X. fejezet: Életünk legszörnyűbb nyaralása I.

2008 június 24. | Szerző: Töpimama |

 Pedig minden jól kezdődött. Szikrázó napsütésben indultunk Sanyiékhoz (Balatonfüredre) 14-én, szombaton. Tele voltunk tervekkel, hogy mi mindent fogunk majd csinálni, hová visszük el a Kicsi Drágánkat (azért a nagybetű, mert ez is az egyik beceneve): strand, állatkert, sétahajókázás, Tihany… Hogy majd ABBAN a kisboltban vesszük meg reggelente a friss kiflit (amit elviszünk magunkkal a „csavargyárba”), ahol szerelmünk hajnalán, életünk első közös nyaralásán, ahová minden áldott reggel betértünk. Aztán az élet egész máshogy hozta, és a legkevésbé sem az bánt, hogy mindez nem valósulhatott meg, sokkal inkább hálás vagyok érte, hogy még mindig a mi nagyon huncut kisfiúnknak, és nem egy angyalkának vagyok a mamája…

Az első két napon Nyányiék is otthon voltak, hétfőn indultak csak nyaralni. Szombaton este ért az első sokk. Addig minden rendben volt, szoktuk a helyet és élveztük egy kicsit a nyugodt olvasás élményét, amíg a nagyszülők pesztrálták az unokájukat. Aztán éktelen visítás, és egy vérző fejű kisfiú  szaladt hozzánk a szobába: a nagy játékban nem figyelt a Drága, elesett, és lefejelte a cserépkályha peremét, amitől jó 1 cm hosszan szétnyílt a buksija, a szemöldökénél, függőlegesen. Én már rohantam volna az ügyeletre, mert biztosan varrni kell, de szerencsére Nyányi egészségügyis, gyorsan ellátta a sebet, összehúzó tapaszt tett rá, így valóban nem lett szükség orvosra. Figyeltük azért folyamatosan, de mivel nem hányt, az eszméletét nem veszítette el, és a vérzést is el tudtuk állítani, lassan mindenki megnyugodott, és nyugtáztuk, hogy nem lett nagy baja szerencsére. Teszem hozzá, én már itt szó szerint sokkot kaptam, remegtem fél este, meg sírdogáltam… Nem tehetek róla, de ha valami baleset éri, pláne olyan, ami kis véraláfutásnál nagyobb „bibit” csinál, teljesen kikészülök. Nagyon nehezen viselem, ha fáj neki valami. (Nyilván ezért sírtunk éjjel-nappal együtt élete első néhány hónapjában, amikor hasfájás kínozta szegénykémet.) Istenem, bár ennyivel megúszhattuk volna…

Másnap kaptunk Apával egy szabadnapot drága Nyányitól, így a délutánt Töpinktől távol töltöttük. Elmentünk, és nagyot sétáltunk Tihanyban, fagyiztunk a kedvenc helyünkön, megnéztük a bocikat (szürkemarha – a szerk.), romantikáztunk a kikötőnél (és megkóstoltuk azt a golyós fagyit, amit már a Tescoban is lehet kapni, nagyon finom!), aztán sétáltunk Füreden a sétányon, lángosoztunk, és piszkosul élveztük, hogy végre kettesben lehetünk kicsit. Erre mostanság nem nagyon volt alkalmunk itthon, így érthető szerintem, hogy nem siettünk annyira haza…

Idáig pazar volt a nyaralás, tényleg. (Leszámítva a nagy bibit.) Aztán eljött a hétfő, Nyányiék részletesen elmutogattak mindent, hogy mit kell csinálni a napkollektorral, hol van a kutyakaja, stb., stb., stb. És hármasban maradtunk. Csak mi, a kis család. Első délelőttünkön elbabakocsiztunk a kisboltba, majd célba vettük a játszóteret. Nagyot játszottunk, s mivel rajtunk kívül más nem volt ott, felszabadultan fogócskáztunk kis Kétévesünkkel, hintáztunk és libikókáztunk, kísértük a csúszdán, nehogy kopp legyen a vége… Aztán Töpi kiadta a parancsot: indulás! Mivel nem igazán akart már babakocsizni, nem találtunk semmi kivetnivalót abban, ha gyalog jön. Az apja hát terelgette, én meg toltam a sportverdát. Épp egy hatalmas emelkedőt kellett megmásznunk, amikor kis hisztisem éktelen haragra gerjedt, hogy gonosz Apa nem engedi kószálni az úttesten, pláne teljesen ellenkező irányban. Sajnos jól ismerjük már ezt a jelenetet: Kistöpi ordít, mint aki fába szorult, toporzékol, fetreng a földön… Dackorszak van ezerrel, kérem szépen, és hiszti terén nem épp könnyű eset a lelkem. Nem baj, van ilyen, majd elmúlik, gondoltuk, így én tovább indultam, hátha ösztönzőleg hat a „kapjuk el Anyát!” csatakiáltás. Nem arattunk sikert… Lassan sétáltam hát tovább, mikor az apja kétségbeesetten ordít utánam, hogy a gyerek nem vesz levegőt! Vállmegvonva vetettem oda neki, a „hiszen ilyenkor mindig ezt csinálja” félmondatot. Ami egyébként igaz is, nem győzzük mondogatni neki, hogy „levegőt!”, mert mikor nagyon hisztis, vagy megüti magát jobban, gyakran sír úgy, hogy néhány másodpercig nem vesz levegőt, kivörösödik, majd irdatlan ordításban tör ki. Ez megszokott állapot, elég régóta csinálja. Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet… De mikor hátrafordultam, és megláttam apja kétségbeesett arckifejezését, karjában a lógó gyerekkel, úgy rohantam vissza hozzájuk, mint akit puskából lőttek ki… És a kép, ami fogadott… Soha életemben nem törli ki semmi, azóta is naponta eszembe jut, és rögtön remegni kezdek. Az imént még toporzékoló csemeténk görcsbe rándult kézzel és szájjal, fennakadt szemekkel, magatehetetlenül és láthatóan eszméletlen állapotban az apja kezében… Áldhatom a sorsot, hogy mindketten ott voltunk, mert első gondolatra nyilván az ugrott be, hogy úristen, lélegeztetni kell, és magamtól lettem volna olyan hülye, hogy lefektetem a földre, hogy ellenőrizzem a pulzusát, meg a légzését… Amivel jól megfullaszthattam volna, hiszen a fő probléma az volt, hogy hátracsúszott a nyelve, ergó lenyelte. Hála istennek Sanyi rögtön észrevette, így igaziból mire odaértem hozzájuk, már könyékig a gyerek szájában kotorászott, és sikeresen elő is húzta a nyelvét. Ezután arccal lefelé fordítva a válla alá kapta, mire annyit bírtam kinyögni, hogy rohanjunk be vele a Gergőékhez (Sanyi régi barátja, autószerelő műhelyük van a domb tetején, melyen haladtunk). Könnyeinkkel küszködve, önkívületi állapotban rohantunk be vele a szervizbe, s rögtön akadt is ember, aki hívta a mentőket, Gergő édesanyja pedig, aki nem kis szerencsénkre szintén egészségügyis múlttal rendelkezik rögtön kikapta kezünkből a még mindig görcsös és eszméletlen gyereket. A karjára fektette, továbbra is arccal lefelé, megnyugtatott minket, hogy a nyelve már jó helyen van, és ellenőrizte a pulzusát, illetve a légzését. Szabálytalanul lélegzett szegény, a szemei még mindig fennakadva, csorgott a kis nyála… Leírhatalanul szörnyű érzés volt. Én guggoltam előtte, beszéltem hozzá (legalábbis úgy emlékszem, filmszerűen peregtek az események, nem voltam teljesen magamnál én sem), simogattam a kezecskéit, amik továbbra is görcsben voltak. A telefon végén pedig még mindig a hány kiló, és mekkora a cipőmérete típusú kérdéseknél tartottak, ahelyett, hogy küldték volna azt a rohadt mentőt… Tömegesen ordítottunk mindannyian, hogy küldjék már a kocsit. Végtelen hosszú percek kezdődtek, mire megérkezett a mentő. A gyerek még mindig eszméletlen volt. Betették a kocsiba, oxigént kapott, minket kérdezgettek, így összesen legalább 3-szor vagy 4-szer is el kellett hebegnünk, hogy mi történt (a mentősöknek, a kiérkező orvosnak, illetve a rohamkocsi mentőseinek is, mely végül bevitt minket a veszprémi kórházba). Rettenetes érzés volt, mikor bevágták előttünk a mentőkocsi ajtaját, amin nem lehetett átlátni, és csak kapaszkodtunk egymásba… Én meg sírtam piszkosul. Az járt a fejemben (már amennyire koordinálni tudtam a gondolataimat), hogy néhány perccel ezelőtt, az úttest közepén, biztos voltam benne, hogy meghal a gyerekünk, itt, a karjainkban… Próbáltam lehiggadni, és nyugtatni magam, hogy most már jó kezekben van. Nehezen ment. Mikor megérkezett a rohammentő, és átették, beszállhattam vele. Az apja meg rohant haza az autóért, aztán abban maradtunk, hogy a kórházban találkozunk. Nem sokkal azután, hogy elment, a Kicsink magához tért, ahol – egyébként teljesen érthető módon – kétségbeesett ordításba kezdett, miután három vadidegen ember hajolt fölé, nyomogatták, hajlítgatták, és megkísérelték bekötni az infúzióját… Én a feje mögött állhattam, onnan próbáltam nyugtatni, de nem sok sikerrel. El-elcsukló hangom, és a körülmények nem voltak számára elég bíztatóak. Csak sírt és kapálózott, próbált szabadulni, én meg tehetetlenül suttogtam a fülébe, és simogattam, hátha segít egy kicsit. Az infúzió elsőre kiszakadt, újraszúrták szegénykémnek (még többször is), hol megtört, hol kicsúszott, végül sínbe tették az egész karját, de mikor a kórházban kicsomagolták, megint nem volt a helyén… Eközben a mentősök epliepsziás rohamot emlegetett nekünk… Mivel igen hosszúra nyúlt az infúzió bekötéséért a harc, szegény Apa jóval előttünk beért a kórházba. Mint utóbb elmesélte, rettenetes perceket kellett átélnie, hiszen szirénázó mentő kanyarodott ki előtte még Füreden, pont arról a területről, ahol mi is voltunk, így – bár másik úton ment, nem a kertek alatt, mint Sanyi – biztosra vette, hogy előbb beérünk, mint ő. De a gyerekosztályon nem hallottak rólunk semmit… Szegénykém fejében a legrosszabb is megfordult, mert hogy újraélesztésnél pl. kiáll a mentő az út szélére, vagy ha bármi ilyen súlyosságú baj történik. Szerencsére talált egy kedves nővérkét, aki minden követ megmozgatott, hogy a nyomunkra akadjon, nem úgy, mint akihez először irányították: a néni meglehetősen kimért és rideg volt, és a legkevésbé sem nevezhető segítőkésznek. Miután megérkeztünk végre, nagy kő esett le a szívéről. (A másik mentő is ide érkezett egyébként, a gyermekosztályra, de ők is csak utánunk futottak be… Gondolni sem merek rá, de ott lehet, hogy nagyobb baj történt, hiszen a sziréna és korábbi indulás ellenére mégis később érkeztek, de mint hogy  a másik szárnyban vették fel, több infónk nincsen…) A mentőben egyébként már aludt a Kincsem, mikor beértünk, akkor ébredt. Nyugodtan nézelődött, nyoma sem volt rajta a történéseknek, míg meg nem kezdődött a vizsgálódás. Legalább 8-szor kellett megszúrni, mire vért tudtak venni tőle, addigra szinte valamennyi vénája szétdurrant. Alig bírtam a könnyeimmel, mikor próbáltam nyugtatni, és ígértem neki (8-szor is) hazug módon, hogy már csak egy kicsit lesz rossz, kibírjuk, ez az utolsó… Rettenetes érzés volt. Mire végeztünk, én is könyékig úsztam a pici kis vérében. Nem csoda, hogy ezen az első napon egy pillanatra sem tudtam letenni, úgy csimpaszkodott belém, mint egy kismajmocska, ha bárki is hozzánk szólt, rögtön heves sírásban tört ki. Estére oldódott fel kicsit, mire visszatért az apja, akinek el kellett menni néhány cuccunkért (még cumi sem volt nálunk). Két nappal később jöhettünk ki, addig történt velünk jó néhány dolog, de a kálváriánknak még nincs vége… De legalább a Kicsink már jól van. Csak a vizsgálatokkal nem végeztünk még. Diagnózisunk ettől függetlenül már van (nem epilepszia). De ez majd a következő fejezet témája lesz…