XII. fejezet: Jancsika (most már tényleg!)

2008 július 22. | Szerző: Töpimama |

 

Szóval Jancsika. Ő egy tündéri kiskölyök, igazán. Ismeretségünk kezdete a veszprémi kórházban tartózkodásunk idejére datálódik. Nehéz róla beszélnem, mert rögtön elérzékenyülök… most is. Szipszip a fene egye meg, azért próbálom magam összeszedni. Szóval rabságunk második napján érkezett. A szobánkban a 6 éves Bence és mamája lakott addig rajtunk kívül. Az anyukája hozta be reggel, gyorsan elbúcsúzott, és már nyoma sem volt. Kicsit talán ridegebbnek tűnt a vártnál, de egyébként igényes, mondhatni csinos, szőke kis nő. A gyerkőc pedig egyszerűen gyönyörű! Hatalmas kék szemek, szőke rövidre nyírt hajacska… És ott maradt egyes egyedül. Behoztak a szobánkba még egy rácsoságyat, persze a legtávolabbi sarokba tették mindenkitől. De nem tulajdonítottunk ennek különösebb jelentőséget, hiszen abban a hiszemben voltunk, hogy a mamája csak elugrott dolgozni, vagy valami fontosat elintézni, aztán majd rohan vissza a kisfiához. Akinek nyilván nagyon nehéz addig is kibírni, hiszen az osztályon hamar feltűnt, hogy gyerkőc csak szülővel párban fordul elő errefelé. Persze a nővérkék (különösen egyikük) időnként megjelent, kézenfogva elvitte „játszani” a Kicsit, ami szép és jónak is tűnik… Csak hát a játék abból állt, hogy a játszószobában bekapcsolták neki a Minimaxot, aztán ennyi. Hát ezzel nem volt szegénykém kisegítve. Mikor aztán láttuk, hogy a délutáni alvásra sem ért vissza az anyukája, nem bírtuk tovább nézni azokat a hatalmas, és leírhatatlanul szomorú szemecskéket, amik vágyakozva figyelték, ahogy puszilgatjuk, szeretgetjük elalvás előtt a mi Kicsinket. Így míg én altattam a Porontyot, Sanyi odaült Jancsika ágya mellé, aztán finoman simogatva kicsi kezét, el tudta altatni (2,5 éves egyébként). A nővérek hálásak voltak a közreműködésért, de hát nem is vethetünk semmit a szemükre, hiszen elmondták, hogy sok a súlyos(abb) beteg gyerek, cukorbeteg és epilepsziás is volt, (több is) az osztályon, ők előrébb valóak. Pláne, hogy Jancsika csak kivizsgálásra jött. Értjük, mi értjük kérem szépen, de hát mikor jön vissza az anyukája, szögeztük nekik a kérdést, mintha legalábbis ők küldték volna el. A válasz számunkra döbbenetes volt:

–         Nem jön vissza, estére sem, látogatóba sem, valószínűleg majd ha hazaviszik.

–          Jézusom! És az mikor lesz?

–         4-5 nap múlva…

Elképzelni sem tudom, hogyan lehet egy ekkora kicsi gyereket ennyi időre magára hagyni… Sajnos hamar megkaptuk a választ erre is. Jancsika „CSAK” (ez nekem önmagában felháborító) nevelt gyerek, vagyis nevelőszülőknél van. Oké, és? Rajta kívül még  5(!) kicsi van náluk, a legkisebb 1 éves, akit a pótmama nem tud magára hagyni. Hát, hogy őszinte legyek, még mindig nem értem… Mert hogy: ha abból indulok ki, hogy ennyi gyereket nevelek otthon, akkor úgy kezdődik, hogy rendelkezem valamiféle támogató háttérrel, nem? (Vagy teljesen hülye vagyok, ha nem…) Ergó nagymama, nagynéni, akárki csak van, aki néhány napig be tud segíteni. Mert nekem az lenne az elsődleges szempont, hogy igen, XY gyermekem kórházban van, SZÜKSÉGE VAN RÁM, és én vele leszek, ha törik, ha szakad. De rendben, tegyük fel ez egy túlidealizált szituáció. Na de akkor is: meglátogatom, nem? Érdeklődöm telefonon legalább, nem? Nem értem, tényleg nem… De sajnos a nővérke hangsúlya és szavai a legkevésbé sem voltak megnyugtatóak. Teljesen úgy beszélt a családról, mintha nem is számítanának nekik azok a gyerekek. Lakótársunk, „Benceanyu” elmesélte, hogy sajnos nekik volt olyan szomszédjuk, ahol a két saját gyerek mellé magukhoz vettek még kettőt, amíg anyagilag jövedelmező volt nekik (gondolom szocpol, ilyenek), és kicsik voltak, addig megtartották, aztán egyszerűen visszaadták őket. Mint az üvegvisszaváltóban, vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Az én szememben nem szülő az ilyen! Mert ha én valakit egyszer magamhoz vennék, lehetne bármilyen rossz vagy engedetlen, sosem dobnám el magamtól! Sosem!!! Mert felelősséget vállaltam érte, reményt adtam neki arra, hogy családban, szerető (nevelő)szülők között éljen, és nincs hozzá jogom, hogy tönkretegyem egy kisgyerek álmát! Elfogadom, hogy vannak, akiknek ez nem menne, de könyörgöm, senki fejéhez nem tartanak pisztolyt, hogy „márpedig felneveled és kész”. Aki nem akarja, az ne csinálja. De ha bevállalod, neveld fel tisztességesen, szeretetben, mint a sajátodat. Vérzett a szívem szegény Kicsiért, és imádkoztam érte, hogy ne legyen igaza a rosszalló nővérnek, sem Benceanyunak. Hinni akartam, és akarom most is, hogy féltő aggódásból kérték a kivizsgálását, és nem csak mondvacsinált indokkal tették be a kórházba, hogy addig se legyen otthon. Teszem hozzá, nem győztük finoman figyelgetni Sanyival. Szerencsére semmi aggodalomra okot adó dolgot nem találtunk: az anyukája megfürdetve, pizsamában hozta be, a bőre, körmei szép tiszták és ápoltak voltak, a szandija vadi új, és nem is a leggagyibb fajta. Pampers pelust hagyott bent a mamája neki, ami szintén nem rossz (a mihez tartás végett, mi is azt használunk). Szóval semmi aggodalomra okot adó jel, csak az, ahogy bent hagyták. Szinte szó nélkül.

Amíg aludtak a Törpök Sanyival elhatároztuk, hogy ha más nem törődik ezzel a Szegénykével, akkor majd mi fogunk. A játszószobában el is kezdtük a barátkozást. Sanyinak egész könnyen sikerült megnyernie, talán emlékezett rá, hogy mellette maradt, amíg el nem aludt. Én ezalatt Tornádó Töpim után rohangáltam a folyosón, nehogy kiszökjön az osztályról, zaklassa a nővéreket a szobájukban, ne adj’ isten a többi beteget. Aztán hamar rájöttünk, hogy szükséges a helycsere, mivel délután 6-tól kétgyerekes anyukává avanzsálok, igaz, csak egyetlen napra (ami még hátravolt). Szóval fordult a felállás: Apa rohangál, Anya ismerkedik. Jancsika egy igazi kis tündér volt, tényleg. Hamar összebarátkoztunk, olyannyira, hogy mikor minimális időre magára akartam hagyni, hiába ígértem, hogy gyors zuhanyozás után (mielőtt még Sanyi elmegy) visszajövök, sírva borult a nyakamba… Ennyit a fürdésről, számomra nem volt kérdés egy percig sem. Azért azon kicsit felszívtam magam, mikor arra a kérdésünkre, hogy mikor evett  utoljára, annyit tudtak mondani a nővérek, hogy ebédnél hisztizett, nem fogadta el (természetéből adódóan ezt önmagában kétlem, persze kérdés, milyen módszerrel próbálták belediktálni), és azóta semmi. Szerencsére kedves fiatal nővérke jött, akitől elfogadta a vajas kenyeret (persze ekkor már csak az én ölemből), így legalább az éhenhalástól sikerült megmenteni. Aggódtam azért egy kicsit, hiszen előttünk állt az egész este, nekem semmi tapasztalatom nem volt még két ilyen kis Lókötővel egyes egyedül, segítség nélkül, pedig jót akartam mindkettőnek természetesen. Minden aggályom ellenére Töpi, a kezdeti kis féltékenység ellenére, hamar megértette a helyzetet, és hagyta, hogy Jancsikát is fel- illetve tisztába tegyem. A nővérek engedélyével Jancsika ágyát az én ágyam másik oldalára toltuk. Viccesen néztem ki, ahogy kibújtam a tenyérnyi lyukon, ami maradt az ágyam végében, mivel mindkét oldalról be lettem „falazva” (az ágyaink teljesen összeértek).  Manókát a szobában elhelyezett babafürdetőben megpancsiztattam, Jancsika addig szófogadó kisgyerekként az ágyamban lapozgatta a mesekönyveket. Aztán tápizás után kezdődött csak a móka! A két kis huncut egy darabig nézegette a könyveket, elmondtam nekik persze egy esti mesét is, de aztán eszük ágában sem volt aludni. Ami nem lett volna baj, de a körülményeket figyelembe véve, vagyis hogy ekkor én már majd’ 48 órája alig aludtam (első éjjel szinte nem is mertem/tudtam pihenni, vigyáztam Babó álmát, aki nem elég, hogy nagyon nyugtalanul aludt, hajnali 4-től 6-ig éberen szórakoztatott, mindezt úgy, hogy 7-kor jött az ébresztő vizit, képzelhetitek)… Szóval: Jancsika édesen ücsörgött az ágyában, Törpém pedig bemászott mellé (lenyitható a kórházi rácsoságyak oldala). Dumáltak egymásnak babául, elcsócsálták a nápolyimat, autóztak, nevetgéltek. És félelmetes, hogy mennyire más és mást hoznak ki egymásból a gyerekek. Kis kitérő: itthon az első számú barátnőnk, a szemközti Noncsi ugyebár. Ő egy édes kiscsaj, de szó se róla, határozottabb, erősebb személyiség, mint Töpi. Ha kell neki valami, elveszi, esélyünk sincs ellene, s volt időszak, mikor kedvelt elfoglaltsága volt fellökdösni Manómat, mindenhol, minden körülmények között. (A teljességhez tartozik persze, hogy imádja Bazsit – ahogy hívja -, szeretgeti és simogatja is rengeteget, édesek nagyon!) De a lényeg, hogy vele szemben védtelenek vagyunk. Másik barátnőnk: Verus. Na ő egész más. Vele szemben szívesen alkalmazza Töpi mindazt, amit Noncsitól lát: kitépni mindent a kezéből, elvenni, elfutni vele, esetleg babául lekiabálni a haját, ha valamit nem ad oda. Hát igen, Vera türelmes kislány, és bár meg tudná magát védeni, gyakran enged a kis akaratosnak.

Felvetődik hát a kérdés, hogyan viselkedett egymással az elanyátlanodott kicsi Jancsi, és az én kis örökmozgóm? Őszinte leszek, nem hittem a szememnek először. Tudnivaló, Jancsika nagyon szófogadó, figyelmes, segítőkész gyerek, erre hamar rájöttem. Ha bármi morzsát, hajszálat, szöszmöszt talált, azonnal felszedte a pici kis ujjaival, és a kezembe adta.  Meg a játékokat is. Egy halommal. És tündéri, mert ha letettem akár csak magam mellé, azonnal kiszúrta, és nagy szemeket meresztve visszanyomta a kezembe. Na igen. Az egész estét, az „egymástól mindent elveszünk” játék helyett, a „mindent a másik kezébe adunk” játék váltotta fel. Jancsika adta Töpim kezébe a kiolvasott könyveket, a cumiját, a kisbuszt, Töpi pedig tőle sosem látott módon ugyanezt csinálta. Mindent aprólékosan tanulmányoztak, majd a másiknak is odaadták. Annyira de annyira aranyosak voltak. Néha meg lecsekkolták, hogy mit szólok mindehhez. Hát mit szóltam volna? Újra és újra elmondtam nekik, hogy milyen szépen játszanak egymással, és milyen büszke vagyok rájuk. 9 magasságában Jancsi már le-lefeküdt, de Töpim 200-on pörgött, huncutkodott, próbált lelógni az ágyról, mígnem egyszer csak kiterült az ölemben. Na jó, a nehezén már túl vagyunk, gondoltam – persze megint tévedtem. A másik kis Lurkó ugyanis sehogyan sem tudott elaludni. Töpit betettem az ágyába, batakargattam, megpuszilgattam, majd felhúztam a rácsát. Bíztam benne, hogy sikerül Jancsikát is hamar álomba ringatnom. Hogy végre eljussak a várva várt zuhanyozóba, és főleg a hőn áhított randira is sor kerülhessen Álommanóval… Érdekes volt. Suttogtam neki halkan, próbáltam finoman simizni, de látszott rajta, hogy nem szokott efféle testi kontaktushoz. A fején pl. kifejezetten utálta, ha simogatni próbáltam, húzódzkodott sokszor az érintések elől. De rögtön görbülni kezdett a szája, amint megpróbáltam kikelni az ágyból, így nem maradt más lehetőség, mint türelmesen várakozni – mellette. Neki adtam Töpi egyik újonnan vásárolt cumiját, amit ugyan esze ágában sem volt rendeltetésszerűen használni, de szorongatni, hajlítgatni nagyon szerette. Bent is hagytuk neki emlékül egy kisautóval egyetemben.  Este 10 is elmúlt már, mire elaludt. Egész éjjel éberen figyeltem őket, hol az egyiket takargattam, hol a másikat, aztán volt, hogy ellenkezőleg: szegény Jancsika nagyon megizzadt a vastag kórházi takaró alatt. De legalább nyugodtan aludtak a Drágák. Reggel 7-kor viszont ismét rettenetesen rosszul érintett a vizit hangos röhögése (nem túlzok) az üvegajtó túloldaláról, mikor meglátták, hogy körbe vagyok építve a babákkal. Hát ezúton is köszönöm azt a rengeteg odafigyelést az ilyen részletekre… Mert mondanom sem kell mindkettőnek kipattantak a szemecskéi azonnal a nagy zajra.

 Délelőtt ugyan megint elvitték Jancsikát „játszani”, de hamma (=reggeli) után azonnal csatlakoztunk hozzá. Azért nem előbb, mert szegénykével ultrahangra készültek, úgyhogy éheznie kellett. (Mikor mi olyan 11 körül eljöttünk, még mindig várt a sorára egyébként, a szervezés fantasztikus volt a kórházban, mint látható.) Jól éreztük magunkat, labdáztunk, szaladgáltunk, mesét néztünk: hármasban. Aztán befutott Apa is… És eljött a pillanat, amitől már egy egész napja annyira féltem. Az elválás pillanata… Ugyanis megkaptuk az engedélyt a távozásra, ami egyfelől hatalmas öröm és megkönnyebbülés volt, nyilván Manócskánk miatt, másrészről szívszorító érzés. Hiszen Jancsikától örökre búcsút kellett vennünk. Nem tudom, fájt-e már annyira bármi is ebben a nyamvadt életben, mint az a csalódott arcocska, azok a hatalmas, ismét szomorú szemecskék, amik pontosan tükrözik, hogy gazdájuk mit érez: hogy valaki megint elhagyja. Valaki, akit közel engedett, akit talán meg is szeretett, egyszercsak kisétál azon az ajtón, és többé nem jön vissza. Megölegettem, megpusziltam, elbúcsúztam tőle. Nem ámítottam, hogy visszajövünk még, csak azzal vigasztaltam, hogy az anyukája hamarosan érte jön, és neki is nagyon hiányzik (nagyon nagyon nagyon remélem, hogy így is volt), és nagyon szereti. És persze, hogy mi is megszerettük, igazán, nagyon okos, aranyos és szép kisfiú, úgyhogy ne szomorkodjon, mert biztosan sokan szeretik. Belegondolni sem merek, hogy esetleg nem igaz… A nővéreknek elmondtuk, hogy ami az ágyábn van, azt mi adtuk neki, mondják meg a mamájának, hogy nehogy itt hagyják. Meg a Danoninonkat sem hoztuk el, megígértettük a kedves nővérkével, hogy neki fogják adni. Reméljük így lett, hiszen azt minden gyerek szereti.

És eljöttünk. Régen sírtam már úgy, mint akkor. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak Rá. És azóta ugyanúgy sírok, ha eszeme jut (mint ezekben a percekben is). És imádkozom érte, Jancsikáért, hogy nagyon szeressék, és boldog legyen. Nem baj, ha elfelejt(ett) minket, hiszen alig 24 óráig vigyáztunk csak rá. De abba beleadtuk szívünket-lelkünket… Mind a hárman.