XVII. fejezet: Helló Világ, újra itt vagyok, leadtam a szakdogám sálálálálá…

2009 március 30. | Szerző: Töpimama |

Kezdem rögtön az elején. Be kell valljam, jó pár hete, amikor sokadszorra tört ki rajtam a vámpír-láz (miután szintén „fan” Tesókámmal megnéztük megint moziban), Emberem tűrőképességét pedig már jócskán meghaladta a téma felemlegetése is, nos ebben az állapotban nekiálltam írni egy szép, hosszú blog-bejegyzést… Mert hogy teljesen kiakasztott a hozzáállás, (nevezetesen, „hagyjuk már a f*szba ezt a hülyeséget légyszi”), szóval ezen úgy berágtam, hogy 3 oldalon át meg sem álltam az írással. Vámpírokról, meg főleg az istenítésükről, a vaskalapos pasimról, és egyáltalán erről az újkeletű Rómeó és Júlia kapcsolatról szólt, meg arról, hogy a hagyományos emberi párkapcsolatok ennek sosem érhetnek a nyomába… Kicsit túlzás volt, na, elismerem, bár hozzátenném, nem azért nem tettem fel, mert nem gondoltam komolyan, nem is azért, mert nem értem a végére, nemes egyszerűséggel a hossza miatt. Így is állati hosszú fejezeteket írok, de az… Durva lett volna még tőlem is. Azóta meg szakdogáztam ezerrel, de most van egy lélegzetvételnyi időm, így jöjjön, aminek jönnie kell… és az van bőven! 🙂

Most már nem lángolok annyira (na jó ez persze nem igaz) a vámpírok és vérfarkasokért, de szót így is kell ejtenem róluk. Aki már unja, ugorjon lejjebb, más is lesz még nyugi. „Forks fölött mindig felhős az ég…”, kezdődik a könyv hátlapján, ajánlóján, meg szinte minden második „Alkonyatos” helyen. De nyugodtan kezdődhetne úgy is, hogy „Gyöngyös fölött mindig felhős az ég…”. Ez jár újabban mindig az agyamban, mikor odavisz az utam (hűűű, de költői, ergó suliba megyek), hiszen a Mátra lábánál ősztől tavaszig elég gyakran felhős az ég. Majdnem, mint Forksban… 🙂 Meg az egész közeg: a kisváros, amit ki nem állhatsz, ahová suliba jársz, ahol van egy pasi… na jó, az pont nincs. Vámpír sajna nincs, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. Mindegy, ettől az „apró” részlettől eltekintve nekem Gyöngyös, 2009. január 26-a óta a Forks-om. (És titokban persze várom azt a vámpírt is, bár elismerem, fogalmam sincs mit csinálnék, ha egyszercsak fára kezdene ugrálni velem a hátán, a Mátra magas fái között… hűűű, de romi ;)). Mert azért nagyon irigylésre méltó az a földi halandó, akinek jut egy csodás példány ebből a félelmetes, sejtelmes, kívülálló, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen, végtelenül udvarias, gyönyörű, szexi, megértő, hősszerelmes… lényből. A szakirodalom (ez már pszichológia, nem vámpírtan) azt mondja, létezik egy nő-típus, aki kifejezetten az évődő pasikhoz vonzódik. És elismerésre méltó tény, hogy az ösztöneit követő vad vámpír helyett, vegetáriánus életmódot folytató, önmagával állandóan harcban álló egyed igencsak hajaz erre a dilemmázó pasi-típusra. (Jajj nekem, asszem elvesztem, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az „enyém” egyáltalán nem ilyen… Istenem, mennyivel könnyebb az élete nálam.) Ráadásul halhatatlan, sosem fog elhízni vagy megcsúnyulni, nem kell tartania betegségektől, háborútól, ellenségtől… Beépül az emberek közé és kész. Bejárja a világot, a világ összes szakmáját megtanulhatja, ha akarja, bárhol, bármikor, bármi lehet, látja a világot újból és újból megváltozni, követheti a fejlődését. A történelem a múltja, hátborzongató.  Imádnám. Persze párban szép az élet, úgyhogy leszögezhető, hogy két szerelmes vámpíré a világ…

Javaslom (magamnak elsősorban, a köz érdekében), hogy ússzunk tovább zavaros elmém olykor sekélyes partszakaszait hátrahagyva, és ugorjuk ezt a témát. Úgyis látom már, hogy legközelebb ismét előveszem majd, hiszen van még hozzáfűznivalóm jócskán…

A vicces fürdés aranyos történet, bár köze nincs az iménti gondolatmenethez. Az egész úgy kezdődött, hogy két hete Sanyi szolis volt, így kettecskén töltöttük az estét Kisemberrel. Azt gondoltam nagy naivan, kész észkombájn vagyok, és jól kitalálom a tutit, hogy hamar ágyba kerüljünk, és onnan tudjuk bámulni a tévét, pontosabban dvd-t – ilyenkor ugyanis mindig együtt alszunk. Múltkor valóban jól csináltam, akkor hamar megfürdettem, aztán amíg megtejecskézett az ágyunkban, nézhette a tévét, én meg gyorsan letusoltam. Aha, de most még rafkósabbnak képzeltem magam, had ne mondjam előre, mekkorát tévedtem. Töpi édesen játszott, a tévében kezdődött éppen a Széf, amit valami rejtélyes módon imád – különösképpen, hogy nem is nézzük, max. hébe-hóba véletlenül. Egyfolytában gagyarász alatta, babául kommentál mindent, ha taps van, vagy csak eltalálják a választ, fennhangon ünnepel, tapsol, kész ez a kölyök… Szóval úgy gondoltam, megengedem, hogy nézze, én meg elslissszanok zuhizni, észre sem veszi, már vissza is jöttem. Hát persze… Alig csüccsentem bele a kádba, és kezdtem magamra folyatni a fincsi melegvizet, Kölyköcském már mellettem is termett, majd vigyorogva, nagy elánnal vetkőzésbe fogott. Nem volt mit tenni, anya villámgyors szappanozásba kezdett, majd rekordsebességgel meg is tisztult. Kád bedug, víz beállít (de marha nehéz ilyenkor eltalálni a jó hőfokot, pláne, miután gyakorlatilag felforrtam a jó melegvíz alatt). Anya kipattan, babát betesz. Persze törölköző, pizsi, pelus, még semmi sincs kikészítve, de ennek a problematikája majd később nyer értelmet. Szóval törölközés ezerrel, mire a Csöpp hangos magyarázásba és mutogatásba kezd („Nyannnya, gyeje” ), hát nincs mit tenni „nyannya”, vissza a kádba a babája mellé. Csinálunk nagy habot, kipacsálunk egy csomó vizet, játszunk nagy hévvel, mire Baba egyszercsak felpattan, és elindul kifelé a kádból. Hűűű, ez aztán szupi, visszatartani nem nagyon lehet, lévén, vizesen is gyors, mint a nyíl. Anya, baba után vetődik a kádból, majd rohan utána a szobába. Baba már beugrott (ahogy szokott) az ágyunkba, vigyorogva nézi a Széfet, persze tök pucér, és csupa hab. Anya hasonlóképpen néz ki, de ez részletkérdés. Nincs idő szórakozni, hiszen Baba megfázik, anya lerántja hát magáról a törölközőjét (amibe kiugrás közben tekerte be magát), babát szárazra törli, és betakarja a törölközővel. Átrohan baba szobájába, előszed bodyt, pizsit, pelust, zoknit, majd az agyához kap, és rájön, hogy a popsikenőcs odalent van, a nappaliban. Köntösbe beleugrik, még mindig csupa vizesen leszáguld, majd eszébe jut, hogy öltözés után balhé lesz ha nincs tej, hát azt is megcsinálja… Csinálná, mert persze a tápis (=cumisüveg) nincs elmosva, gyors mosogatás, tej, mikró, popsikenőcs, futás vissza. Időnként kabaréba illő balettmozdulatokkal próbál tompítani egy-egy esetleges esést, hiszen a vizes talpak frankón csúsznak a járólapon… Oké, ez is megvan, és még a lépcsőről sem zakóztam hátra, vissza a szobába, immár teljes felszereléssel állok az öltözetés elébe. Erre mit látok? Drága kicsi fiam, élvezvén a nagy pucérkodást, áll az ágyunk szélén, egy szép nagy tócsa előtte, majd vigyorogva közli velem, hogy „pisi”. Hűűű, de jó, meg is feledkeztem róla, hogy a Drágát így hagytam itt. Semmi baj, gyors öltözés, tejcivel betömni a száját „takó meg teeeej és cuííí” (=takaró, az „ölelőse”, tej és cumi), minden megvan, oké, akkor most van két percem rendbe tenni a lakást és magam persze. Először is felmérjük a pisi-témát, hál’istennek a szivacsunk nem lett olyan, csak a parketta, meg az ágy fa része (bonyolult lenne leírni, hogy hogy néz ki az ágyunk), lényeg a lényeg, semmi gáz, könnyű feltörölni. Meg a lakás többi részéről is azt a megszámlálhatatlan pocsolyát, amit elhelyeztünk a nagy szaladgálásban.

Öööö, a többi téma, úgy látszik megint másnapra marad, mivel most is közelítem azt a bizonyos 3 oldal terjedelmet. Kész szerencse, hogy egy rövid ideig rá fogok érni ilyesmikre, így talán a hétre ígérhetem is a többi sztorit… Né’ mán, na ki van itt…? Egy felébredt Kistöpi… 🙂