XVIII. fejezet: Barátság férfi és nő között

2009 május 20. | Szerző: Töpimama |

 Igen, valszeg idióta joghallgató leszek, annyira utálom a gondolatot is, hogy az már fáj, fényévekre áll ez a terület tőlem, de mivel a rendezvény projekt igencsak pamlagon hever, nem lesz más választásom, mint a behódolás, úgyhogy meghajtom fejem édesanyám akarata előtt, és önként masírozok szárnyaló kreativitásom leggyilkosabb ellenpólusa felé, a JOGI egyetemre. Basszus, a következő 5 évem (bár szentül hiszem, hogy legkésőbb a lexikon terjedelmű római jog seggbe fog minket rúgni, és elszállunk jó messzire – nem, nem engem és a másik énem, hanem Anyut meg engem, közös projekt van). A hideg is ráz, nekem most nyelvet, sőt nyelveket kéne tanulnom, meg rajzolni és festeni, és kocsikat fújni, meg falat, meg dekorozni, tervezni, meg írni sokat sokat, annyi minden van, amire régóta vágyom már, és bíztam benne, hogy a rendezvényezéssel karöltve sikerül végre megvalósítanom… S ezáltal önmagam. Mivel azonban mezei kis ingyenélő mégsem lehetek, a jelenlegi paramétereimmel pedig (pláne csodás válságunk kellős közepén) semmi esélyem az elhelyezkedésre. Ez van, lehet már 5 éve be kellett volna adnom a derekam, legalább túl lennék rajta. Egyre erősebb a késztetés, hogy megtanuljak jól legalább angolul, meg újra franciául, és lelépjünk családostól a büdös fenébe külföldre, ahogy egyre többen teszik. A végén még együtt koccolunk Hugimmal Londonba… 😉 Amúgy is, külföldön Sanyi annyi pénzt keresne, amennyiből egyedül is simán eltartana minket, így nem kellene halálba paráznom magam „dolgozás” ügyileg, csinálhatnék olyat, amit tényleg szeretek és érdekel, meg kint szállodázni is sokkal kifizetődőbb. Ez itt megint nem az én életem, nem az én döntésem, hanem a kézé, aki sosem enged el, s bár szeretetből teszi, máshogy úgysem szabadulok, csak ha elmegyek… A kelleténél kicsit több most bennem az indulat, egész más okból kifolyólag, de ha már szóba került a téma, hagytam, had törjön elő, aminek úgyis muszáj. Amúgy keveset aludtam, hisztis vagyok, epiláltam és pöttyös (meg kicsit fájó) a bőröm, égeti a nap nagyon, jaaa, és meg is fog jönni – gyilkos összetevők, ilyenkor egy arab terrorista kutyaf*sza hozzám képest. Szóval az ismételten kilóméteresre sikerült bevezető után próbálok rátérni arra, ami miatt újabban állandóan berágok. Jaaa, még annyit a vámpírokat és vérfarkasokat még mindig imádom, csak időm sincs rájuk gondolni, pedig megint láttam az Alkonyatot másfél hete, szerelem ez a javából… 🙂

Szóval a témám, mint jól látható a férfi és nő közötti barátság. Hogy létezik-e egyáltalán? Hát persze, állítom ezt teljes vállszélességgel, megingathatatlanul. Hogy miként látják ezt mások (viszonylag sokan)? Balfaszul, egyetlen szóval jellemezve. Kezdem az elején: egy hónappal ezelőtt ismertem meg életem 3. olyan nagyon nagyon fontos férfiúját, akit igaz barátomnak tekintek, akit őszintén tudok szeretni, és aki mellett kiállnék, bármilyen körülmények között. Korábban kétszer éltem át hasonlót (csak hasonlót, erről majd később), s bár most magam ellen fogok beszélni, az elsővel sikerült is egyszer „megbotlanunk” egy piálgatós buli alkalmával… Nem kell persze a „legrosszabbra” (nem mintha rossz lenne az :P) gondolni, de így is betett a barátságnak, onnantól minden megváltozott, és nem tudtuk jól kezelni a helyzetet. Azóta se kép, se hang, kár érte… A második 2 éve kezdődött, leginkább pszichlológiai szakrendelésként a részemről, és meg is maradt sokáig ezen a vonalon. Vele a barátság töretlen ugyan, de nem folyamatos a kapcsolatunk, mindenki éli az életét. Ez ilyennek vált be, bármikor újra tudnánk játszani az egészet, és mindig lesz mondanivalónk a másik számára, HA úgy alakul. A köztes időben szünet. Szóval mondjuk úgy, 50%-ban azért alá is tudtam támasztani az állításomat, és mentségemre szóljon, hogy az első esetnél mindössze 16 vagy 17 éves voltam, ott még sok minden belefért…

Na de a lényeg. Ha most elkezdeném ecsetelni ezt a viszonylag friss ismeretséget (úgy, ahogy csuklóból jönne belőlem), könnyen megvádolhatnának azzal, hogy szerelmes kamaszlány módjára dicsőítem életem szerelmét, holott ilyenekről szó sincs. Ezért nem teszem, próbálok tárgyilagos maradni, bár már a gondolat is idegesít, hogy máshogy viselkedjek, mint ahogy reflex-szerűen jönne, ergó mintha takargatnivalóm lenne, pedig nincs. Életem legártatlanabb kapcsolatáról beszélek, egy olyan leírhatatlan egységről, ami a többség számára valszeg elképzelhetetlen a két nem között, de tapasztalom, érzem, tudom, átélem, hogy igenis létezik. El tudjátok képzelni azt a kapcsolatot, amikor meglátjátok magatokat valaki másban??? Nem, mi? Hát én sem gondoltam, hogy van ilyen, néhányszor magamba is kellett csípnem hozzá, hogy elhiggyem, nem skizofrén lettem, csak megtaláltam valamit, amiről azt sem tudtam, létezik. Pontosabban valakit, őt. Egy srácot, aki 2 évvel, 2 nappal és 2 órával idősebb nálam (nem vicc), és igaziból én vagyok. Előre tudom a reakcióit, látom olykor a hibáit, ismerem a gondolatait, mert elég hozzá, hogy magamat ismerem. Nagyon elvontan hangzik? Lehet. De ő érti. És azért nyílván vannak mások is, aki akarja, az meg tudja legalábbis érteni. Sanyinak nem lehet könnyű ez az egész, tudom, hogy nem az, de elég intelligens hozzá, hogy megértse, amit mondok neki mindezzel kapcsolatban, és el is fogadja. Mert szeret, és tudja, hogy fontos nekem. Ezért mindig hálás leszek neki. Szóval gazdagabb lettem önmagam megismerésével, hiszen legjobb önterápia másban látni magad, mert akit kívülről látsz, azt képes vagy objektíven megítélni, – elmondhatatlan érzéseket generál a felismerés. Na igen, de mindig van egy DE, hát persze itt is van. Hogy mi az? A qrva előítélet. A nagy „igazság”, hogy férfi és nő között nem létezhet barátság, mert az egyik mindig többet akar. Szerintem ez sem igaz, de ha mégis (hangsúlyozom, hogy NEM), azzal se lenne semmi baj, amíg a másik előtt is titokban marad. Igenis működhet, sőt működik, mert ha belegondolunk a legesleghasznosabb, érdemlegesebb tanácsokat, meglátásokat, igazságokat az ellenkező nemről csak egy ellenkező neműtől tudhatjuk meg és pont. Akkor meg mi itt a probléma? Az, hogy az emberek jelentős része túl korlátolt ezt megérteni (bocsánat az általánosításért), netán saját magából indul ki, vagy egyszerűen csak nem volt még része soha hasonlóban, így elvileg véleménye sem lehetne a témáról. De véleménye ma már mindenkinek van ugyebár (ez egy szabad ország), nincs mit tenni, jön a furcsán nézés, meg találgatás, meg beszólogatás, elsősorban féltékeny exektől, meg konzervatív hozzá nem értőktől, stb. Mit lehet tenni ellene? Leginkább semmit: ha nyíltan zajlik a „haverkodás”, akkor azért szúr szemet, ha épp ellenkezőleg, akkor meg azért. Szóval le lehet szarni magasról, de mégsem jó a koncepció, hiszen létező társak megalázását vonhatja maga után pusztán a feltételezgetés is, így előbb-utóbb mindenki keze meg lesz kötve, és marad a netezés, telefonálás, levelezés, ipari mennyiségben, éjjel-nappal, mert az „egyformáknak” mindig rengeteg a mesélnivalójuk egymásnak. Más ezt úgysem értheti. Nem is kell. Szerintem amúgy egyszerűen csak irigyek… Mert nem sokaknak adatik ez meg. Hálás vagyok érte, hgy nekem igen… 🙂