XVI. fejezet: Vámpírok

2009 február 7. | Szerző: Töpimama |

 Szóval vámpírok. Onnan a téma, hogy múlt héten végre eljutottunk moziba, ahol sikerült rávennem Embert, hogy megnézze velem az Alkonyat című, állítólag tini-közönségnek készült filmet. Szerintem, sőt, szerintünk hihetetlenül jól sikerült, mindez talán annak köszönhető, hogy eredetileg könyv formában létezett. Van három „nagytestvére” is, hamarosan azokból is film lesz, be kell vallanom, nem kis örömömre. Aki szemében ciki ez az új generációs vámpír-hiszti (és milyen igaza van), sürgősen lépjen ki most innen, mert fájdalom, de bizonyos mértékig én is „tag vagyok a klubban”. Bár az is igaz, ez nem teljesen új keletű mánia… Részletezem, nyugalom, csak a levezetésre most is rá kell készülni, ahogy tőlem az már jól megszokott.

Snitt… eltelt vagy 3-4-5, fene tudja hány nap, de most újult erővel itt vagyok. Piszkált a bűntudat, így félbehagytam ezt a kis értekezést, és megírtam gyorsan két alfejezetet a dogámból, majd arra jutottam, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy irkáljak erről a bájos kis mániámról egy fejezetet. Persze a múltkor egyáltalán nem erre céloztam (mármint az előző fejezet végén), akkor még normális filmekről akartam írni: az Irak sorozatról és a Zongorista című alkotásról. Aztán csak rohant az idő, nem jutottam ide, a nagy gondolatok pedig mind inkább háttérbe szorultak. Meg történés is volt – ahogy nálunk jól megszokott -, de most kibírom, és nem írom le, mert akkor ebből a fejezetből sem lesz semmi…

Szóval Twilight. Nagyon érdekes megközelítése a vámpír-témának, kifejezetten vonzó. Persze nekem édes mindegy, hogy fekete köpenyes, undi rémmé változó vámpírt, netán koporsóban szundikáló, vagy farkasemberekre géppisztollyal lövöldöző példányt látok-e a vásznon, én mindegyiket csípem. Jól kitalált kis lény ez, aki azért minden esetben szexi karakter is, de hangsúlyoznám, hogy ezt nem a beteges fantáziám mondatja velem, hanem a „tudományoshivatalos” megközelítés. Mert így van kitalálva oszt kész. Igaz, ami igaz, a farkasember (vagy ahogy mostanában divat, „vérfarkas” – szerintem tök értelmetlen elnevezés egyébként, mindegy) még nagyobb favoritom, erről már esett szó… Ez a mániám a véglegesen sosem megfejtett visszatérő álmaimtól eredeztethető, ami persze nyilván teljesen evilági tartalmat közvetít, csak a tálalás ugye… Ők attól annyira vonzók, hogy tulajdonképpen emberek… van nekik lelkük, emberi gondolkodásuk, érzelmeik, sokan birkóznak magukkal, hogy milyen gonosz lények is valójában és jajj-jajj, de itt jön a NŐ, aki ezt felismeri, és kitart és megküzd… Meg persze az alkotók ebben a témában is „tök véletlenül” állati jó pasikat szerződtetnek a filmvásznon, hát nem csoda, ha az ember lánya kicsit szerelemre lobban… 🙂 Na mindegy, vissza az Alkonyathoz. Itt aztán van minden, mi szem-szájnak ingere: vámpír kontra vérfarkas (na jó, ez nem pont az első rész tartalma, de én már kívülről tudom a következő hármat is – viva la Wikipédia) , a Nő, szerelem, hűűű. Tök romantikus kis Rómeó és Júlia történet, csak modernebb felfogásban… hol van már a régi a „szüleink nem bírják egymást” konfliktus…? Igen, és hál’ istennek nincs lövöldözés, szétmarcangolás, vértócsák és semmi. Ami olyan lenne, azt meg ügyesen kivágják, max. sejtheted, de nem erről szól a történet. A kedvenceim meg a „modern” vámpírok. Semmi koporsó, meg bazi nagy sötét kastély vagy fokhagyma-undor. Modern sportkocsikban száguldoznak igazi vagány vezetőként (lennék én is ilyen, ááá), és amit tudni érdemes róluk: nem esznek, nem isznak (kivéve persze vért), nem alszanak (soha!), a napfényt pedig azért kerülik, mert csillog a bőrük (jó húzás volt szerintem az írónőtől), persze nem mint aki izzad, hanem, mintha drágakő-molekulákból épülnének fel… Úgy vannak kitalálva, hogy az egész lényük magához csalogassa emberi áldozatukat: ellenállhatatlan a megjelenésük (nagyon szépek, jó felépítésűek), a hangjuk, az illatuk, minden mágnesként vonz bennük. Persze erre igaziból semmi szükségük, hiszen elképzelhetetlenül gyorsak és erősek (fél kézzel megállítani egy száguldó autót, nekik semmi), szóval ha le akarnak vadászni, úgysem menekülünk… Aztán itt a csavar: még vegák is a drágák (mármint a főhős vámpír klánja), nem zabálnak embert, csak állatokat. Nem rossz, mi? Persze ez nehéz meló, ahhoz hasonlítja a srác, mintha emberként csak tofun élnénk: nem halsz éhen, de sosem laksz igazán jól. Szóval megy az önmegtartóztatás ezerrel, és szívás, közeli kapcsolatba kerülni vonzó ember-egyeddel, mert az baromi nagy kísértés – leginkább kaja-ügyben. Röviden tömören ilyen karakterek ezek a modern vérszívók. Istenem, azért mennyi drága ember lelkesedett be annyira a témától, hogy egész fórum-hegyek szólnak arról, vajon létezhetnek-e valójában? Ezt a buzgalmat inkább már nem minősítem, bár megdobbant a szívem az első ilyen témájú fórum láttán. Egyrészt ráeszméltem, hogy nem én vagyok az egyetlen hibbant ezen a földön, másrészt kiábrándított, mekkora divatot csinált a film a vámpír-meséknek. Nem szeretek tömegcikk-imádó lenni, és sajnálom, hogy most – kívülről nézve – mégis az lettem. A film utáni néhány napban, be kell vallanom, én is utána olvastam kicsit, hogy merre hány méter. Vámpírok „sajnos” tényleg nincsenek, valószínűleg vérfarkasok sem (ebbe azért nem ástam bele magam), viszont az tény, hogy a vámpír valamennyi nép kultúrájában jelen van, gyakorlatilag a kezdetektől. Magyarázzák korabeli betegségekkel, meg vérszívó denevérekkel, meg szadista erdélyi vajdával, stb… Hát nem tudom, érdekes ettől függetlenül, az eredetét nem sikerült beazonosítani, gyakorlatilag találgatások vannak csak, semmi több. A filmeseknek minden esetre hálás téma. 🙂 Meg függetlenül attól, hogy akarjuk vagy sem, hisszük vagy sem, találtam néhány tudományos felvetést, ami bizonyítja valószínűleg, mekkora képtelenség az egész. Az egyik valami orvostól származik (nem ismerem a nevét, és nem is jegyeztem meg), ő arra jutott, hogy a vámpíroknak eszméletlen mennyiségű savanyú káposztát kellene minden nap enniük, mert ha kizárólag vérrel táplálkoznának, rövid úton kihullanának a fogaik… Az meg elég kellemetlenül érintené őket ugyebár. 🙂 Persze ezt meg lehet vétózni, hiszen nyilván az emberből kiindulván lehet ilyet felvetni, ami meg nem ember, nincs vérkeringése, nem lélegzik, az mindenképpen más kategória – olyat még tuti sehol, senki nem vizsgált meg, és valószínűleg vitaminokat sem igényel a szervezete. Ebbe ne menjünk bele. A másik tézist viszont el kell ismerni, egyszerűen matematikailag bebizonyítható, hogy a létezésük lehetetlen. A pasi (sajna az ő nevét sem tudom) a következő számítást végezte el: ha azt vesszük, hogy az első vámpír 1600 januárjában született(?), jött létre, mindegy, akkor legkésőbb februárban már 2-en voltak. Márciusban 4-en, és így tovább. Elkezdtük ezt számolgatni, Ember úgy egyszerűsítette le a dolgot, hogy kb. 400 év alatt 2 a 4800.-onnal lehetne megtudni a létszámukat, amitől viszont még a számológépünk is kiakadt, akkora összeget kaptunk. Ergó egy darab ember se lenne már, szegények meg éhen halnának, mert ilyen gyorsan semmi sem szaporodik a földön. Persze nem biztos, hogy mindenki átváltoztat valakit havonta, de ha nem, akkor meg megöli, és azért pusztul ki az emberiség. És mindez havi egyetlen kajálástól, de mivel azt nem tudjuk, hogy valóban mennyit esznek, ennél durvább számok is kijöhetnek. Úgyhogy vámpír-fanok, törődjetek szépen bele, hogy nagyjából akkora a realitása a vámpírok létezésének, mint a tündérekének, manókénak… Persze az is lehet, koplalnak már 400 éve, és gyors lerohanás után esznek majd meg mindannyiunkat. Hát nem tudom, remélhetjük-e a szőke vámpír feltűnését fehér lovon … 🙂 Erről majd még lesz néhány szösszenetem, ami minket illet, meg a vámpír-imádatomat, de az nem lesz sem ilyen hosszú, sem ilyen kimerítő, ígérem.