XIV. fejezet: “Kehes” a család, de az élet mégiscsak szép!

2008 október 24. | Szerző: Töpimama |

 

A héten suliztam… Ez persze erős túlzás, kemény 2 napot húztam csak le (azt sem végig). Jól van na, nem kell megkövezni, de szerdán tárgyalásom volt, nem értem volna vissza, ha lemegyek. Vicces egyébként, mondtam is itthon, hogy valaki akár már fizethetne is azért, amennyit belefektetek ebbe a rendezvény „biznisz”-be, mert minden héten megbeszélés-hegyekre megyek… 🙂

Este pedig Andikával kocsmáztunk. Annyira jóóó volt! Na, mondjuk kocsmázás, mi, „bűnöztünk” kemény 1-1 kávét plusz teát. Igaz, kicsit azért rosszalkodtunk is: vettünk egy doboz cigit (és be kell vallanom el is szívtuk). De duma közben annyira gyorsan elfogy… Hiányzott már az életemből (nem a cigi!!!). Mert igaz, hogy lassan már mérgezésem lesz a „mentes vízből”, kávéból és teából is, de Andikával ez az egész nyilván tök más dimenzióban van, mint mikor céges dolgokról járatom a számat.

Más: valami megszállt mostanság. Nem, nem az ördög, nem is valami szörny, szóval no para! Kis hatásszünet, addig ízlelgetem kicsit a következő szavakat, mert nehéz elhinnem (nyilván „kicsit” már megismerkedtem magammal): gyerekek, én lettem az optimizmus nagykövete! Egyszerűen nem tud olyan történni velem, ami kizökkentene ebből a „nagyon-nagyon kerek a világ” érzésből. Pedig gebasz az van rendesen (anyagi csőd fenyeget konkrétan, a válság is a legjobbkor jött), hogy mást ne mondjak, de én mégsem félek… Bízom magamban, magunkban annyira, hogy tudjam, ezen is túl leszünk. Magabiztos vagyok, a tárgyalásaim rendre jól alakulnak, számolni sem tudom, mennyi plusz ötletet, segítséget, meghívást kaptam már a partnercégek vezetőitől. 200-on pörög az agyam, és piszkosul tudom, hogy bennem van az a plusz, ami ahhoz kell majd, hogy engem akarjanak… 🙂 Hűűű, ez nagyon nagyképűen hangzott, szóval kibontom kicsit, mire gondoltam konkrétan. Én a leendő ügyfeleimet nem potenciális pénzeszsákoknak tekintem (már most sem), hanem olyan embereknek, akiknek szeretnék ÉLMÉNY-t (nem véletlen a nagybetű) nyújtani… Minden egyes alkalom egy külön kihívás, mert mindenkinek a neki legmegfelelőbb pluszt akarom adni. Apró dolgokról beszélek, olyasmikről, amik nem kerülnek pénzbe, mégis életre szóló emlékül szolgálnak majd… Nem írok ide semmi konkrétat, még ellopja valaki az ötleteimet… 😉  Élő példa is van (hál’ istennek) a hozzáállásomra: régi zsidó családról beszélek, ahol apuka szőnyeg-kereskedő. Igaz, hogy kisebb mértékben fullad bele a pénzébe, mint azok, akik lopnak, csalnak, hazudnak, ámde mégis messze neki van a legtöbb vevője. Hogy miért? Mert amikor bejön hozzá valaki, abban ő az EMBER-t (szintén nem véletlen) látja, akit meg akar ismerni, akinek tisztában akar lenni a személyiségével, a konkrét elképzelésével a dolgokról, mert csak így adhatja el a neki legmegfelelőbb szőnyeget… Na, valami hasonlóról beszélek…

Közben nyakamon a suli vége, most már tényleg nagyon írnom kéne azt a qrva szakdogát, a vizsgaidőszak is már csak néhány hét. De engem semmi sem tud kétségbe ejteni!!! Egyszerűen nagyszerűen megoldom majd ezeket a feladatokat is. Ha már úgyis meg kell, akkor meg mindek parázzak… (Tyűűű, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, hogy egyszer eljutok ide… hát csúnyán kiröhögtem volna.) És huss, elmúlt a „skizofrénérzésem” is. Arról a bizonyos valakiről pedig hallani sem akarok többé… Hihetetlen szabadságot ad most ez az érzés!

Ezen kívül az én kisfiam a világ legnagyszerűbb gyereke! Oké, ezt eddig is tudtam, de most olyan szembetűnő változásokat tapasztalok rajta, amin még én is csak ámulok és bámulok. A saját hiszti kezelése nagyot lépett előre, le tudja már nyugtatni magát egyedül is. Kicsi méregzsákomnak ez eddig nem volt az erőssége. Egyik napról a másikra lett igazi motoros bandita, és olyan okosan közlekedik, hogy azt szinte még fel sem fogtam. Az eddig rakoncátlan, száguldozó, úton-átrohangáló Kisőrültemből, szó nélkül (!) megálló, megváró rendes kis Huncut lett. A beszédfejlődése is beindulni látszik: próbálgat már egy csomó dolgot utánunk mondani, a Vivit (szembelakó kislány neve) kristálytisztán ejti, és lenyűgözően utánozza Pingu hangját (népszerű gyurma-mese főhőse). Pontosan, alaposan, és körültekintően porszívózik (a saját orrocskáját is, ami nagy szó), felsöpör, szemetet kidob, asztalt letörölget, mosogat, mosást rak be, fogat mos (mennyi mosós tevékenység :))… A legbonyolultabb utasításokat is megérti, hihetetlen pontossággal passzolja a labdát, gyorsabban fut, mint én… Csak ámulok. A Tanácsadó néni is már csak 2-szer akar velünk találkozni, mert ő is úgy látja: kész lettünk. Ja, és a „nem együttműködő” gyerekem tegnap olyan okosan viselkedett a szemészeten, hogy nagyon. Szó nélkül megfogta a kis kezével annak a vizsgáló-bigyónak az oldalát, betette a megfelelő helyre az arcát, bekukucskált a lyukba, és meg sem nyikkant, mikor belevilágítottak a szemébe. A doktor néni is csak pislogott, mint hal a szatyorban, milyen rendes Kiskölyök. (Kis kitérő a halakról. Aki olyan barbár dolgokat művel, mint horgászat, az is tartsa tiszteletben szegény párák méltóságteljes halálhoz való jogát, vagyis: legyen olyan kedves és nyomja őket hókon, mielőtt megfulladnának. Köszönöm!) Vissza Töpire: mindezt azért, mert begyulladt a pici szemecskéje. A csöpizést mondjuk nem csípi túlságosan, de az igazat megvallva én sem örülnék napi 6-szori buzergálásnak…

Na basszus, kezd nekem is szétesni a fejem, úgyhogy abba is hagyom most… Lehet beledőlök arról a gátról a vízbe… Úgyhogy búvárokat kérek sürgősen, mert most egyik pasim sem fog tudni kimenteni, ajajj… 😉