XI. fejezet: Jancsika

2008 július 8. | Szerző: Töpimama |

 Tartozom még a diagnózissal, amit megállapítottak Manófalvinál. A jelenség neve: affektív apnoe. Bárki utána olvashat a neten, de a lényegét azóta még egy neurológus elmagyarázta nekünk. Azért a még egy, mert őszintén szólva, nem éreztük elég kielégítőnek a veszprémi kórház eljárását. Hiszen a 3 nap alatt, amit bent töltöttünk, egyetlen szemészeti vizsgálatot rendeltek csak Töpinek… Na az is egy rettenetes történet, kipeckelik a szemét szegény delikvensnek, előtte persze telecsöpögtetik mindenféle nyavalyával (úgy nézett ki Kicsi Drága, mint egy makimajmocska, akkora pupillái lettek), aztán csodálkoznak rajta, hogy egy ilyen apró emberke milyen keserves ordítással próbál szabadulni mindettől. A kényszerzubbonyos megoldásról pedig már ne is beszéljünk (beletekerték egy lepedőbe konkrétan). Igazuk van, nem is értem. Teszem hozzá, a végére már az én könnyeim is csorogtak…

Szóval onnan az elégedetlenség, hogy bár az egész történet epilepszia gyanúval kezdődött (a rohamkocsis és a „sima” mentősök, illetve a mentőorvos is rögtön erre gondolt), a kórházban secperc alatt megváltoztatták a diagnózist, miután jól bemutatkoztunk első körben. Azért itt teszem hozzá, hogy szerintem nincs az a gyerek, aki ne így (dühös, hisztis ellenállással) reagálná le a dolgokat a sokadik kínzás után is. A múltkor azt hiszem elég világosan leírtam. Szerintem agyatlan egy dolog relatíve hosszas eszméletvesztés után, az alig ébredező gyereket kitépni az anyja kezéből, és elkezdeni szurkálni 68-szor. Ezek után szerintem én is a földhöz vágnám magam a 23 évemmel, ha még egy orvos akár csak rám merne nézni. Hát még törékeny lelkű Kiskirályfim. De kész, vége, innentől kezdve nem is vettek minket komolyan. Az azért leírhatatlanul rosszul esett, hogy az egyik idióta orvosnak sem szúrt szemet, amikor az én – immár lenyugodott és kipihent – Kicsim, fülig érő szájjal szaladgált a folyosón, gurgulázva nevetgélt, és átszellemülten autózott, este pancsolt a fürdetőben a szobánkban… Annyit tudtak csak nekem kinyögni (többen, többször), hogy “szegény anyuka, milyen egy nehéz eset gyereke van”. Hát nyílt a bicska a zsebemben, de próbáltam zavarodott mosollyal nyugtázni, miközben arra gondoltam, hogy „anyád…”. Nem értem. Tudom, hogy a kívülállók mindig piszok okosak, de akkor is. Lehet, hogy az én 2 éves, nem mellékesen Dackorszakosom tényleg éktelenül bír hisztériázni, de attól még könyörgöm, eszébe ne jusson senkinek sajnálni miatta!!! Az én kisfiam egy tündéri, mosolygós, vidám, nagyon huncut, nagyon eleven, nagyon bújós kicsi, akivel az égvilágon semmi baj nincsen. Picit valóban nehéz eset, DE: édes, drága apukája fenemód jól rávilágított a lényegre. Nézzük meg először ugyebár a szülőket. Apa: gyermekkorát önmagára nézve életveszélyesnek lehetne definiálni, piszok sajtkukac egy kölyök volt, makacssága pedig nem ismer határokat. A szófogadás nem tartozott éppenséggel az erősségei közé, na. Anya: mai napig hisztis hárpia, makacs és önfejű. És bizony, ha ezt összeadjuk, egy „sarokbanülős”, csendes, nyugodt, szófogadó kisgyerek valahogy nem igazán tud belőle „kisülni”. Ennyi, semmi rejtély. Ő a mi tökéletes egyvelegünk, az a csoda inkább, hogy csak hisztis és eleven. De így tökéletes, ahogy van!

Visszatérve az előzőekre, egyetlen nyamvadt vizsgálatot kellett volna rajta elvégezni (EEG a neve), ami teljes biztonsággal kizárhatta volna az epilepsziát. Csak hát az drága, gondolom… Nem baj, még lentről, bentről a kórházból szerveztettünk magunknak randit egy nagyon megbízható neurológussal, aki alátámasztotta a diagnózist, de a megnyugtatásunk érdekében kiírt a fent említett vizsgálatra is… Szeptemberre kaptunk időpontot. Nem baj, a lényeg, hogy rengeteg hasznos tanáccsal is gazdagabbak lettünk általa, ami nem mellékes igencsak felkavart lelkiállapotunkat tekintve. Azóta egyébként átestünk 2 hét alatt 2 betegségen (vírusból lett középfülgyuszin, amit először tüdőgyuszinak diagnosztizáltak, ami azért nem mindegy ugye), az antibiotikumtól meg gombás popsibőrgyuszi lett… Esküszöm, az elmúlt 2 évben egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk betegek, és az is (egyetlen megfázáson kívül) mind 3 napos vírus volt, amit beszedtünk a játszótéren. Most meg? A helyzet az, hogy tudom, hogy az elmúlt időszak eseményei mennyire padlóra küldtek legfőképpen engem, és ezt nyilván megérezte rajtam „überszuperkifinomultszenzoros” gyermekem is. Mindent érez, ami velem történik, bennem zajlik. Mindent. És nagyon hat rá. Hát ennyi, de felrázódtunk, találtunk magunknak egy igazán pozitív energiákat közvetítő tevékenységet (maradjon a titkunk, hogy pontosan mi ez),a  lényeg, hogy azóta mintha kicseréltek volna mindannyiunkat. Nem akarok túlzásokba esni, de még csak hisztiKE sem volt már jó ideje, és végre a betegségből is sikerült felgyógyulnunk. Mondhatni újult erővel robogunk előre, és ez most tényleg nagyon jó. A sok rossz emlék pedig egészen más dimenzióba került, valahogy már nem tölt el félelemmel… Egymásra találtunk megint. Nagyon, nagyon. És újra olyan boldognak érzem magam, mint mondjuk fél évvel ezelőtt, mikor ideköltöztünk. És más már nem számít. Csak MI, csupa nagybetűvel, a családunk. És úgy érzem hegyeket tudnék eltolni, mert velem vannak. Mert nem történt baj, és már nem is fog. Az életünk újra egyenesbe jön. Egyenesebbe, mint eddig bármikor… Hiszem, TUDOM, akarom.

Azt hiszem ezt most a „csúcson” kell abbahagynom (a fejezetet természetesen), így csak arról nem beszéltem, akiről pedig nagyon szerettem volna, a mai címszereplőről (direkt nem változtatom meg): Jancsikáról. A kórházban ismertük meg, egy rövid ideig mi lettünk a pótszülei. Meghatározó egy találkozás volt az életünkben. De mivel nem akarom összecsapni a róla született gondolataimat, a következő fejezetet neki szentelem. Mert megérdemli.