XXI. fejezet: Újra itt

2009 október 7. | Szerző: Töpimama |

Óh szív, nyugodj

 Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.

http://www.youtube.com/watch?v=33SE_AWZjM0

Ez most nagyon az enyém… 🙂 (Egyébként József Attila, de ezt ugye mindenki tudja… :P)

Utoljára meglehetősen megtört passzban írtam, meg is bántam, hogy őszinte legyek, volt, akitől megkaptam, hogy épp olyan hisztérikus vagyok, mint az anyám… Vagyis csak voltam (bár nem értek ezzel így egyet, de no comment), meg már ő sem az. Látszatra helyreáll lassan a rend. Majd elválik…

Nem akarom elmondani, hogy mi történt konkrétan… rengetegen részt vettek életem elmúlt hónapjaiban, kis létszámban támogatással, jóval többen meg… hm, mondjuk úgy, hogy „nem-támogatással” Szóval akik számítanak, akik fontosak nekem, nos ők mindannyian tudják, hogy mi történt. Hogy mibe keveredtem, hogy ez milyen hatást gyakorolt rám, az életemre, a családomra, a kapcsolataimra, a lelkivilágomra, mindenre. És akár mellettem álltak, akár „ellenem” is voltak ezekben a nehéz hónapokban, köszönöm Nektek! Nagyon jól tudjátok, hogy kik vagytok, és köszönöm, hogy fogtátok a kezem akkor is, amikor haragudtatok rám, akkor is, amikor velem örültetek, akkor is, amikor ivócimborákra volt szükségem, vagy csak egy kiadós lelkizésre… sokszor sírásra. Nem hagytatok egyedül… sosem hagytatok egyedül. Köszönöm! Sokan közületek (na jó, nem olyan nagy azért a létszám :)), 7 évvel ezelőtt is pont ilyen támogatást nyújtottak nekem. Úgy tűnik 7 évente rémálommá változnak a nyaraim… 😛 7 éve nőttem fel… idén változtam vissza az akkor eltemetett önmagammá. Mondják ugyan, hogy az idő kerekét nem lehet visszatekerni (nem mintha akarnám), de valahogy mégis. És most (ahhoz a régi nyárhoz képest) sokkal erősebb lettem. Most kifejezetten egyedül akarok állni a világgal szemben (hogy egy számomra kedves Over Help számra utaljak :D), és egyedül akarok ebből kimászni. A túléléshez nagyon nagy szükségem volt a barátaimra, a családomra (tudjátok Ti is, hogy kik vagytok konkrétan), de most már egyedül kell felállni. 7 éve elkövettem azt a hibát, hogy megvártam, míg megmentenek, meg sem próbáltam leporolni magam. Most kell. Most muszáj. Nem keresek mentséget, nem akarom másokra hárítani a felelősséget, vállalom, amit tettem. Van, aki felment, van aki sosem fog megérteni, van, aki elítél. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a különféle hozzáállásokkal, de megértettem, hogy nem is kell. Nem másoknak élek, hanem magamnak, és nekem most szükségem volt mindarra, aminek meg kellett történnie. Sajnálhatnám, sajnálnom is kellene, de nem megy… a legnagyobb nehézségek, pengeélen-táncolások közepette, mikor csak nyeltem a könnyeim, és egy időre teljesen elvesztettem az időt, a tudatos viselkedést, és kétségbeesetten sodródtam az árral, nos ebben az eszement állapotban találtam rá önmagamra. Visszakaptam az anyaságom előtti önmagam. Amit teljesen elfelejtettem, hiszen CSAK és kizárólag a gyerekemnek éltem. Ami persze jó. És nem is baj, dehogy baj, hogy így történt. De az életnek csak egy része az anyaság (bármilyen nagy és hangsúlyos része is). És ezt nem vettem észre… eltemettem magamban a nőt, a művészt, nem írtam, nem rajzoltam, nem találkoztam a barátnőimmel, jesszus még le is húztam őket itt, a blogomban. Ezt szégyellem nagyon, de örülök, hogy olvasnak, és értik. Ezért ők a barátnőim… 🙂 Kizártam az életemből mindenki mást, nem hogy kicsi, semekkora teret nem hagytam magamnak a lazításra. Nem voltam jó feleség, nem voltam semmi más. Csak anya. Aki a legjobb akar lenni. Aztán mondhatni megőrültem. Sokáig semmit sem értettem a vámpír-hisztimből, a sírós-nevetős hangulatváltozásaimból, semmiből nem értettem semmit. És akkor jött valaki, aki megragadott és magával rántott a saját világába… Ami az én ősrégi életemre hasonlít ugyan, de már rég elfelejtettem, hogy hogyan kell élni… Na igen, és ebből kerekedett egy „egyszer volt, hol nem volt” kezdetű mese, aminek viszont nem a „boldogan éltek” végkifejlet lett megírva. Hogyan is lehetne, az én mesémnek a vége már 7 éve kész, csak valahogy ez az epizód hiányzott a könyvből. A történetemből. Köszönöm Neked, hogy megmutattad ki is vagyok én, hol van az a keskeny kis ösvény, amely jobb szülővé tesz azáltal, hogy képes vagyok a saját életemet is élni. Hogy ennek köszönhetően visszakaptam a Hugimat. Akit mindig rajongva szerettem, de az elmúlt években, bár nem szándékosan, de totálisan kizártam a saját belső privát kis körömből. Hiába is tudtam, hogy ez rossz, és hiányzott legbelül, képtelen voltam nyitni felé. Mintha elfelejtettem volna, hogyan is kell… Megmutattad mi van a legszentebb, legszűkebb szférán túl… milyen az élet. Azt hiszem a legjobb barátom maradsz mindig. Köszönöm, hogy segítettél MEGÉRTENI. Egy csomó dolgot… és vállaltad a kockázatot, hogy Téged sem kerül el a felelősségre vonás (hajajj), az ítéletből Neked is jut bőven… Tudod , ki vagy. Vigyázz magadra kérlek…

És persze legfőképpen az én odaadó és szerető férjemnek köszönöm, hogy pont azt a formát hozta, amitől mi olyan jó páros vagyunk. Aki az első perctől az utolsóig a társam volt, a támaszom, akkor is meg tudott ölelni, amikor más már rég pofon vágott volna. És nem azért, mert mindent elnéző… hanem, mert ISMER engem. Talán a legjobban mindenki közül. Az első perctől tudta, hogy miként zajlanak majd az események. Sokszor ültünk a konyhánk padlóján, beszélgettünk, s mikor épp nem is tűntünk társaknak, akkor is azt éreztem, hogy valahol hozzá is örökké tartozni fogok. És nem csak azért, mert van egy közös gyerekünk. Hanem, mert vannak kötelékek, amik sosem szakadnak el. Amiket nem lehet elvágni, és bár sosem mondtam, tudtam, hogy tudja, hogy én így érzem. Szóval köszönöm, hogy 7 éve elviseled a szeszélyeimet, hogy bármennyit bántottalak is, képes vagy a megbocsátásra, hogy komolyan hiszel a „jóban-rosszban”-ban, bármilyen rossz is a rossz. És tudom, hogy tudod, hogy most lehetek újra az, aki igazán ÉN vagyok. Tudom, hogy tudod, hogy nagy árat fizettünk érte, de tudom, hogy tudod azt is, hogy talpra tudok állni (ezúttal egyedül), és nem lesz hiábavaló a sok fájdalom és szenvedés… amit mindketten átéltünk.  És tudom, hogy tudod azt is, hogy az ember akkor a legerősebb, amikor gyengének látszik, és valójában akkor a legtörékenyebb, amikor erősnek mutatja magát – és te pont azt látod, ami vagyok. Tudom, hogy bár nem beszélek magamról semmit (most teszem az egyetlen kivételt, amúgy teljes hírzárlat mindenki felé), sem a fájdalmaimról, sem a lelkemről, Te nagyon jól tudod, hogy hosszú az út a gyógyulásig, és addig még sok lesz a sírás, és sokat kell „magammal” lennem, mert a hiba nem Benned van, hanem az én, sérült lelkemben. Ami már régóta sérült, és amit nem szabadott volna elfelejtenem. Úgyhogy nekem kell meggyógyítanom is. Én is tudom, hogy ez nem megy majd egyedül, szükségem lesz segítségre, de még nem. Most enyém a feladat, és teszem, amit tennem kell…

Köszönöm, hogy mindannyian szeretni tudtok olyan kibaszott elcseszettül is, amilyen vagyok… Köszönöm Nektek. Szívből. Igazán.