V. fejezet: Találkozások

2008 május 21. | Szerző: Töpimama |

 Találkozások. Nap mint nap találkozunk… ismerősökkel és ismeretlenekkel. Vannak sorsdöntő és jelentéktelennek tűnő találkozások. Van, amit gyorsan elfelejtünk, és olyan is, amit sohasem tudunk. Vagy nem akarunk. Mindegy is.

Nem nehéz kitalálni: gyorsan és könnyen ismerkedő típus vagyok. Ez egyfelől jó, mert alapvetően szeretem az embereket, szeretek új ismeretségeket kötni, másfelől nem szerencsés. Mert mindenki ismeri a szituációt, amikor a régi barátságok, régi ismeretségek egyszercsak megkopnak. Amikor tenni kell érte, hogy újra működni tudjanak. Ez nagy meló, és valljuk be, nem mindig van az ember ínyére, hogy amúgy sem épp unalmas mindennapjait ilyen „kötelező” helyrehozási akciókkal dobja fel. Sokkal egyszerűbb új ismeretségeket kötni. A régieket pedig lehúzni a wc-n. Undorító egy hozzáállás, de van, amikor elkerülhetetlen egy-egy régi barátság megszakadása. Ilyenek az új élethelyzetek is. Amikor a barátok élete egyszercsak teljesen más irányt vesz. Igaz ez természetesen rám is, hiszen 21 éves korunkban igencsak különcnek számítottam családalapítási döntésemmel. És igen, egy darabig még elbabázgatnak a régi barátnők, de aztán? Aztán már nem olyan izgi, pláne azoknak, akiknek ez még nagyon is a távoli jövő. Nekem pedig már nem fekszenek annyira a féktelen bulik, úgy csajosan. Ahogy 15-16 éves korunktól „nyomtuk”. És ez az a pont, amikor egyszercsak azt veszed észre, hogy fájdalom, de már nem nagyon van miről beszélnetek. És lezárul egy ősrégi barátság. Persze beszélünk még hébe-hóba, meg örülünk egymásnak, ha találkozunk, de valahogy már semmi sem ugyanaz. Valami megváltozott…

Szerencsés vagyok viszont abból a szempontból, hogy legeslegjobb barátnőmmel (akit egyébként a fősulinak köszönhetek) minden maradt a régiben. Prímán kijön Töpivel, de a mai napig ugyanolyan jó vele beszélgetni, nyári estéken borozgatni a teraszon, még bulizni menni is… És legfőképpen: elmesélni neki MINDENT. Igen, ő olyan, aki előtt az életem egy igazán nyitott könyv. És az övé is előttem. (Tudod, az a típus, akit felhívsz hajnali kettőkor sírva, és órákig mesélsz neki a telefonba. Ő pedig figyelmesen végighallgat, megvigasztal, vagy gondolkodás nélkül útra kel, és rohan hozzád.  Oda-vissza „műkszik” a dolog. Már majdnem 4 éve…) Nem hiába, igaz a mondás: „Igaz barát az, aki mindent tud rólad, és mégis szeret:”  (Na jó, lehet, hogy nem teljesen pontos az idézés, de ez a lényeg.) Persze a terhességem minket is „szakítópróba” elé állított. Volt egy nehéz időszakunk, amikor kölcsönösen haragudtunk egymásra, és nem akartuk megérteni a másikat. De a mai napig hálás vagyok érte, hogy időben ráeszméltünk, hogy nincs az a nehézség, ami megérné feladni azt a barátságot, amit felépítettünk. (Per pillanat közös cégünk beindításán fáradozunk egyébként.) Neki mindenképpen szentelni fogok egy egész fejezetet, mert azt a sok vidám, olykor nevetséges, máskor drámai pillanatot, amit eddig átéltünk érdemes papírra vetni. Tényleg.

Aztán vannak ismeretségek, amik úgy vesznek kárba, hogy nem is érted. Mert az a legrejtélyesebb – számomra legalábbis -, hogy mi vezet pont akkor „szakításhoz”, amikor épp összetalálkozik az életünk. Amikor a sokáig magányos régi jó cimborák is végre párra lelnek, házasságok köttetnek, és gyerkőcök születnek. Vagyis mindenki révbe ér. Nem tudom, lehet, hogy velünk van a baj. Kezdem azt hinni, hogy mi vagyunk a hülyék igaziból, mert más magyarázat egyelőre nincs. Mikor megismertem a páromat, egy csupa szingli (hogy divatos szót használjak) srácból álló csapatba csöppentem. Akikkel piszok nagyokat tudtunk bulizni (két egykoron legkedvesebb barátnőmmel karöltve). Állandó programmá vált a házibuli, első közös otthonunkban. Én nagyon jól éreztem magam ebben a társaságban. Közös balatoni nyaralások… Aztán gombamód szaporodni kezdtek a barátnők. Idáig minden szuper volt, bár néhol enyhe „pacskerosodás” vette kezdetét, de semmi durva. Aztán esküvők, eljegyzések… Mi indítottuk mondjuk a lavinát, de szerintem maradtunk olyanok, mint annak előtte. Nem hogy nem tiltottam Sanyit a társasági élettől, kifejezetten küldeni szoktam néha, mert nem szabad veszni hagyni a régi jól bevált barátságokat ugye (bagoly mondja…). Amikor gyerekünk született, egy időre nyilván háttérbe szorultak ezek az összeröffenések, de nem szívódtunk fel, meg semmi. Szóval úgy érzem, akkor is megpróbáltunk mindent normális keretek között megőrizni. Nem is volt ezzel baj, bár gyermekfelvigyázó hiányában főként „fiús” és „lányos” találkozókat tudunk csak megvalósítani. Együtt csak családos találkozókra van lehetőség. De erre varrjatok gombot! Az esküvők és gyermekszületési fázisok között még ez is működött! Jöttek a lelkes kismamák, beszélgettünk sokat, változtak ugyan a viszonyok, de semmiképpen sem rossz irányba. Aztán a többiekből is család született. És? Mi történt ezen a ponton? Hát semmi! Annyira semmi, hogy az már ijesztő. Semmi találkozás, semmi kölcsönös gyereknézegetés, semmi az égvilágon. Csak kifogások tömkelege. Most a nagymamához megyünk, most családi nagybevásárlást tartunk, most lakást nézünk stb., stb., stb. Oké, még ez is elmegy egy darabig, de amikor azon kapod magad, hogy a többiek már legalább egy éve nem kerestek, és még lakásnézőbe sem voltak hajlandóak eljönni (holott már több, mint fél éve itt lakunk) sokadszori invitálásra sem, az azért gyanús. Hogy valaki meghibbant. És nem biztos, hogy mi…

De most nézzük a másik oldalt: új találkozások. Új ismeretségek. Bírom azokat a filmeket, ahol egy darabig teljesen különböző szálakon fut az esemény, aztán így vagy úgy, de összefut. Gyakran baromi érdekes. Meg a felvetés is: állítólag, ha mindenkinek van 5 ismerőse, bárkihez eljuthat a világon. Bárkihez! Durva, mi? Mennyi minden múlhat egy-egy új ismeretségen… A minap például vizsgázni utaztam, és a buszon egy srác mellé keveredtem. Igen precízen kidolgozott és meglehetősen nagy terjedelmű, ámbár tenyér méretű puska-kupacom neki is szemet szúrt… Ennek kapcsán elegyedtünk szóba. Nincs ebben semmi érdekes, nagyon jól eldumáltuk a kicsit hosszabb, mint 1 órás úton. Hogy mi ebből a tanulság? Nekem csak annyi, hogy meglehetősen elszégyelletem magam, amikor kiderült miféle számomra teljesen elhelyezhetetlen, felfoghatatlan, megérthetetlen tantárgyakat képes negyedik éve a fejébe nyomni szorgalmasan – munka mellett persze -, én meg egy no name kis tárgyból is inkább puskát csinálok, pusztán azért, mert nincs kedvem megtanulni. Nincs kedvem! De cink azért… Pedig most ez volt a helyzet. Egyébként nem vagyok híve a puskából megélésnek, sokkal jobb érzés a tudásomból (jó) jegyet szerezni, és nem tántorít el az éjszakázás sem… Persze nem vagyok épp eminens, beleférnek azért ezek a dolgok is. Tudod, amikor jobb kezemben a toll, balban a tudás… Hagyjuk. Ez például egy teljesen pozitívként megélt találkozás volt. Mint a jelenlegi főiskolás csoportom is. Nagyon szeretem őket! A pesti „kemény mag” ritka jó arc emberkékből áll. Örülök, hogy megismerhettem őket. Tényleg. Van, akivel már közös „lent lakáson” is túl vagyunk az elmúlt konzultációs időszakból. Nagyon jó volt, ősszel remélem folyt.köv…

Persze van olyan is, akit örökre elfelejtenék, ha tehetném. Biztosan ismered a helyzetet, hogy „ha nem megyek be pont arra az előadásra, és nem találom meg pont azt az egyetlen hátsó helyet, és pont mellette…” Akkor nyilván sosem ismerem meg. Jó lett volna. Milliószor jobb, bár volt idő, amikor nem így gondoltam. És sokáig emlékezni fogok rá, pedig nem akarok. Ennyi. Ilyen is van.

Sosem tudhatod holnap kivel találkozol. Kit ismersz meg, és mi jelentősége lesz ennek. Hiszem, hogy azért (is) vagyunk itt a földön, hogy halálunk percéig tanuljunk. Mindenkitől, mindenből… mindig. Biztosan van magyarázata minden jó, és minden rossz találkozásnak is. Mindennek van üzenete számunkra. Csak néha nehéz megfejteni…