IV. fejezet: Töpi érkezése

2008 május 19. | Szerző: Töpimama |

 Hát igen. Valami ilyesmi érzés az, amikor valakiből szülő lesz. Mi tökéletesen azonosultunk ezzel a kis idézettel… De hogy is jutottunk el idáig? Hát bizony a legnehezebb fejezet, az új élet megszületése még előttünk állt. Most elmesélem, hogyan éltük túl – hogyan éltük meg.

Két hetem volt még hátra, legalábbis ezzel nyugtattam magam egyre gyakrabban és intenzívebben rámtörő pánikrohamhoz igencsak hasonlatos perceimben. Na jó, ez így nem igaz, de tetszik nem tetszik, azt hiszem ismerős az érzés minden kismama (egykoron volt kismama) számára. Mikor az addig tökéletesen felkészült anya egyszercsak összeomlik a szülés előtti utolsó időszakban. Pedig kiolvasta a létező összes szakirodalmat, hetente bombázta kérdéseivel a gyakorló anyukákat (mit hetente…), a leendő gyerekorvost, a védőnőt, a saját és párja anyukáját… Kivasalta és eltette már az összes kisruhát, a gyerekszoba is már csak az új jövevény érkezésére vár. A szorgalmasabbak eljártak kismama-tornára, jógára, stb.-re, feltérképezték az intézményt, ahol szülni fognak, ismerik a lehetőségeiket, megvan a kiválasztott orvos, szülésznő, már tényleg csak a premier van hátra az előadásból. Szóval közeleg a majd’ 9 hónapja várva várt pillanat: a kisbabánk érkezése. Ezek gyönyörű élmények, de szerintem nem nagyon kerül el senkit az érzés, mikor hírtelen ez mind olyan kevésnek tűnik. Hírtelen fiatal vagy, zavarodott, kétségbeesel a gondolattól, hogy ma-holnap a kezedbe nyomják imádott kis gyermekedet (akibe szerelmes vagy már majd’ egy éve), és fogalmad sincs mit kell vele csinálni. Hogyan kell egyáltalán jól megfogni, hiszen olyan törékeny. Hogy kell tisztába tenni, mi van, ha nem lesz elég tejem… A szülést hogyan fogom egyáltalán túlélni, biztos jó ötlet-e, hogy ilyen helyzetben lásson a párom, stb., stb., stb. És bizony rám is rámtört, hogy nekem  még idő kell, kevés az a 2 hét, erre én még nem készültem fel. Ezektől az érzésektől viszont olyan bűntudatom lett, hogy mit gondolhat szegény kis Pocaklakóm, mi van, ha azt hiszi, hogy nem is szeretem…. És persze gyűrűzött tovább a para. Lényeg a lényeg, június 26.-án reggel ctg-re mentünk a kórházba, ez kötelező vizsgálat az utolsó hetekben, a méhmozgásokat és a baba szívhangját figyeli. Kicsit meg voltam ijedve, nehogy nagy görbéket produkáljunk, mert ha visszadugnak a kórházba, azt nem élem túl harmadszorra. Mert szent elhatározásom volt, hogy oda már csak szülni megyek. Szerencsére minden rendben volt, apró kis mozgásokat jelzett csak a gép, úgyhogy nagy bátran még a következő hétre is kértem időpontot. Aha, ahogy én azt elképzeltem…

Persze épp ezerrel zajlott a foci vb, úgyhogy napi kb. 3 meccset kellett végignéznem foci-őrült drágaságommal. (Semmi gond, kifejlesztettem egy jó kis taktikát a túlélésre: minden meccs elején megnéztem a játékosokat, választottam magamnak egyet, aki leginkább bejön, és a meccsnézést az ő figyelésére korlátoztam. Meg persze drukkoltam a csapatának. Így egész jól ki lehet bírni.) Mire lefekvésre került volna a sor, úgy fél 12-kor sokként ért a hír, hogy bár a magzatvizem a helyén van, valami mégis mintha kicsusszant volna belőlem. (A nyákdugó volt, az a kis izé, amiről fogalmunk sem volt kórházban tartózkodásunk alatt, hogy milyen és hogy néz ki, de folyamatos para-forrásként jelen volt egyhangú mindennapjainkban, hogy csak ki ne jöjjön, idő előtt). Hűűű-ha, sec perc alatt rossz érzésem támadt. Gyorsan könyveket fellapoz, és szorgosan keres, mégis mi van. Próbáltam magam nyugtatni, hogy ez még 2 héttel is megelőzheti magát az eseményt, de közben folyamatos apró kis fájásaim is jelentkezni kezdtek. Mérni kezdtem hát az időt, és nem hittem a szememnek: 2 percesek. Mi van? Ilyen nincs is!!! A könyv szerint először 20, majd 10 percesek, 5 perceseknél akkor is el kell indulni a kórházba, ha nem folyt el a víz. Na azt már nem, gondoltam magamban, ilyen kicsi fájáskák nem jelenthetik AZT. Azt meg, hogy bent tartsanak elővigyázatosságból, végképp nem. Szóltam azért épp lefekvéshez készülődő páromnak, hogy nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy lesz ma valami. Erre ő (jézusom, de utáltam abban a percben) haláli nyugalomban közölte, hogy jól van, de neki holnap dolgozni kell, és álmos, szóval most lefekszik – pláne, ha csak vaklárma. Ha kitaláltam mi van, ébresszem fel. És lefeküdt! Tényleg! És még aludt is! Ááá! Én meg álltam szerencsétlenül, mértem a kis fájásaimat, és azért imádkoztam, hogy múljon el gyorsan. Fél 2-kor nem bírtam tovább, felhívtam Töpi keresztmamáját (örült nekem nagyon gondolom, kicsit sem ugrasztottam ki az ágyból), és félórányi telefonálás után arra jutottunk, hogy feküdjek le, mérjem tovább a fájásokat, ha ez még nem az, úgyis el fogok aludni… ha viszont továbbra sem szűnik, ugrasszam az Embert, mert tényleg menni kell. Hát jó. Előtte azért megfürödtem (másodszorra is), hajat mostam, hogy ha úgy adódik, készen álljak. Lefeküdtem. Hát az már tényleg szörnyű volt! Akkor éreztem először, hogy valami nagyon fáj, nem bírtam feküdni. Szuszogtam, mint valami rozmár, próbáltam megtalálni a legelviselhetőbb pózt. Eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire rossz, hiszen szaladgáltam föl-le kis lakásunkban, fájáskor néha leguggoltam, és úgy egyáltalán nem volt borzasztó. A derekam fájt inkább, nem is a hasam, de olyan volt az egész, mint mikor megjön, és görcsölsz. Semmi több. Aha, na de fekve már nem volt ennyire „lájtos”. Szenvedtem hát tovább egyedül, de én mocsok, nem bírtam elég csöndben lenni, így Sanyi is felébredt. Kérdezte, mi van, menjünk-e, de képtelen voltam épkézláb választ adni, annyi tellett tőlem, hogy nem tudom. Attól tartottam, hogy ezek még csak jósló fájások, és rettegtem, hogy bent tartanak miattuk, pedig én mindenáron otthonról szerettem volna szülni menni. Ahogy az a nagykönyvben írva van… Mert továbbra is valami elviselhetetlenebbre számítottam, képtelen voltam elhinni a nyilvánvalót, azt hittem ez még nem az. De Sanyi hajthatatlan volt, fél 4-kor összekészítette a hiányzó dolgokat a „pakkba”, és kiadta a parancsot: indulunk. Ekkor mondjuk már nem nagyon lehetett hozzám szólni, meglehetősen ingerült állapotba kerültem minden egyes fájásnál. Talán 10 perc sem telt bele, hogy beszáguldjunk az üres Körúton a Rókusba. Mert hogy ott szültem. S bár hiába próbáltam volna tiltakozni, hívták is a dokimat (drága Halmos doktorbácsit, akit még a Manóm is imád azóta, nemhogy én). Mondták, hogy szegény alig pár órája ment haza, mert ma éjjel már behívták egy szüléshez. Na mondom, mi is jól időzítettünk. Sanyit is villámgyorsasággal kezdték beöltöztetni, amíg engem az ügyletes orvos elvitt vizsgálatra. A folyosón még utánam szólt, hogy hívhatja-e már a hozzátartozókat, de gyorsan csendre intettem, hiszen „ez még úgysem az”. Bementem hát nagy nyugodtan, ahol egy pillanat alatt leolvadt az arcomról a mosoly, 3:45 perckor (szóval igencsak közel a napkeltéhez) a doki közölte, hogy reggelre már hárman leszünk, ugyanis 4 ujjnyira nyitva a méhszáj. Erről csak annyit kell tudni, hogy az 5 a maximum, utána szülünk, és igaziból ez az időszak a leghosszabb, maga a vajúdás, amíg a méhszáj eltűnik. Ajajj, remegni kezdett a lábam, kiosontam hát izgatottan várakozó páromhoz, és megadtam az engedélyt a telefonálásra. Andikáék (a keresztmama, aki egyébként az én imádott Hugim –  „félhugim” – anyukája) persze családostól kocsiba pattant, és jöttek is hozzánk. Gyorsan beértek, így még egy puszira bejöhettek hozzám a szülőszobára, de nem sok kellett, hogy lemaradjanak erről… Pedig mondták (utólag persze), hogy jó vastag könyvet is hoztak magukkal, abban a hiszemben, hogy az egész napunkat itt fogjuk tölteni.

4 órakor tehát már a szülőszoba félhomályában szorongattuk egymás kezét Sanyival, teljes nyugalomban. Az orvosom és szülésznőm is csak akkor zargatott meg kicsit bennünket, amikor muszáj volt: először is burkot kellett repeszteni, a biztonság kedvéért bekötötték az oxitocint (amit általában mindenki kap, nem mintha eszembe jutott volna vitatkozni ezen abban az állapotban), meg nézegették elég sűrűn a méhszáj állapotát. Hát nem telt bele sok, hogy eltűnjön, szóval közeledett a vége. Nagy magányunkban azért majdnem fejbe vágtam Sanyit az infúziós üveggel, miután letette kis buksiját mellém az ágyra, és kis híján ismét álomba zuhant, mikor én a legnagyobb harcot vívtam: pokolian rossz volt feküdni, de ekkor már nem engedtek felállni… Szenvedtem hát szappanopera-szerűen, szuszogtam, mint egy levegőért kapkodó sündisznó, de mellettem szóljon, hogy mikor a szülésznő lassú lélegzésre intett, mindig szót fogadtam. Annyira kifáradtam, hogy a fájások közötti ekkor már csak 1 percekre is képes voltam elaludni. Történt is egyszer, hogy drága uram vált (a változatosság kedvéért) falfehérré, mikor észrevette, hogy a nagy szorongatásban egyszercsak elengedem a kezét, és nem nagyon szuszogok. Kipattantak a szemei, és felrázott azzal a lendülettel, amit nem nagyon értékeltem, hiszen olyan érzés volt kb. 30 másodpercet aludni, mint máskor 3 órát. Na igen, ekkor értünk a finishbe. Jött a doki, rohant a szülésznő, lámpa fel, pozíciót felvenni, és hajrá. Szerintem olyan viccesen még ember nem viselkedett a szülőágyon, mint én. Teszem hozzá, innentől a fájdalom már nem volt jelentős, sokkal zavaróbb volt a szülést jelző érzés: pironkodás nélkül, de pont olyan, mint mikor nagyon kell rohannod oda, ahová még a király is egyedül jár. Oké, tudtam, hogy ez lesz, csak azt hittem, hogy így kezdődik, aztán már nem. Hát újfent tévedtem. Ez a rettenetesen ciki érzés kísérte tovább a folyamatot: egészen a végkifejletig. Visszanézve egyébként totál önkívületi állapotba kerültem (a fájdalom úgy tűnik tényleg elveszi az ember eszét), úgy nyivákoltam, mint egy kiscica, holott 1 órával korábban, még szórtuk a poénokat a szülésznővel, és mindennek ellenére elég jól éreztem magam. Szóval nyivákolás. Ez is de cink, de én tényleg attól tartottam, hogy „balest” fog érni, ha nem mehetek ki azonnal a wc-re, és ezen vitatkoztam szegény dokimmal, aki nem győzött nyugtatni, hogy ez teljesen normális, és beöntés után (az is egy szupi kis élmény egyébként, de legalább tudtam magamon röhögni még abban a fázisban) úgysem történhet baj. De nem jutott el az agyamig, mert amit érzek, azt érzem és kész. Szóval nem könnyítettem meg a dolgukat, de a magamét sem. Mindvégig megőrizték hidegvérüket, és kedvesen mondták el ezredszerre is a megnyugtató szavakat, pláne, a „nem tudom megcsinálni” fázisában. Nem vicc, de tényleg nem a fájdalom a legrosszabb, hanem az, hogy úgy érzed, nem tudod, nem megy. Mert nehéz. A pozíció felvételével adódott a legtöbb problémánk, ugyanis ez egy előírt dolog, mégpedig, hogy hogyan is kell csinálni annak, aki ágyon szül (nem mintha lett volna más választásom). Úgy néz ki, hogy lábakat felhúz, térd alatt megfog, levegőt kifúj, és igen, ekkor kell nyomni. Csak azt nem akarta senki megérteni, hogy NEKEM EZ ÍGY NEM JÓ, szóval minden egyes nyomásnál reflexből eltoltam és kinyújtottam a lábam, a fejem pedig ahelyett, hogy előre húztam volna, ahogy kell, hátravágtam. Tudjátok, úgy néztem ki, mint mikor a kisgyerekek hisztiznek, „kiflibe” vágják magukat, ahogy véletlenül sem lehet megfogni őket biztonságosan. Na igen, én a 21 éves fejemmel is képes voltam ezt produkálni, persze nem dacból, hanem mert tényleg reflexből ezt a pozíciót vette fel a testem. Ekkor már hárman pakolgattak visszafelé a szükséges pózba, jobbról Sanyi, balról a doki, a szülésznő pedig feszült figyelemmel várta a kis buksi megjelenését, miközben századszorra is beszállt a kánonba, hogy ő is meggyőzzön róla, hogy miért kell ezt máshogy csinálni. Szégyellem nagyon, de az én bénázásom nyomán igen hosszúra nyúlt ez az időszak, holott pikkpakk túl szoktak rajta lenni az ügyes mamák. De mi csak birkóztunk tovább, mígnem a ctg a Kicsi nagy szívhang-esését nem jelezte. Ekkor már a dokim is erélyesebben rám szólt, hogy nem lesz ez így jó, gondoljak a babámra, aki nagyon küzd, segítsek hát végre neki, mert baj lehet… Mintha villám csapott volna belém, összeszedtem magam, bevágtam magam a szükséges pozícióba, és néhány nyomással, és teljesen kitisztult fejjel végre megszültem a kisbabámat. Nem is tudtam megnézni, rögtön hanyatt estem (szó szerint) a kimerültségtől, ahol néhány pillanatnyi rémület lett rajtam úrrá, mert azt hittem, a babák szinte még kint sincsenek, és máris felsírnak. De nem, néhány pillanat kell ehhez. Csak az a csönd, jézusom, az valami szörnyű volt. Erre egyébként csak én emlékszem így, Sanyinak semmi rossz érzése nem volt. És meghallottuk azt a tündéri kis hangját! Úristen, az valami fantasztikus volt. Szorítottuk egymás kezét, és örömkönnyek szöktek a szemünkbe. Babácska köldökzsinórját Apa vágta el természetesen, sőt volt olyan „perverz”, hogy megnézze a hamarosan megérkező méhlepényt, illetve a burkot is. (Hát én nem voltam ilyen bátor.) Manócskánt 2006.06.27-én, reggel 6:04 perckor érkezett meg hozzánk 2800 grammal és 48 cm-rel. Nagyon pinduri volt, de figyelembe véve az utolsó időszakban elszenvedett sok hányást és rohamos fogyást, így is 3100 grammal született volna, ha időre érkezik. Szóval boldogok voltunk, de egy kicsit rémültek is: mikor azt a csöpp kis testet a hasamra tették, alig mertünk hozzáérni, kezdetben egyetlen ujjal simogattuk, mint valami kiscsirkét a tanyán. Viccesek voltunk, megmosolyogtak a segítők is, de megnyugtattak, hogy ha rendesen simogatjuk, akkor sem törik össze…

4 napot töltöttünk a kórházban, 4 nagyon izgalmas napot. Bár éjszakánként lehetőségünk lett volna kipihenni magunkat (nekünk, anyukáknak), hiszen a babáinkat éjfél magasságában  „begyűjtötték”, gyakran még órákig bámultam a plafont, és idétlenül mosolyogva arra gondoltam, az élet ennél már nem is lehetne szebb. Egész nap csak feküdtem a Kicsim mellett, és gyönyörködtem benne. Óvatosan simogattam, beszéltem hozzá, meg persze ciciztük sokat. Az sem zavart, hogy első este már csillagokat láttam a fájdalomtól, mert rendkívül ügyesen beletanuló babám mégis véresre szívta mindkét mellbimbómat. Nem érdekelt, a csecsemősök azt mondták, hogy baja nem lesz a gyereknek egy kis vértől, de használhatok bimbóvédőt. Vettünk ugyan egyet, de nem igazán jött be az a műanyag kis izé, így összeszorított fogakkal ugyan, de a természetes variáció mellett döntöttem. És Töpi imádott enni. A csecsemősök is szerettek minket, valahányszor visszavittem valami kötelező vizsgálatra, mindig megjegyezték, hogy mit csinálok ezzel a gyerekkel, mert annyira nyugodt, olyan kiegyensúlyozott, sosem sír. Hűűű, dagadt is a mellem rendesen a büszkeségtől… Aztán már nem csak ettől, mert a 3. napon két akkora görögdinnye „alatt” ébredtem, hogy azt hittem káprázik a szemem… megérkezett a várva várt igazi anyatej. Teljesen normális vizsgálati eredményekkel szombat délelőtt hazatérhettünk hát a kórházból azzal a plusz mázlival, hogy a köldökcsonkkal már nem is maradt semmi teendőnk (pedig féltünk tőle), mert Babóca bent hagyta a kórházban: emlékül a kedves nővérkéknek.

Azt hiszem itt most abba is hagyom, a beígért nagy igazságok (az előző fejezetből) még váratnak  magukra, de már így is többszörösen túlszárnyaltam a magam elé támasztott terjedelem-korlátot… Na igen, ha én egyszer mesélni kezdek…