XX. fejezet: The end

2009 július 22. | Szerző: Töpimama |

Szétbasztam az életem. Nincs mit szépíteni rajta, megtörtént. Nem mondom, hogy csakis, de elsősorban magamat okolhatom miatta. A francba, ha előbb az agyamhoz kapok, talán visszafordítható lett volna. De már nem az… Utál az anyám, az anyósom, az összes ember, akiről azt hittem, nekem IS barátom, nem csak Sanyié, a közvetlen környezetem csak szimplán elítél. És most már bármit is teszek, soha többé nem lesz semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt. És ez az én hibám. Meg nyílván másoké is, de úgyis magamra veszem, mint az ilyen helyzetekben általában. 7 éve először kísért a gondolat, hogy meghalni talán jobb lenne… önpusztítok, több, most nem telik tőlem. 5 év után megint dohányzom, fújjj. Persze kívülről nem sok látszik ebből, mert nem engedhetem meg magamnak. Mert anya vagyok, és az anyák sosem lehetnek gyengék. Kötelezettségük van, nem is kevés, de minden igyekezetem ellenére is gyilkol a gondolat, hogy most először nem az az anya vagyok, akit szeretek magamban. Amiben – életemben először – igazi sikerélményem tudott lenni, amiről elhittem végre, hogy jól csinálom. De be kell látnom, hogy talán a drága jó édesanyámnak van igaza abban, hogy én másra sem vagyok képes, csak rossz döntéseket hozni. Na igen, a legelső rossz döntésem az volt, hogy 17 évesen nem ugrottam ki az ablakon És kiért nem? Hát miatta. A nő miatt, aki a világra hozott, mert azt gondoltam, hogy egész életében mardosná a bűntudat, és nem kívántam ezt neki. Hogy kiszállni egyszerűbb? Persze, hogy az. De valamikor jobb is. Persze én már ilyet nem csinálhatok, mert azóta én is világra hoztam valakit, akiért küzdenem kell. Akiért még most is érdemes élni. De azt nem veszi be a gyomrom, amit anyám művel velem. Mindenki baromi okos, hogy ki kell zárni, le kell szarni, ez az egész cirkusz róla szól és nem rólam, de mégis engem öl meg hetente többször is… széttép, kibelez, megnyúz, és a legfélelmetesebb, hogy még azért is én vagyok a f@sz, mert ezt nem bírom feldolgozni. „Tetszelegjek csak a kitagadott szerepben”, na szép. Kurva szép az egész helyzet. Se gyereke, se unokája. Töpit az életben nem láthatja többé, az apja ragaszkodik hozzá. Persze nem mintha amúgy ez bármin is változtatna, szegény gyerek sírógörcsöt kap, amint meglátja… kezdem érteni, hogy miért, pláne mióta rám is ilyen hatással kezd lenni. Valószínűleg tegnap láttam őt utoljára. Legalábbis jó hosszú időre. Meg fogok-e tudni bocsátani neki valaha is? Valószínűleg igen. Sanyi sosem. Az ő szemében nem ember, aki a gyerekével megcsinálja azt, amit ő velem. Pont velem. Ennyire nem ismer. Nem érti, hogy nekem ez akkora sokk, akkora pofánbaszás, hogy sokszor attól félek, be fogok csavarodni tőle. És nem érti, az istenért nem érti, mi bajom van. Meg lehet valakit ölni simán, meg úgyis, hogy 1000-szer megforgatom benne a kést. És a kedvencem, ahogy közben folyamatosan magát fényezi: ő az évszázad anyukája, felesége, üzletasszonya, lelkileg már kb. a mennyben van, akkora tökéletességre tett szert emberségből, jézusom… Félelmetes, hogy valószínűleg teljesen megőrült. 1 hónapja kínoz. Minden nap tovább hergeli magát valamin, és egyszerűen képtelen kiszállni az életünkből. „Kitagadlak te riherongy, de azért megmondom a tutit, és ugrálsz tovább, ahogy én fütyülök” lehetne a csatakiáltása nyugodtan. Kilátástalan az egész helyzet, az életem… nem tudom hogyan tovább, hogy egy dalszöveget idézzek „Egyedül állok a világgal szemben…” Félek, hogy elveszítem én is az eszem. Félek, hogy egyszer nem lesz erőm tovább küzdeni. Félek, hogy ha feladom, azzal másokat is magammal rántok. Félek, hogy ebből a történetből túl sok sérüléssel juthatunk csak ki… aztán jön a lassú elvérzés…

 Egy időre elbúcsúzom… Így is nagy dilemma volt, hogy merjek-e szót ejteni erről az egészről. Mertem. Nem biztos, hogy jó döntés volt, bár én olyat úgysem tudok hozni, szóval mindegy is. Köszönöm nektek, hogy olvastatok, ha túléljük az előttünk álló néhány hónapot, úgyis visszatérek Ha meg nem, akkor sajnálom… Mindent nagyon sajnálok.