XXII. Helyünk a világban

2010 február 1. | Szerző: Töpimama |

 25 éves leszek lassan. „Negyed évszázados”, ahogy a csajokkal hívjuk. Az igazi „felnőtt” felnőttek azt mondják én még olyan fiatal vagyok, előttem az élet blablabla. A kis 17 évesek meg nem pont így látják. Nem nehéz még különösebben vegyülnöm velük, de ha a szívemre teszem a kezem, pontosan tudom, hogy nekem már rég nem ott van a helyem. A korombeliek is valahogy egészen mások, mint én. Misztikus hallani, hogy irodába járnak, túlóráznak, előléptetést kapnak, és keresnek egy zsák pénzt havonta. Többet (a többszörösét konkrétan), mint mondjuk apám, aki a harmadik diplomáján dolgozik, tanár és gyermekvédelmis, és egy csomó mindenkinek segít. Vagy, mint Andika, aki párterapeuta, és aki szintén nem keveset tanult ezért, plusz, akivel este 7-kor még jól össze is veszik a biztonsági őr, hogy menjen már haza végre. Anyámat csak azért nem veszem ide, mert bár ő is épp (micsoda véletlen) a harmadik diplomáján dolgozik, és hajnali 4-kor kel minden nap, szóval ő legalább keres is egy vagon pénzt. Szóval van egy csomó ilyesfajta huszonéves. Aztán van, aki hiába diplomás, akár többdiplomás, nyelveket beszél, mégsem kap sehol állást. Sokan vannak így is. Meg vannak az ilyen magamfajták. Akik beszorulnak mindenféle rétegek közé, de sehová sem tartoznak igazán. „Fiatal”, bulizós kamasznak öreg vagyok, mint az országút, fiatal bulizós felnőttnek munkanélküli viszont kisgyerekes, no meg házas (nem titok, hogy közel s távol nincs még egy ilyen rajtam kívül), igencsak kakukktojás. A hozzám hasonló kisgyerekesekkel meg az az összes problémám, hogy általában 10 évvel idősebbek, és bárhogy is szerettem volna ezt sokáig, nem tudok azonosulni velük, nincs meg a közös hullámhossz… Persze ez nem a korkülönbség miatt van így, hiszen kivétel is akad szerencsére. (L) Angéla 🙂

Utálom magamban, hogy kényszeresen tartozni akarok mindig valahová, és emiatt inkább elnyomom magamban azt, aki vagyok, csak befogadjanak. De mire jó ez? Gyávaság. Bizonytalanság. Félelem a kirekesztettségtől.  De minek és főleg miért? Rettegek tőle, hogy valahol nem szeretnek. Vagy haragszanak rám. Olyan ez, mint valami kényszeres fóbia. A normális emberek mérföldekről leszarják, ha valaki nem kedveli őket (pláne, ha mondjuk ok nélkül van ez így), de engem annyira frusztrál, hogy arra nem nagyon van szó. Ki nem állhatom magamban, hogy ez így van. Az a baj, hogy azt érzem, képtelen vagyok megfelelni bármelyik csoport elvárásainak maradéktalanul. Mert valóban nem tudok, de hogyan is tudnék, ez nyílván lehetetlen. Mindegyik helyen (a kamaszok között Buciékkal, a korombeliek között Juditékkal és a felnőttek között, akár a zenebölcsiben, a babatornán, netán az udvarban), egyik sem az enyém igazán. A koncik révén állandó tag lettem Andikáéknál, megismertem Buci számtalan haverját és ismerősét, és jól éreztem magam közöttük. Egy darabig simán vegyültem, kinyíltam és élveztem az új társaságot, az új embereket, nem is szándékozom ezt kiiktatni az életemből. Itt nem igazán téma, hogy amúgy gyerekem van meg ilyenek, nyílván mindenki tudja, de tőlük ez annyira távol álló terület, hogy nem foglalkoznak vele. Iszunk, hányunk, belefekszünk, táncolunk és füstölünk és pont. Kölykök. Azért hamar kerülgetni kezd az ájulás, amikor eszembe jut, hogy én ennyi idősen már túl voltam egy huzamosabb ideig tartó egyedül élésen, és megvolt a jelenlegi párkapcsolatom is. Úristen.

Most a korombeliekkel bulizom gyakrabban. Bizonyos szempontból ők is kölykök, akiknek azonban már többnyire van egzisztenciájuk, de a családalapítás a következő jó pár évben senkinek sem szerepel a tervei között. Buli buli hátán. Ha már 8 éve így csinálnám, nekem azt hiszem már elég lett volna belőle… 😛 De itt legalább akad olyan, aki évek óta kapcsolatban él, ez megnyugtató. Annyira mégsem vagyok csodabogár. Szeretem ezt a csapatot, idekapcsol drága Juditom is. A héten számolgattuk, hogy az általam ismert kemény magból kit, mióta ismerek. Szöszikét lassan 13, Juditot 9, Gézát és Árpit is közel 8 éve. Mondhatni velük már igencsak múltunk van. E széles társaság azonban abban az időben alakult, mikor épp a családalapítási projekten dolgoztam, így néhány évre kicsúsztam a képből, és egy igencsak összeszokott, ám lényegesen szélesebb haveri-baráti körbe csöppentem vissza. Persze jó ez így. Csak tudnom kell elfogadni, hogy nem tudok adott szituban minden este bandázni meg kocsmázni, nekem hétvégente jut egy buli ezzel a társasággal. Vagy hogy nem tudok 4 napra külföldre ruccanni szilveszterezni, mert nekem ennél több kötöttségem és elfoglaltságom van. Ennyi.

A felnőtt felnőttekkel megint más. Kedvesek, segítőkészek, nincsen semmi baj, csak helyem sincs közöttük. Nem tudok 3 fogásos vasárnapi ebédet csinálni (ezért megköveznének biztosan sokan, de nem is érzek rá késztetést, hogy akarjak), nem járok a hét minden napján fejlesztő foglalkozásra, nem szeretem a játszóteret (pláne azt a gagyit, ami nálunk van), és azt sem tudom megmondani, mikor szülök majd legközelebb. Rengeteget hibázok a gyereknevelésben, mert én inkább szeretem őt, mint nevelem. Sokszor nehéz rávennem magam a zenebölcsire, miután kudarc ér minket, de mivel hiszem, hogy a hasznunkra válik, mindent megteszek és bevetek, és tudom, hogy itt és most nem engedhetem elhatalmasodni a paráimat. Igyekszünk, fejlődünk, én látom. A többi nem számít. Próbálom kizárni a fejemből, hogy mit gondolhatnak mások egy-egy igazi Töpis balhé után, mert én azt is tudom, hogy honnan kezdtük.  Meg azért vannak már ezzel így többen is, hála a kitartásnak. 🙂 Nincs igazán kivel bandáznunk mióta Noni és Verus ovis lett, ezért is nagyon fontos a gyerektársaság. Nem sok van belőle, de egyelőre elég. (Legalábbis remélem.) Szocializálódni most már valóban muszáj, és ezt én nem tudom megtanítani. Tanuljuk. Tele félelemmel és bizonytalansággal, de tanuljuk.

Az udvari életről most nincs mit mondani, lévén tél van és hideg – hála istennek. Nem akarok benne részt venni olyan mértékben, mint korábban, millió meg egy okom van erre. Hittem egy darabig, hogy az én világom, de be kell látnom, hogy nem az. Töpi miatt fontos a kapcsolatok ápolása, hogy a gyerekek között mindig helye legyen, de azon túl nincsenek nagy illúzióim. Senki sem értett akkor, amikor lehetett volna, akkor jöttem rá, hogy nagy bratyizás ide vagy oda, itt senki sem ismer senkit. Nem látunk egymás életébe, valószínűleg semmi sem az, mint aminek látszik. Nem hiába van az, hogy az emberek többsége nem is ismeri a szomszédait. Itt nincs mit tenni, egymás szájában élünk, amennyire lehet, próbálok jóban lenni mindenkivel, de nem szabad ezt túl komolyan venni. Senki sem a barátunk. Sem a bizalmasunk. Senkihez nem kötődünk különösebben érzelmileg. Senki senkihez. És ez nem baj, amíg nem szólunk bele egymás életébe. Az enyémbe mindenki beleszólt. Tök mindegy, hogy ezt milyen szándékkal tették, én biztosan nem tenném és nem is teszem soha másokéval. A véleményem megtartom magamnak és ennyi. Mindenkinek éppen elég feladata van a sajátjában és a sajátjával, nem a máséval kell foglalkozni. Nem csak nekem származott már ebből konfliktusom itt. Nem normális az ilyen belterjes közeg, eleinte hiába is tűnik nagyon kényelmesnek. Persze szerencsések vagyunk, hogy legalább normális emberekkel vagyunk körülvéve. Kérdés persze, hogy mennyire normális, hogy mindenki mindenkit kibeszél. Mert hogy ez így van. Amíg teljes értékű tag lehettem, általában összefutottak nálam az információk, és biztosan állítom, hogy mindenkiről hallottam már valamit a háta mögött. Egy kivétel sem volt. Tiszta Barátok közt az egész. Más téma, hogy aztán adtam a kezükbe akkora csámcsognivalót, hogy nyílván rólam, rólunk még több infó keringett, nem győztem hallgatni, a „ki ..zott engem a legtöbbet” meséket jobbról balról. El akartam költözni innen a fenébe. Ha csak magamat nézném, azt mondanám, elég volt ez a nagy közösségi élet az otthonom közvetlen közelében, soha többé nem akarok ilyen zárt közösségben élni (haha, azért van még itt, aki azonosulni tud ezzel :)). De a gyerekeknek mégiscsak ez a legjobb, be kell látnom. A tavalyi téma idénre elavul, és többé garantáltan nem szolgáltatok újabb megbotránkoztató sztorit. Senkinek semmi köze hozzá amúgy sem. Ma mondjuk kis híján elsírtam magam a puszta közepén, szánkózás közben. Vagy mintha villám csapott volna belém. Összetalálkoztunk valakivel, akit igaziból nem is ismerek. Illetve de, nyílván alap szinten igen, de messze nem annyira, mint itt többeket. Nem nagyon szoktunk beszélgetni, mindig nagyon kedves és segítőkész, de ő sokkal okosabb nálunk, és nem hagyja, hogy mások belelássanak. A szemembe nézett… és olyat mondott, amit még soha senki. Senki olyan, aki 20 évnél kevésbé régen ismerne. Nem tudom miből olvasta ki. Pontos diagnózis, sőt még annál is pontosabb, olyat mondott, amit nem is akartam hallani. Két perc volt az egész, de azóta is szédül a fejem. „Látlak téged” érzés fogott el. Aki látta az Avatart, az nagyon jól tudja, hogy mit jelent ez. Mennyivel többet annál, hogy látom, hogy itt állsz. Sokkal inkább egyelő azzal, hogy beléd látok. Vagy látom, hogy ki vagy. Félelmetes érzés volt ennyire nyitott könyvnek lenni. Azóta, mióta láttam (a filmet), milliószor álmodtam, hogy valaki ezt mondja nekem. Hogy valaki végre lát. Pláne, amikor én is ködös szemüvegen át látom csak magam. (Nem baj, ezen remélhetőleg segít majd a „pszichomókus”, akihez járni kezdtem.) De nem ilyen összefüggésben, nem így, és nem most számítottam igazán erre. Letaglózott. De akkor is köszönöm.