és akkor megemlítette, hogy ez a magasság még kezdők számára sem halálos, a víz kellőképpen mély, de azért nem árt először szervezett körülmények között kipróbálni. Volt is rá lehetőség, a csapatból többen is vállalkoztak rá, mikor itt voltak az oktatók. Nem voltam köztük. Akkor még nem esett le a szituáció, hiszen az álomban kicsit máshogy nézett ez ki, nagyszabásúbb volt, és ott csak rólam szólt az egész. Itt meg bárki kipróbálhatta, és én nem akartam bárki lenni. Hiszen ismersz. Szóval nem ugrottam le, amikor szabadott. Két napig maradtunk, és egyre fogyott az idő és a lehetőség. A második estén kisétáltam egyedül. A szél egész összekuszálta a hajam, és én csak néztem a mélybe, ahová le kellene ugranom. Elsőre nagyon nevetségesnek tűnt, ne legyenek kétségeid nem változtál radikálisan meg, továbbra sem űzök extrém sportokat, nem lettem katona (amire sosem vágytál igazán te sem). Leültem a szikla szélére törökülésbe és élveztem a magányt egy picit. Gondolkodtam a lehetőségeimen, és arra jutottam, hogy másnap, még mielőtt visszaindulnánk, egész biztosan lesz még esély biztonságos keretek között kipróbálni, és már csak a „menőnekmutatommagamlánylétemre” érzésvilágból adódóan megteszem, és le fogok ugrani. Aztán eszembe jutott, hogy pontosan azt teszem, amit ilyenkor mindig: hezitálok, akcióterveket készítek, lehetőséget adok magamnak a menekülésre, ezek is olyan dolgok, amiktől végre szabadulni akarok… És hogy talán sikerülhet is, ha egyszer az életben végre nem csak álmodozom a nagy dolgokról, hanem meg is merek valamit tenni. Felálltam és lenéztem mégegyszer. A magasság már nem is volt annyira szédítő, ígérem fele olyan magas kb., mint ahogy az álmodban megjelent. Inkább tűnik először csalódásnak, hogy nem is akkora dolog ez, mások nap, mint nap ugrálnak innen különösebb démon-űző szertartások nélkül is. Úgyhogy megszületett bennem végre a döntés. Hátrasétáltam, miközben láttam, hogy többen is téblábolnak a sátrak körül, és ők is észrevettek. Persze semmi különös nem volt abban, épp elsétáltam a szikla szélétől, nem foglalkozott velem senki, pont ahogy akartam. Aztán, mikor úgy éreztem kellő távolságra értem, megfordultam… kiléptem a papucsomból… vettem egy nagy levegőt és kihúztam a gumit a hajamból (lévén még mindig túl sokat foglalkozom a külsőmmel, és tudtam, hogy az összekuszált, begumizott hajam nagyon idiótán fog kinézni, ha vizes lesz). Nekifutottam a szakadéknak, közben a szél belekapott a hajamba, a szívem vadul kalapált, ami elég kontrasztos érzésnek tűnt, mivel a  világ teljesen belassult körülöttem, pont mint mikor elesel és látod magad esés közben, ahogy minden egészen lassúvá válik. Pont ilyen érzés lesz, ígérem nem ijesztő, bár az adrenalinod felszökik az egekbe. Ahogy közeledtem a széléhez, hallottam, ahogy valaki utánam kiált, de nem érdekelt, fogalmam sincs ki volt az, akkor már csak egy dolog számított: ha nem torpanok meg, végre szabad lehetek és ha ezt most megteszem, többé semmitől sem fogok félni… aztán egyszercsak repültem. Egészen fantasztikus érzés, bár nem tart tovább néhány másodpercnél. A szabadesés valami leírhatatlan érzés annak, aki sosem próbálta még. Nincs többé félelem. Nem mondom, persze nem úgy repülsz, mint Pocahontas, kitárt karokkal, fejjel előre, nem is tudom hogy nézhet ki, de a legjobb benne, hogy nem is érdekel. S bármilyen rövid is volt a zuhanás, mire leértem egy egész másik dimenzióban találtam magam. Érkezéskor kicsit megcsapott a víz, de nem fájt vészesen, valószínűleg a ruha miatt sem, viszont elég mélyre merültem. Rögtön nyomni kezdtem magam felfelé, a nap utolsó sugarai megcsillantak felettem a vízen, nagyon békés érzés fogott el, bár a szivem majd kiugrott a helyéről. Kicsit féltem, hogy mi van, ha igaziból meghaltam és nem is azt látom, amit gondolok, de aztán a fejem elérte a felszínt és vettem egy hatalmas levegőt. A kezemmel kitöröltem a szememből a vizet, amitől kicsit elkenődött a szemfestékem, biztosan csodásan néztem ki. De nem érdekelt, csak mosolyogtam, tiszta szívből és leírhatatlanul boldognak éreztem magam. Ahogy felnéztem a sziklára (ami alulról sem tűnt vészesen magasnak), megláttam a tömeget, aki kétségbeesett fejjel néz le rám, és látszik rajtuk, hogy nem tudják eldönteni, hogy ez vajon mi célt szolgált és mire volt jó. Továbbra sem mozdultam, csak tempóztam egy helyben, hogy ne süllyedjek el. Leírhatatlan érzés volt. Ekkor csobbanást hallottam nem túl távol, elsőre meg is rémültem, hogy valami cápa lesz (mert az arról híres, hogy édesvízben él, ez annyira jellemző rám), de aztán eszembe jutott, hogy most győztem le a félelmeimet, úgyhogy kizárt, hogy bármi is ártani tudjon nekem. És csak mosolyogtam tovább, szerintem mindenki komplett idiótának nézett. Kiabáltak ezt-azt, hogy jól vagyok-e és jöjjek már ki, de nem bírtam mozdulni. Mondhatom, hogy igazán megéltem a pillanatot. Aztán odaért a hozzám a csobbanás előidézője: egy srác, akit nem ismertem… Arról hadovált valamit, hogy biztosan sokkot kaptam, de semmi baj, majd ő kivisz a partra. Nem tudtam reagálni semmire, ez jobban arcon vágott, mint a felismerés, hogy valóban le mertem ugrani. Ahogy a parthoz értünk, a karjába vett, úgy indult velem az út felé, ami visszavezet a táborhoz. Hosszú, vizes haja az arcomhoz ért. Zavartan ugrottam ki a karjából, azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végre öntudatomra ébredtem. Riadtan nézett rám, mintha valami rosszat tett volna. Ahogy megálltam előtte rémült arckifejezéssel, láttam a szemében a feléledő kíváncsiságot, hogy ki a manó lehetek én. Végigmértem, ami nem sikerült túl feltűnésmentesen, és akkor állt el valóban a lélegzetem. Magas, barna szemű és barna, vállig érő hajú deltás, szép arcú fiatal fiú állt előttem. Megdörzsöltem a szemem, mert ez volt az a pillanat, amikor valóban úgy éreztem magam, mint egy filmben, hiszen ilyen valóban csak ott történik, a való életben senkinek sincs ekkora mázlija. Legalábbis addig ezt gondoltam. Vagy egy percig csak bámultam, mígnem egy könnycsepp gördült le az arcomon, s követte még vagy száz. A fiú magabiztosan hozzám lépett, átölelt és a fülembe súgta, hogy ez is bizonyára a sokktól van, ne izguljak, nincs már semmi baj. Belefúrtam az arcom a vállába, éreztem a bőre finom illatát és tudtam, hogy most vált valóra az álmom. Talán minden álmom, ami sosem valósult meg, csak kísértett végig az életemen. Utána bizonyára elájultam, s mikor magamhoz tértem Andika hajolt fölém, meg nagyjából az egész tömeg. Kerestem a fiút, de nem láttam sehol, csak ismerős arcokat magam körül. Nem voltam vizes, ami meglepett, és csak annyit bírtam kérdezni, hogy látták-e az ugrásomat Észrevettem az értetlenséget az arcukon, s mielőtt egy szót is szóltak volna, felültem, hogy lássam, hol is vagyok. A sziklán voltunk, pont ott, amire emlékeztem. Annyit mondtak, hogy az előbb még a szikla szélén ültem és néztem a vizet, majd mikor felálltam, hogy visszamenjek a sátrakhoz, hirtelen összeestem, a frászt hozva ezzel mindenkire. Ugrásról szó sem volt. Hát szó az éppenséggel volt, de ráébredtem, hogy erről csak én tudok. Kértem, hogy hagyjanak magamra, s ismét ott ültem, ahol az előbb. A lábam immár tériszony nélkül lógott a mélység fölé, de már eszembe sem jutott ugrani. Megértettem, hogy a démonok elhagytak anélkül is, hogy ilyen hajmeresztő mutatványt akarnék végrehajtani. Ahogy besötétedett, csak ültem a sziklán, órákon át, és olyan szabadnak éreztem magam, mint még sosem. Láttam a fiú arcát, akit sosem feledek, de akiről már rég tudom, hogy csakis a fejemben létezhet. Talán az őrangyalom arca. Valóra váltotta egy álmomat, aminek a jelenben már semmi realitása (a te jelenedben sem). És ettől könnyebb lett az élet…

Na jó, be kell vallanom, hogy az iménti bekezdésben mindössze az írói vénám csillantottam meg, megmutatva neked, hogy még most is létezik. Nem árulom el, hogy igaziból jártam-e valódi sziklán, amit tudnod kell, az az, hogy a szikla, a gát, valójában benned, vagyis bennem volt, és nem kell hőst játszani hozzá, hogy a rossz emlékek ne kísértsenek többé. Talán csak egy mese az egész történet, talán igaz. Talán tényleg leugrottunk. Nem akarod biztosan tudni az igazat, ismerem magam annyira, ezért nyitva hagyom. Ez lesz a kulcs, de közel sem biztos, hogy direkt formában. A lényeg, hogy megéled, hisz én már megéltem a pillanatot, és azóta sok minden megváltozott. A jelenben, az én jelenemben, már valóban nem félek semmitől. Nem félek vállalni az érzéseimet, mégha ezzel néha meg is bántok mást. Nem félek tőle, hogy elvesztem emberek szeretetét, ha vállalni merem a valódi arcom. Nem próbálok mindenkinek megfelelni, hiszen ez úgyis lehetetlen. Megvalósítom az álmaimat… az igaziakat. Megtaláltam a hivatásom, ami boldoggá tesz. Festek és írok még mindig. Egyre többet és egyre jobban, de nem akarom már görcsösen az elismerést. A magam örömére teszem. És nem érdekel az sem, ha valaki nem értékeli, ettől még nem lesznek a munkáim értéktelenebbek. Nem aggódom túl a dolgokat, bízom magamban és a körülöttem élőkben annyira, hogy tudjam, valóban minden rendben lesz, nem kell félni többé. Egészségesek vagyunk és hiszem, hogy többé nem ér baj ilyen téren sem. Nem fojtok el magamban semmit, vállalom a vágyaimat, mégha néha furcsának is tűnnek. Nem haragszom senkire, aki valaha is bántott, tudom, hogy semmi sem állandó, minden változik, nem szabad örökké magunkban hordozni a haragot. Szeretek élni. Minden pillanatban Boldog vagyok.

Az elmúlt három évben sokat gondolkodtam róla, mióta először olvastam el ezt a levelet, hogy miként valósulhatott meg mindez. Fölösleges, a megoldások mindig akkor születtek, amikor épp hagytam a dolgokat történni, és sikerült nem túlkomplikálni mindent. Ez nagy tanulsága az elmúlt időszaknak, hogy ésszerű kereteken belül, de néha csak hagyni kell a dolgoknak, hogy megtörténjenek. Spontánabb lettem azt hiszem. Már nem tervezek túl mindent. Időnként tudatosan vállaltam olyan dolgokat, amikhez bár nem volt kedvem, mert féltem, hogy kudarcot vallok bennük, szóval mégis elvállaltam őket, pont azért, hogy erősítsék a bízni tudást magamban. És így történt. Gyakorlatiasabb lettem, nem ijedek meg egy-egy váratlan helyzettől. Van önbizalmam, megbékéltem magammal. Most sem vagyok szupermodell, de már nem is kergetek ilyen hamis illúziókat. Pont annyira vagyok szép, amennyire annak kellett születnem. Sportolok azért rendszeresen, mert igényli a testem, de nem viszem túlzásba, mint régen, amikor edzésterveket gyártottam egymás hegyén-hátán, aztán mégsem bírtam sokáig egyiket sem, mert beleuntam, fáradtam, elegem lett. Ma már tényleg kitartó vagyok, s ha kudarc ér is képes vagyok valaminek nekifutni századszor is. És megcsinálom. Tényleg meg. Az otthonunk nagyjából olyan, mint a te idődben, csak már több képem van kint a lakásban, csináltam egész más jellegű dolgokat is. És persze befejezed hamarosan a montázsaidat, ne izgulj, jól fognak kinézni ott, ahová eltervezted annak idején. Nem vagyok már annyira érzékeny, mint rég, s bár nem fojtom el az érzéseimet, már nem rohannak meg sírós-napok, mint rég. Ha meg olykor-olykor mégis, nem dimenzionálom túl a történéseket, néha előfordul, nincs ezzel baj. 

Teljesült a vágyam, tavaly végre megint külföldön jártunk, kétszer is. Egyszer a családdal, felejthetetlen volt Görögország ismét. Sok szép emléket idézett fel. A lányokkal pedig Horvátországba utaztunk a nyár végén. Először mentünk pasik nélkül ilyen messzire, és nagyon élveztük. Idén is megismételjük, bár Dya miatt csak a Balatonra, pocaklakót nem utaztatjuk olyan messzire, biztos, ami biztos. Azért ragaszkodunk a tavalyi egy héthez. Elárulhatom, ha nagyon akarod, mivel foglalkozom, de szerintem a jelenedben még nem döntötted el száz százalékosan, hogy mit szeretnél igazán bevonzani, így a fantáziádra bízom. Ígérem neked, hogy nagyon fogod élvezni, és már a te jelenedben is szerepel a lehetőségek között.

A következő három évre csak azt kívánhatom, hogy ugyanúgy tudjam szemlélni a világot, ahogy most, mert ennél teljesebb életem aligha lehetne. És igen, tudom mire gondolsz: megsúgom, hogy azóta négytagú már a család. Nem olyan rég egy kislánnyal bővült, aki rám hasonlít jobban, a szeme is pont olyan, mint Töpié, ebben hasonlítanak leginkább. Ne izgulj, semmi gond nem volt a második terhességgel, a szülés pedig nagyon hasonlított az elsőre, így amiatt sem kell aggódnod. Bízz bennem, és ne aggódj többé annyit…

 

2013.07.15. Budapest                                                                        Üdvözöllek:

   

 

 Zi

 

2010 június 15-e van. Különleges napot írunk, úgy hívják 10 milliószoros nap. Amit ma kívánunk, nagyobb eséllyel válik valóra, mint bármi más. Évente ilyen csak négyszer fordul elő. Ne mulasszátok el a lehetőséget, írjatok Ti is a jövőből magatoknak.

 

Kívánom Mindannyitoknak, akik netán olvastok ma, hogy ne féljetek vállalni az álmaitokat, bármilyen furcsának is tűnik. És küzdjetek meg érte. Feladni könnyű, lemondani róla kevésbé komplikált, mint hinni benne, szívből, igazán. Senki sem tökéletes, és mind hibázunk, de ez is az életünk része. Hiszem, hogy jó emberek jobb világot teremthetnek… És hiszem, hogy a jó embereknek is vannak különös vágyaik. Én vállalom az enyémet, remélem átmegy az üzenet. Kívánom Nektek, hogy olyan életet élhessetek, amiről mindig is álmodtatok. Ja, és a legfontosabb: mikor ez megtörténik, ne legyetek vakok és lássátok meg, amit meg kell. Ami valóban van…

 

Végezetül egy zene, amit csak azért teszek ide ki, mert reggel óta ezt az egyet vagyok képes meghallgatni. A hallgatása közben tudtam meg azt is, hogy milyen nap van ma. Úgyhogy nyálas vagy sem, divatosnak számít-e vagy sem, egy fikarcnyit sem érdekel, nekem sokat jelent…

 

http://www.youtube.com/watch?v=zA6ZnLCrpaE