IX. fejezet: A megcsalás miértjéről, barátokról, EB-ről…

2008 június 11. | Szerző: Töpimama |

EB lázban égünk. Már 5 egész napja… Fogadunk is szorgosan: Sanyi minden lehetséges helyen és formában, én csak a jól bevált iwiw-en. Vagyok is 133 ezredik a teljes ranglistán. Pedig jól indultam: az első 4 meccset koppra eltaláltam. Aztán 2 kis hiba, és akkorát zuhantam, hogy csak na. Hát igen, végülis lány vagyok, ráadásul szőke, mondhatni még a mezei kis gondolkodás is árt nekem, nem hogy olyan „fiús” dolgokat csinálni, mint meccsek végkimenetelét megtippelni. De azért próbálkozom szorgosan, mert feltett szándékom, hogy „azértismegmutatomaférfinépnekhogyalányokistudnak”. Szóval hajrá anya!

A meccsekkel összefüggésben nagyon kellemes esti időtöltésre is szert tettünk: a múltkor már emlegetett Éva-Robi párossal együtt csinálni ugyanis még jobb az élmény, pláne, ha közben finom bor is az asztalra kerül (onnan pedig egyenes úton a kis belünkbe). A bor közös elfogyasztásának élményét már szombaton megtapasztaltuk egyébként, miután (örök hálánk érte, ezúton is), Robi segítségével végre elkészült a kamránk! Nem, nem falaztak meg ilyenek, csak bepolcozták végre a mi nagyon ügyes „fiaink”. És ezt ugye meg kellett ünnepelni… Hm, jól sikerült: 3 üveg bor, néhány szál cigi, fergeteges hangulat, sok nevetés, meg egy kis meccs, ahol GYŐZTÜNK (aki nem nézi, Portugáliának drukkoltunk Törökország ellen)!!! Szóval állati jó volt. Kis kitérő a dohányzás(omról): jó annó 4 évig bagóztam, majd 4 évvel ezelőtt (mennyi 4-es) letettem teljesen, miután Sanyi az őrületbe kergetett az anti-kampányával. Mert ugye a sportolók (ő focizik) nem cigiznek. Aztán tök jól elvoltam nélküle, tisztes családanyaként eszembe sem jutott ilyen káros szenvedélyt űzni, mígnem egy év kihagyás után, tavaly szeptemberben vissza nem tértem a suliba. És egy kicsit skizofrén érzéseim támadtak. Ááá, azért nem kell értem aggódni, de na. Szóval úgy értem, gondoljatok bele: 1. számú énem a komoly, felelősségteljes családanya, aki próbálja kisdedét a legjobbnak vélt úton terelgetni, mely nap mint nap magában foglalja a gyermek jobb belátásra térítését az úttestre nem szaladunk ki témakörben, rosszabb napokon is előtérbe helyezi a közös játékot a mesebámulással szemben (de a közös mesenézés is elmaradhatatlan, hiszen a gyermek imád bizonyos sorozatokat, amit egyszerűen nem lehet kihagyni, úgy mint THOMAS, A GŐZMOZDONY – gyanítom minden manós szülő ismeri). Aztán lemeccsezzük az ezt nem szabad-azt nem szabad témakört, találkozunk a cimbikkel, és maratoni sétákat teszünk, mely a mi esetünkben kényelmes „anyukákbeszélgetnek” szituáció helyett fáradhatatlan lobogás villám Töpim után, és még millió dolog van, amiben bevallom, időnként úgy érzem, minden igyekezetem ellenére kudarcot vallok. (Ilyen az olykor szinte kezelhetetlennek tűnő hiszti, aminek következtében – gyanítom zsarolási célzattal – kisdedem a földhöz csapkodja az okos kis fejét, ami meg aztán jól fáj neki.) Tudom, mindenkinek vannak nehézségei, és tényleg nem panaszkodhatom, mert csupaszív, mosolygós, eleven Töpivel áldott meg a sors, akit a végtelenségig tudnék dicsérni egyébként. Ami benne kezelhetetlennek tűnik, az az én saram, nyilván, mert valamit nem jól csinálok. De nagyon igyekszem, és remélem nem neheztel rám azért, mert néha béna vagyok. Aztán ott a 2-es számú énem, ami hosszú évek óta el volt temetve, feledve, de most kitört a barlangjából: amelyik suliba jár, DOHÁNYZIK, bulizni megy csajokkal, és felszabadultan élvezi az életet, mint egy kamasz. Na igen, ő múlt szeptemberben rémisztő hírtelenséggel bújt elő belőlem… mint a kisördög. Minden egy nyamvadt vállgazd (vállalati gazdaságtan) előadáson kezdődött, de ezt hagyjuk, utalás rá az első bejegyzésben van. Lényeg a lényeg, nekem a dohányzásra engedélyt kapott napok igazi ünnepek. Mármint itthon. Fő szabály (amit én hoztam), hogy minden olyan esetben tiltott a tevékenység, amikor Töpi itt van, mert nem csak hogy nem láthatja, véletlenül sem érezheti rajtam a büdös bagót. De hát amikor ő már régen aluszkál, társaság van, meg borozgatás… akkor (szigorúan a teraszon) engedélyezett néhány szál. Pláne, hogy Robi is szívja, így van kivel…

Velük egyébként mostanság tényleg nagyon jól összejöttünk, és ezért nagyon hálás vagyok. Ránk fért már normális baráti társaság, és nem hátrány, hogy „kéznél vannak”. Júliusban közös balatoni hétvégézésre is készülünk, plusz a (remélhetőleg) mihamarabbi jövőben egy rafting-túrára is. Nem tudom mi van velem mostanság, de kamasz lelkem előtörésével egyetemben teljesen megnyíltam az extrém sportok felé. Nagy vágyam megtanulni falmászni is, ahová igaz, már fél éve készülünk tesómékkal, de valahogy még sosem jött össze. Nem baj, meglesz az, tudom. Csak egy jófej páros kéne, akik szintén bevállalják… talán pont Robiék lesznek…? A raftingolás egyébként egyáltalán nem légből kapott, kiderült, hogy ők gyakorta művelnek/tek ilyet, Robi túravezető (remélem így hívják), vagyis ő szokta levinni a kezdőket meg mondja nekik, hogy „jobb oldal húz, bal most enged…”, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy teljesen ráizgultunk a témára. És kisütöttük már velük azt is, hogy 10-es lakóközösségünkből, ki az a 4 (velünk együtt), akivel rá lehetne menni a közös programokra… Hát igen, asszem mi leszünk a kemény mag, vagy legalábbis nagyon remélem. (Plusz van még egy ötletem, kiket kéne bevenni 5.-nek, de nekik még nagyon apró a babájuk, úgyhogy egy kicsit várnunk kell a bevonásukkal. De ami késik, nem múlik ugye.)

Más téma. Megcsalás. Szerintem már filozofáltam itt róla (vagy nem?), elég izgalmas téma mindenesetre. Jó múltkor már kibeszéltük  kedves Angélámmal, aki szintén kismama, együtt szültünk gyakorlatilag. És eredményre jutottunk a nőket illetően: a végeredmény szerintünk az, hogy a nők azért mennek bele ilyesmibe (komoly kapcsolatról lévén szó), mert… Kifejtés kezdődik, picit hosszú, nagy levegő… Szóval: azért, mert idővel, ahogy huzamosan együtt vannak valakivel, netán életre szólóan el akarják kötelezni magukat, nos mire ideér egy kapcsolat, szerintünk sokan érnek arra a pontra, hogy önbizalomhiányukban (valljuk be, a legtöbb nő az, a többiek a szerencsés kisebbség) hajlamosak azt hinni, hogy ők már úgysem kellenének senkinek. És ezen a ponton azt kell mondanom, hogy másodlagos az, hogy valóban életed szerelme az vagy sem, azért hagyod, hogy kikezdjenek veled (uram bocsá azért kezdesz ki), hogy megbizonyosodj róla, hogy nem azért maradsz a pároddal, mert másnak nem kellenél, hanem azért, mert ez a te döntésed. Mert bizonyosságot kell szerezni, hogy nincs annál jobb, mint ami van, mert (ha már ilyen hülye vagy) utoljára, mindent kizáróan újra meg kell tudnod, hogy valóban az és csakis az számít, hogy mi van odabent, és nem a kockahas. Ennyi. Ez a nagy tanulság. Persze aki okos, az rájön erre a kikezdés fázisában, aki nem, az meg… Tesz pár rossz lépést, és reménykedik, hogy nem tesz vele tönkre mindent. A pasik oldalát még nem értjük. Lehet, hogy őket egyszerűen tényleg csak „az” irányítja, és nincs magyarázat. Ha másra jutok/tunk, feltétlenül megosztom.

Most búcsúzom, és kesergek egy sort, mert megint buktam azon a nyamvadt fogadáson… Egyszerűen el sem hiszem, hogy Svájc ki bírt kapni a béna törököktől… Most szomorú vagyok. Hüpp-hüpp… 🙁