VIII. fejezet: Cím nélkül

2008 június 3. | Szerző: Töpimama |

 

22:35: épp most tömtem be a fejembe egy negyed (32 cm-es) pizzát. Kriszti hozta, a szomszédból. Mert ilyen helyen lakom én… Máskor általában kávézni szoktam ezen a késői órán, az Emberemmel. Igen, igen, jól látjátok, KÁVÉZNI! Este fél 11-kor, mi lehetne ennél alkalmasabb időpont. A pláne az egészben, hogy gyakorlatilag soha életünkben nem kávéztunk. Egyikünk se. Na jó, egy kis capuccino (remélem így kell írni) belefér, pontosabban azt szeretjük. Úgy hébe-hóba. Ha randizunk mondjuk egy kávézóban valakivel. Meg vizsgaidőszakban szokott életet menteni, akkor kétségkívül az éjszakai fennmaradásomat szolgálja, lévén Töpi erre az időszakra redukálja a felkészülésemet. Aztán az úgy volt, hogy az eddigi utolsóban (aminek kb. 2 hete lett vége) villámcsapásként sújtott a hír, hogy nincs. Elfogyott, és különben is „drága, most csóresz van, ezen lehet spórolni, a pelenkán nem”’. Hiphip de örülök, de sajnos így van. Nem maradt hát más választásom, mint kávét inni. Na jó, egy igazi kávés számára közröhej tárgyát képezi, amit mi így nevezünk. Nálunk ugyanis úgy néz ki, hogy: 3 dl-es bögre, aljára 1-2 teáskanál instant kávé (Embernek 2, hogy fent tudjon maradni a film végéig, nekem elég az 1), rá kb. 1 kanállal több cukor, kicsi (értsd: kb. fél, max. 1 deci) forró víz, felönt tejjel, mikro. Szóval mi ezt az extra light tejeskávécskát hívjuk kávénak. Ittam egyszer kétszer tanulás közben, Ember csak húzta a száját, hogy „fújjj, kávé”, míg meg nem kóstolta, és rá nem jött, hogy finom. Azóta esti szertartássá nőtte ki magát a kávézás nálunk. Zuhanyozás után, mikor összefutunk a nappaliban, hogy kényelmesen elterüljünk valami jó kis film előtt, jön a szokásos kérdés: „Csinálsz kofolát?”. Hát persze, de hozzá tartozik a szeánszhoz a kérdés is. A nevét egyébként én adtam. Eredetileg valami „tescogazdaságos” kóla, amit Cofola-nak írnak. Olyan rosszat életemben nem ittam, de jó múltkorában nagyon felizgatta drága uram fantáziáját, és vettünk egyet. Amíg nem nyeled le egyébként egész jó, de aztán… Nekem olyan kanalas orvosság ízű, és nem épp a jó fajta. De olyan kis idétlen neve van, ezt szeretjük, átvettük. Ma viszont nem kávézom. Ugyanis egyedül vagyok itthon – lehet félni is fogok éjszaka. Azt mondjuk nem tudom mitől, hiszen a Farkasember, a Drakula, és az összes kedves kis szörny, mind a perverzióim közé tartoznak… ühüm, az első fejezetből ez napnál világosabban kiderül. Meg hát vasöklű kis Krampuszom is simán agyonüt mindenféle rémet, de akkor is… Mert ma az van, hogy Emberem a hazát óvja, szó szerint, ugyanis szolis (nem, nem csokibarna, hanem 24 órás szolgálatban van). Mert hogy katona, ha még nem említettem volna, bár szerintem ez kizárt. Ilyen rémséget egyébként úgy kéthavonta kell kibírni. De legalább nyugiban írhatom a kis blogocskámat, miután végigizgultam a Vészhelyzet évadzáró epizódját.

Szóval szomszédok. 5 lakásos sorházban lakunk, de gyakorlatilag 10 lakásos lakóközösségként működünk. (Közös udvarunk van, itt parkolnak az autók is a lakások előtt.) Egyediek vagyunk egyébként ezzel a megoldással a lakóparkban, a többi építőnek nem jutott eszébe, hogy szembefordítsa egymással a szomszédos házait. És összetehetjük a két kezecskénket, a szomszédaink miatt. 5 az 5-höz a kisgyerekesek aránya, szóval teljesen ideális, pláne, ha belevesszük, hogy két párnak még egyáltalán nincs gyereke. A többi 3 családban már felnőttek (de azért még itthon laknak), nekik talán kicsit nehezebb elviselni a gyakori gyerekzsivajt, amit a többi itt lakó kisded, esetenként további megszámlálhatatlan visítozó-száguldozó vendég-gyerek produkál. De le a kalappal előttük, nagyon kedvesen viszonyulnak hozzánk. Kor tekintetében a középmezőnyben nyomulunk egyébként, hiszen a legkisebb Királylány, szembe-szomszédunk a 4 hónapos Csenge baba után, legkedvesebb barátnőnk a nyáron szintén 2 éves Noncsi következik, illetve komoly nővérkéje, a 7 éves Vivi a rangidős gyerkőc (velük napi rendszerességgel mindig csinálunk valami közöset), utána következik kemény 1 hónap előnnyel Töpi, majd a januárban múlt 2 éves Áron és az egy évvel idősebb Máté. Ők a helyi „kemény mag”, örökmozgó kis csemetéink. Gondolhatjátok mi zajlik itt estefelé, mikor az összes kiszabadul az udvarra. Bizony, még Csenge baba is, igaz, ő még erőteljes szülői segítséggel. Akkor egyébként, mikor Csengét hozza/viszi az anyukája, és a babahordozóban várakozik, Vivi, Noncsi és Töpi megőrülnek érte! Igaz, főleg a lányok, nem győzik ölelgetni. Az tündéri még, mikor mindhárman fölé tornyosulnak, és lökdösik egymást, hogy jobban hozzáférjenek. Pláne, mikor simogatni kezdik egyszerre! Nagyon kis édesek. És nagyon érdekes, ahogy a lányok (Noncsi is!) tologatják babakocsiban, meg kérik az ölükbe, és vigyáznak rá. Töpi ennyire azért nem érdeklődő, de hát mégiscsak pasi… Ő is szereti megnézni, rámosolyogni, megsimogatni, vagy mondani neki valamit babául. Aztán továbbáll, és tologatja tovább a kismotorját általában.

A már említett Kriszti egyébként a barátnőink anyukája, és csak ma este már egy fél sárgadinnyével és az előbb eltüntetett pizzával lakatott jól. A hétvégén pedig az egyik másik szomszéd párostól (Évitől és Robitól) kaptunk egy szuperfincsi epres-pudingos tortát, mert áthívtuk őket. Sokkal jövünk már ennyi kedvességért… Ideje lesz megtanulni sütni valami finomat, mert még szégyenben maradunk…