VII. fejezet: Töpi

2008 május 27. | Szerző: Töpimama |

Szóval: ez az édes kis csöpp 2006.06.27-én született (ennek története 3 bejegyzéssel lejjebb). Vagyis jövő hónapban lesz 2 éves… egy igazi kis pasi már.

Az életünket az állandó döntéskényszer irányítja mióta ilyen „nagy”. Hát igen, bizonyos szempontból tök könnyű velük, amíg 3 kilós kis csomagocskák… Leteszed, és úgy marad, megeteted és alszik, időnként mondjuk ordít, de ennyi. Aztán valahogy egyre nehezebb lesz. Persze nem azt mondom, hogy az életem szörnyen bonyolult lenne, ááá, szó sincs róla! Na jó, az tényleg kicsit nehéz, hogy még mindig nem akar beszélni, csak babául. Általában egyébként ez sem gond, hiszen profin elmutogatja, hogy mit szeretne, meg dumál hozzá a maga kis nyelvén, de azért na. Amikor áll a szoba közepén, bánatosan nyöszörög, netán ráncigálja a gatyám, de: nem jó, ha felveszem, még kevésbé, ha leteszem, nem fogad el az általam felkínált kb. 60 féle kajából/nassból semmit és inni sem, nem kell játék, de a cipőjét sem akarja felvenni, hogy kimenjünk… Nem pisis, nem kakis, és ki is aludta magát… Ilyenkor azért bajban vagyok néha, és előszeretettel mondom neki, hogy „drága kisfiam, ha végre megszólalnál, és el tudnád mondani, mi a baj”… Egyébként jól elvagyunk. Piszok jófej kiskölyök! Általában egész nap fülig ér a szája, szeret jönni-menni, de itthon is jól elvan velem, simán elszórakoztatja magát, a lényeg, hogy kéznél legyek (és vagyok is, ahogy ez rendes szülőhöz illik), de nagyon viccesek vagyunk, amikor birkózunk például, és aranyosak, amikor csak úgy összebújunk a nagyágyban. Imádok vele lenni! Úgyhogy nem tagadom, enyhe rémülettel tölt el a gondolat, hogy jövőre oviba megy. Mondjuk nem eszik azt olyan forrón, a jelenlegi kilátások szerint ugyanis jó esély van rá, hogy még egy évet ki fog maradni. Mert hogy a kerületben, ahol mi is élünk igen sok lakópark épült az utóbbi években (minő véletlen, mi is épp egy ilyenben lakunk), ami tele van totyogókkal. Ez idáig tök jó, csak az a baj, hogy sem bölcsi, sem ovi nem épült ennek a megnövekedett igénynek a kielégítése céljából. Ergó a gyerekek többségét visszadobják első körben. Akinek pl. már úton van a kistesó, esélye sincs felvetetni nagyobbik gyerkőcét az oviba. Mi is kinéztünk már egy nagyon jó kis intézményt: itt van a közelben (kb. 20 perc séta), zöldövezetben, csendes kis utcában, családi házak között. Ráadásul igényesen kialakított, tágas udvara van, szép termei, kedves óvó nénikkel. Szóval pont olyan, mint a mesében, az egyetlen probléma, hogy idén is 110 gyerkőc szeretne bejutni… hely viszont csak 42 van. És torlódik tovább, hiszen, aki idén kimarad, jövőre fel kell venniük. Úgyhogy aggodalomra semmi ok, lehet még egy évig szórakoztatjuk egymást. Ami egyfelől nagyon jó, persze a szükséges gyerektársaság biztosítása mellett csakis, hiszen 3 évesen már időszerű az aktív társasági élet. Bár ebből most sincs hiány, nem panaszkodhatunk… Másfelől nehéz helyzet, hiszen pénz már nem jár utánuk, és szerintem ebben az országban nem sokan tehetik meg, hogy „csak úgy” otthon maradjanak a gyerekükkel, legyen szó egy, vagy több évről. És én még szerencsés vagyok, hiszen HA beindul a cégem, nem okoz majd problémát Manó mellől intézni az ügyeket – pláne, hogy elég sok minden itthonról is elvégezhető…

Szóval döntéshelyzetek, kezdtem bele fél oldallal feljebb… Ez sem könnyű téma. Pont ma beszélgettünk egy számomra nagyon kedves kismamával, aki feltette a költői kérdést: „És hogyan hatott a kapcsolatotokra, hogy Töpi született? Jobban elmélyült, vagy csak a konfliktus lett több köztetek?” Elsőre talán hülye kérdésnek tűnhet, pláne annak, akinek még nincs gyereke. Én sem értettem sokáig, mikor valaki kifejtette nekem a nagy igazságot, miszerint minden kapcsolat legnagyobb próbatétele az, amikor megszületik a várva várt kis utód. Mert hogy – én legalábbis – nagy naivan azt hittem, hogy ez az élet csúcsa, a szerelem beteljesülésének netovábbja… És így is van egyébként, tartom továbbra is. Szóval az első és teljes meggyőződésből zendülő válaszom, a „persze, jobban elmélyült” volt. Aztán gondolkodni kezdtem. Ez tényleg igaz egy darabig, de aztán valóban megszaporodnak a konfliktusok is. Mert a gyereknevelés – bármilyen fülsértő kifejezés is ez számomra -, vagy helyesebben szeretés, gyakran szembe állítja egymással a szülőket. Pláne első gyereknél. Mert ugye mindenki igyekszik a maga meglátása szerint legjobban reagálni a különféle helyzetekre. Ki ne ismerné a „csukod be azonnal, ahhoz nem nyúlunk”, „de én hagyni szoktam, nem bántja, csak megnézi” szituációkat.  Amikor apa a csukd be, anya meg az én hagyni szoktam… Na igen, nálunk is valami hasonló a felállás. Vagy vannak dolgok, amiket egyszerűen máshogy „dolgozunk fel” Kétéveskénk dolgai közül. Egy példa: gyereknap alkalmából elvittük az állatkertbe, mert úgy gondoltuk imádni fogja, hiszen odavan az állatokért (főleg a cicák, kutyák és a színes halacskák a kedvencei). Vittünk babakocsit, elterveztük, hogy majd veszünk neki perecet, megkóstolhatja életében először a fagyit, plusz kap valami apróságot is… Aha. Szülő tervez, baba végez… Úgy kezdődött, hogy oltári patáliát csapott már a bejáratnál, hogy őfelségének esze ágában sincs babakocsizni. Jó. Apa nyakában inkább? Neeem… Oké, cipelje csak anya, aki igaz, hogy alig 5x több súlyban, mint ő, de nem baj, edződjön. A terv az volt, hogy elérünk a pontig, ahonnan nyugiban indulni szeretnénk és nézelődni, ott irányba állítom és hajrá. Na igen. Bár egész jól kezdődött: rátaláltunk a szurikátákra (azért jegyeztem csak meg, mert olyan vicces a nevük), ezek a kis jószágok valóban oltári sikert arattak, nem győzött kicsi drágánk sikongatni nekik, és halált megvető bátorsággal odébbtaszigálni akár 100 kilós férfiembereket sem, hogy jobban lássa őket. Megnéztük végre (kb. 30 perc hosszan), majd indulás tovább. A felállás: Töpi fénysebességgel száguld elől, utána lobog apa, a végén rohan anya a babakocsival. Aztán néha cseréltünk: anya lobog, apa rohan a babakocsival. Tartalmas egy állatkert látogatás volt.  Sebaj, egyetlen sikerélményünk azért mégiscsak volt: a simogató. Azért tényleg odavolt! Úgyhogy apa és baba kergették a sok kiskecskét meg birkát, anya kintről (ahol ugye őrizni kellett a babakocsit) fényképezett. Olyan boldog volt az állatok között! Végülis igaza van, mi abban a pláne, hogy mindenféle rácsok meg üvegek mögött döglik a sarokban valami állat. Amit sokszor nem is látunk… Így, közelről: na az már valami! Szóval végeredményben jó kis napunk volt, csak apa fájlalta picit, hogy lényegében semmit nem látott az állatkertből, hiszen valahányszor arra vetemedtünk, hogy elkapjuk a kis száguldozót, és megkíséreljünk neki megmutatni valamit, hááát mindannyiszor kudarcot vallottunk, hiszen az éktelenül ordító kisded igencsak megnehezítette a dolgunkat. Jobbnak láttuk hagyni, had menjen… Aztán jövőre talán több szerencsénk lesz. Bár tavaly is ezt hittük, és hogy az igazat megvalljam, akkor volt sokkal könnyebb… Hm, ki érti ezt? Szóval ezt a helyzetet apa viselte rosszabbul, mert kétségkívül igaza van abban, hogy minek kifizetni ennyi pénzt, mikor otthon a lakóparkban is tudunk szaladgálni vele, de én bízom benne, hogy valami pluszélményt csak jelentett neki gyenge kis próbálkozásunk. Legalább a kiskecskék…

Összegezve a tanulságot, a világ hatalmasat fordul mindenkivel, aki szülővé válik. Egyszercsak azon kapod magad, hogy egy olyan elsődlegesség lépett az életedbe, ami felülír mindent, és mindenkit. Nincs többet olyan, hogy hűű, de imádom a túró rudit, és jól megeszem, amíg Sanyi nem veszi észre, hanem csak az önzetlen érzés van, amikor mi sem természetesebb, mint kibontani Töpinek. Nem azért, mert nem lehetne a háta mögött gyorsan befalni, hanem, mert sokkal nagyobb öröm azt látni, ahogy boldogan betömi az egészet… vagy eldugja a maradékot, amit aztán szorgosan kutathatok egy héten át, mire előkerül a konyhaszekrény legeldugottabb sarkából egy 100 éve nem használt lábosból… Meg a legviccesebb: a napokban nevetgéltünk már említett kismama  barátnőmmel, hogy milyen viccesek vagyunk, mikor azon kapjuk magunkat, hogy mindenkinek többes számban köszönünk… Na igen, mi ugyanis már évek óta nem létezünk egyes számban, mindenkinek csak „ti” vagyunk…

Szóval a legnagyobb munka az életben a gyereked. Hiszen ő a főműved, rajtad áll, hogy milyen ember lesz belőle, milyen értékrenddel. Mi igyekszünk legjobb tudásunk szerint cselekedni, mikor Töpiről van szó, legyen szó hiszti-kezelésről, vagy szülinapi ajándék választásról… De ami mindkettőnknek a legfontosabb vele kapcsolatban: azt szeretnénk, hogy nagyon boldog legyen! Most és egész hátralévő (remélhetőleg nagyon hosszú) életében…