Sokadik fejezet (olyan régen írtam, hogy már nem is emlékszem a számokra, és lusta vagyok megnézni a blogomban… :) Mert hogy word-ben gépelek)

2008 szeptember 25. | Szerző: Töpimama |

 Annyi témám lett volna (és volt is tulajdonképpen) az elmúlt hónapokban, csak valahogy beindult a hullámvasutam és egy kicsit elvesztem benne. Persze ez még mindig jobb, mintha mondjuk szívrohamot kaptam volna rajta… 😉 El is kezdtem egy írást (úgy két hónapja), a nemek harcáról szólt, ütős lett volna, csak nem sikerült a végére érnem. Én meg úgy vagyok, hogy egyszer kell valaminek neki kezdenem, és akkor nem állok fel addig, amíg nincs készen. Ciki akkor van, amikor nem tudom befejezni – akkor annyiban is marad. Úgyhogy ezt a témát sztornózom is gyorsan, csak sajnálom, mert kedvem lett volna filózgatni kicsit. Az élet viszont általában úgy rendezi, hogy ne maradjon szabad kapacitásom, mindig történjen velünk egy csomó megírnivaló. Van is. Szerettem volna pl. egy fejezetet az augusztusi nyaralásunknak (végre IGAZI, pihentető, „úgy visszamennék” típusú nyaralásunknak) szentelni, amit a Balcsin, illetve Kőszegen töltöttünk. A lényeget össze is foglaltam, nagyon jó volt. Úgy az egész: együtt lenni, kipihenten, összebújni, beszélgetni, programokat csinálni, bográcsozni… De erre sem jutott idő sajnos. Aztán amire nagyon büszke vagyok: hazafelé úgy kemény 30 km-t ÉN vezettem!!! Hogy mi ebben a rendkívüli? Semmi, csak én is azon szerencsétlenek népes táborába tartozom, akiknek minden joguk és lehetőségük megvan, hogy volán mögé üljenek, ám (ilyen-olyan mondvacsinált vagy épp valós okból kifolyólag) mégsem űzöm ezt a tevékenységet. Benne van persze, hogy semmi rutinom, féltem nagyon a hátul ülő gyermeket, mert hát senkinek nem kell bemutatni, hogy milyen a pesti közlekedés. No comment… Ráadásul szőke vagyok, nő, és nem egy tank méretű terepjáróval próbálom érvényesíteni az akaratomat az utakon. Értitek, nem?

Aztán augusztus végén suliban voltam. Ez mindig vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Imádom, hogy itt van Nyányi, és a 4 órai kelést semmibe véve, gyakran csak éjjel 1-kor jövünk be a teraszi traccspartiról, de egyszerűen imádok vele beszélgetni, és ez az éves szinten igencsak kevés alkalom kihagyhatatlan! Imádom, hogy ilyenkor a „régi szép” időket felelevenítendő, büdös bagókat dugunk a szánkba, és egészséges életmód ide vagy oda, de hatalmas élvezettel elpöfékelünk pár szál “vigyázz, mert meghalsz” feliratos cigit minden áldott este. Szeretem és kész. Aztán azt is, hogy minden reggel drága Párom mellé ülök a kocsiba, ahová estefelé (ergó munka vagy kinek mi) után visszaszállok, és együtt jövünk-megyünk. Ez hiányzik az életemből azt hiszem. Az együtt utazás élménye, amikor osztozol a másik érzéseiben, amikor azt mondja este, hogy már milyen fáradt. Amikor tudod, hiszen Te is ugyanazt éled át. Lehet, hogy elmebeteg vagyok, de nagyon szeretem ezt. Megérteni őt. És tudom végre azt is, hogy milyen érzéseket kelt benne, amikor este szalad elé az ajtóba Töpi. Nagyon jó, valahogy egész máshogy játszik vele ilyenkor az ember (lánya is), nem türelmesebben (vele szemben hála istennek birkatürelműek és kötél idegzetűek vagyunk amúgy is), csak máshogy.

 

És szeretem az iskolát, az egész légkörét, az embereket, a csoporttársakat. Csak ezen a ponton még mindig lezajlik bennem egy hasadási folyamat: itthon felelősségteljes szülő vagyok, akinek van gyereke, tudja miről beszélek. Nekünk ráadásul voltak gondjaink szegény Kisemberrel ezen a nyáron, szóval előfordul, hogy nem merek pusztán az ösztöneimre hallgatni, mindig a fejemben zsong a sok okosság (és ezt most nem pejoratív értelemben mondom), amit a Tanácsadó néni mondott. Mert hogy oda is járunk szorgosan, meg Kisgyerekes klubba is majd, túl vagyunk újabb vizsgálatokon… ááá, az egy katasztrófa, érdemelne egy fejezetet, de nem akarok többet a magyar egészségügyről írni. Mindegy, a lényeg, hogy a Tanácsadó néni kedvel minket, és sok mindenben megnyugtatott, megerősített, úgyhogy próbálom magam összevakarni, és bízni újra. Hogy képes vagyok jó anyja lenni Kétéves kis dackorszakosomnak.

Szóval ez az oldalam, ami eddig a stabilabb, biztosabb, nyugodtabb felem volt, most kicsit bizonytalanabb, most kicsit nehéz. Nekem. De túléljük…. Az anyák úgyis mindent túlélnek. Csak utálom, amikor tudatlan, türelmetlen (pont én???), gyerekét nyűgnek tekintő anyaként kezelnek olyan idegenek (okos pszichológusok ráadásul), akik egész életükben max. 20 percet töltenek el velünk, akkor is agyonbasztatják szegény gyerekemet… Nem bírom magamban tartani, elkanyarodok kicsit, mert ez fontos nekem, le kell írnom. Szóval az volt a lényeg röviden tömören, hogy pszichológust rendeltek Töpihez, miután egy vizsgálat, ráadásul ébresztés(!) után (az EEG-hez el kell altatni, majd fel kell ébreszteni a bedrótozott gyereket), mikor elkezdte vizsgálni a neurológus (hajlítgatás, kalapálás, gyere ide, menj oda, ülje le, állj fel…) szegény Kicsim besokallt, balhézni kezdett és bújt hozzám. Ezzel együtt mindent megnéztek rajta, ezt csak zárójelben. Szóval a diagnózis: nem elég együttműködő a vizsgálatokon, és túlságosan bújik az anyjához – pszichológust neki! Hát megkaptuk. Jött, csináltatott egy rakat megoldandó feladatot vele, majd közölte, hogy egy 15 hónapos szintjén van. El van teljesen késve, fejleszteni kell, hiszen mi az, hogy még nem szobatiszta, miért cumizik (még), és hogy lehet, hogy csak 5 szava van.  Nem vitatom, van némi lemaradásunk bizonyos területeken, de a Tanácsadó néni szerint belefér a normális intervallumba. Beszéd nélkül is jól kommunikál, megérti az utasításokat, igaz, hogy nem jól fogja a ceruzát, de azért az abszurd (pláne, hogy még nem érdekli annyira a rajzolgatás, csak játszik a ceruzákkal, azt szereti, ha én rajzolok neki), hogy napi 10 percre erőltessem rá, hogy rajzoljon fejlesztés címszó alatt. Mert megkaptuk, hogy a gyereket nem csak szeretgetni kell, hanem igenis fejleszteni, és szülőként túl kell lépni azon, hogy örülünk annak, amit már tud, mert ha valóban túllépünk, beláthatjuk, hogy sok a hiányossága. Nem értek vele egyet, no comment… Ja, és kvázi kötözzem a wc-re minden nap, akkor majd szobatiszta lesz, és ezt gyakorlatilag most azonnal kezdjük, mert már így is késő – aha, 2 éves a gyerek, végülis… Ez volt a habos-babos változata az élményeinknek, én alapvetően kedvelem a pszichológusokat…

Szóval ez az oldalam kicsit megszenvedte az elmúlt hónapokat. Mert szerintem igenis jó anya vagyok. Van mit tanulnom, mint mindenkinek, és hibázok is, persze. De igyekszem és törekszem, hogy a legjobbat adjam neki. Neki.  A Kisfiamnak. Snitt most már tényleg…

A másik felem egy diák. Akinek nincs neve, max. kódja, meg csoportszáma, akit képtelenek tájékoztatni az őt is érintő kérdésekről, akinek kihullik a haja a főiskola különböző hiányosságaiból adódó problémák sorának megoldása közben… Ott buli van, röhögés a csajokkal, ahol a fiúk úgy mustrálnak végig, mint egy 23 éves lányt. Nincs rám írva, hogy főállásban családanya vagyok. Ez egy másik élet. Ott csak „helló, xy vagyok” van, meg ilyesmi. És nyilván jó ez nekem. Kicsit olyan az egész, mint egy menekülés. Ott nem rágódom azon (nincs rá se időm, se lehetőségem), hogy jól tettem-e ezt vagy azt a gyerekemmel, a férjemmel, stb., ott csak úgy vagyunk. Mások a gondjaink: mi a szakdolgozat címünk, ki a konzulens, hány vizsgánk lesz a félévben, ki jön hétvégén megünnepelni ezt vagy azt, stb. Csak kicsit nehéz megtalálnom az egyensúlyt. Még mindig. Mert igaz, hogy egyszer már összelőttem az érzéseimet ezzel a kettősséggel kapcsolatban, mégsem mentem vele sokra: valaki csúful lerombolta. Közel 1 évvel ezelőtt. Valaki, aki nem akart bántani, de mégis megtette. És vannak dolgok, döntések, hibák, amik örökké fájni fognak. És nem csak nekem. Ez itt a nagyobb baj.

Asszem mára ennyi. A többit végiggondolom. Újra. Elemzés, átgondolás, újraelemzés… hiszen már ismertek! És megpróbálok este képet is feltenni, Töpiről természtesen… Ciki, nem ciki, tök elfelejtettem, hogy mekkorára kell méretezni, hogy jó legyen. 🙂