III. fejezet: a Harmadik

2008 május 17. | Szerző: Töpimama |

  Ő egyébként Töpi. Persze van neki becsületes szép magyar neve is (na jó, elárulom Balázs), de leginkább „csak” Töpi. Még kis pocaklakó korában adtam neki, a Töpörödött Törpördög és a Töpörtyű fúziójából született egyébként. Azért is kapott semleges nevet, mármint olyat, amiből nem található ki rögtön a neme, mert apukája ebben az időszakban még nem tudta, hogy „bohóc van a fiókomban”, hogy ismét Nyányit idézzem. Ő meglepit szeretett volna (amit aztán persze én rontottam el), de nem bírtam a kíváncsiságommal. Ahogy általában nem szoktam. Na, de erről majd később…

Elmesélem először is Manófalvink történetét: a kezdetektől. Minden úgy indult, mint a mesében: készültünk az esküvőnkre, s hosszas latolgatás után elhatároztuk, hogy fiatalság ide vagy oda, főiskola ide vagy oda, szeretnénk, ha szerelmünket beteljesíteni egy kis csoda: a kettőnk vére. Úgyhogy előtte 3 hónappal gyógyszert abbahagy, Elevitet elkezd szedni, nődoki felügyeli az eseményeket (rákszűrés, stb.). És csodák csodájára az esküvőnk utáni első hónapban már nem is jött meg. Örültem, mint kismajom a farkának, de talán kicsit túl korán. Vártunk néhány hetet, és megvettük azt a bizonyos tesztet… amitől egy ideig annyira rettegnek, egy idő után viszont már annyira epednek utána a lányok. Hát epedtem én is. Nagy izgatottan megcsináltam, de az extázis sajnos elmaradt. Másnap ismételt tesztelés, de eredmény semmi. Piszok csalódott voltam, annyira még talán sosem. Viszont a cicim egyre jobban és gyakrabban feszülni kezdett (amitől egyébként majd megőrültem), és továbbra is késett. Elmentem hát a dokimhoz, titkon azt remélve, hogy mégis jó hírrel fog szolgálni. Sajnos az egyetlen diagnózis, amit felállított, hogy egy bazi nagy ciszta van az egyik petefészkemen. Elküldött uh-ra (ultrahang – a szerk.), ahol kis híján leharapták a fejem, hogy itt semmiféle gyerek nincs. Tudom, csókolom, engem a ciszta miatt küldtek, de köszönöm a kedves tájékoztatást. Hát nem éreztem magam jobban egy cseppet sem. Közben azért rendelt még egy terhességi tesztet, ezúttal a kórházban. Érdekes volt, hogy Sanyi (a párom természetesen) ebben az időszakban kezdett bárgyún mosolyogva „hármunkról” beszélni időnként. Amikor én pont a falat kapartam, és sírdogáltam, hogy nem hogy csak simán nem jött össze, de még az a nyamvadt ciszta is… Ő valamiért bizakodóbb volt. Egy hetet kellett várni az eredményre. S bár bennem már remény sem nagyon maradt, egyik éjjel valami nagyon különöset álmodtam. Egy újabb ultrahangot, ahol látom a BABÁMAT, aki kisfiú, és van haja. Egyetlen furcsa momentum az, ahogy rám néz: kicsit olyan gonoszul. De persze beleszerettem rögtön! Reggel hatalmas mosollyal ébredtem, és bármit feltettem volna rá, hogy a kisfiúnk már a pocakomban lakik, és azért üzent nekem, hogy ne idegeskedjek (na igen, álmok megint csak…). Sanyi ekkor taktikát váltott, és próbált a bizonytalanság felé terelni, mert féltett az összeomlástól, ha mégis tévedek. De onnantól eltántoríthatatlan voltam, éreztem a kicsi jelenlétét a testemben. Ezt nem tudom máshogy mondani. Tudtam és kész. Mondanom sem kell a kórházi teszt is megerősíteni látszott a feltevést, bár ilyen eredményről életemben nem hallottam: 25%-ban pozitív… Mi van??? Kérdeztem bután a telefon túloldalán lelkendező dokimat. Megnyugtatott, azt mondta, szerinte sínen vagyunk, várjak 2 hetet, és menjek újra uh-ra. Ja, és hogy addig nagyon vigyázzak magamra! Jézusom, de jó volt ezt hallani. Eljött a nagy nap, de ezúttal egyedül mentem be, miután az előző, nem túl pozitív élménnyel gazdagító vizsgálatra lelkes párom is bekísért. Azok a fránya babonák… És igen, megláttam: egy pici tükörtojáskát a hasamban. Azt mondták 6 hetes, szívecskéje még nincs, de ne aggódjak, 2 hét múlva újra találkozunk, addigra már az is működni fog. Azt a boldogságot nehéz lenne leírni, amit akkor éreztem! Döbbenet egyébként, hogy néhány hét alatt mennyit fejlődnek még ezek a kis manócskák… 8 hetesen érte el „gumimaci” állapotát, ahogy elneveztem apukája számára, hiszen aznap dolgozni volt szegény, és nem láthatta. Konkrétan úgy nézett ki, mint az a maci formájú gumicukor, tudjátok. És milyen gyorsan vert a kis szíve! Akkor már teljesen valóságos lett az élmény. 12 hetes korában látta Apa először. Fantasztikus volt, el sem hittem, amit látok: semmi gumimaci, egy valóságos kis emberke rugdalózott (!) már a pocakomban! Gyönyörű volt, a meghatottság örömkönnyeket csalt a szemembe. A 16. héten pedig 100%-os biztonsággal megállapították a nemét is, vagyis azt, hogy kisfiú. Hát persze! Mi más lett volna, én már akkor tudtam, mikor egyetlen kütyü sem mutatta még a létezését sem. 7 hétig maradt a tény rejtve Apa előtt, ugyanis a névnapjára 3D-s ultrahangot kapott tőlünk ajándékba, és ott már nehéz nem észrevenni a látnivalót, pláne, hogy nagytotálban egész képernyős képen is elmentette nekünk a szorgos doktorbácsi. De ekkor már Töpi volt nekünk (így hívtuk) éjjel és nappal. Minden lefekvés előtt esti mesét mondtunk neki, megbeszéltük a fontos dolgokat, simiztük rengeteget… Ahogy az ilyenkor lenni szokott. Megvalósulni látszott az álom, de hamarosan a gonosz kis arckifejezés is értelmet nyert: nagyon nehéz terhességem volt. Az első 4 hónapban folyamatosan rosszul voltam, hánytam szinte minden nap, nem bírtam elviselni – első sorban – az illatokat. Ha drága uram borotválkozással próbálkozott reggel, este már a bejárati ajtóból tőlem távolmaradásra szólítottam fel, persze csak ha nem szeretné magán viszontlátni az ebédemet. A tusfürdők, kencék, parfümök szekrények mélyére lettek dobozolva, s átvették helyüket a lehető legsemlegesebb illatú szappanok, krémek, illatokról szó sem lehetett. Küzdöttem a hányingerrel így is minden hajmosásnál, és fogmosásnál. Egyszerűen nem bírtam az illatosított dolgokat. Az már csak hab volt a tortán, hogy 3 hónapig szigorúan tartottuk magunkat a titoktartáshoz, így hivatalosan még szinte senki sem tudott rólunk. Jaaa, a suliba járás. Na az szép volt. Minden reggel 75 percig küzdöttem a rosszulléttel a buszon, mert hogy nappalis voltam még persze. És Bp-ről jártam Gyöngyösre. Az utam általában először a mosdóba vezetett, csak hát a titkolózás. Nem volt egyszerű. Drága jó legeslegjobb barátnőm be is sértődött rám rendesen, hogy még neki sem árultam el a titkomat. Annyit már beadagoltam, hogy a következő félévtől levelezős leszek, de semmi többet. Hát nem kis meglepetést okoztunk a meghatódott családnak, és a kikerekedő szemű barátainknak. A bejelentést karácsonyra időzítettük a család és szilveszterre a barátok számára.

Aztán egy darabig (kemény 2 hónapig egész konkrétan) élvezhettem is az akkor már valóban áldott állapotomat. Se rosszullét, se túlzott kívánósság (kajára) minden tök normális. Annyi szívfájdalmam azért volt, hogy nem lett nagy pocakom. Sőt, kifejezetten kicsi volt. Előnye, hogy 9 hónapig a saját farmerjaimban tudtam járni, egy-két hosszabb felső kellett, ami eltakarta a pocómat, de semmi plusz ráfordítást nem igényelt az állapotom. Nem okozott gondot leepilálni a lábam, vagy kilakkozni a lábkörmöm, ha ahhoz támadt kedvem. Míg a többi hasonló cipőben járó kismamának már a cipője bekötése is kezdett problémát okozni. Nem lettem sem csíkos, sem visszeres. A legmaximálisabb súlygyarapodásom plusz 6 kiló volt, ami azért csalóka, mert a kezdeti 54-ből derekasan fogytam az első 4 hónapban, és így értük el a 6. táján a plusz 6-ot. De semmi többet, mert következett a legnehezebb időszak, és a rohamos fogyás. (Szülés után 48 kilóval jöttem ki a kórházból.)

A 28. héten ijesztő tüneteim kezdődtek: magas láz, véres vizelet, folyamatos vese-fájdalmak. Kórház lett a vége, először csak 1 hétre, de a nagy sikerre való tekintettel a 33. és 37. hét közötti időszakot is visszatérőként bent töltöttem. Manócskám ugyanis belgyógyász-szaktekintélyként áttette székhelyét a veséim közé, és erőteljes növekedésével csúnya, és folyamatos vesegyulladást idézett elő. Ráadásként a 34. héten úgy határozott, ha már a veséimet békén kell hagynia… (Kis kitérő: velem raboskodó kedves második gyermekét váró szobatársam, Angéla tanácsára megbeszéltem ugyanis vele a tényeket, miszerint anyának szüksége van erre a szervére is, hogy őt biztonságosan és egészségesen a világra tudja hozni.) Szóval más huncutság után nézett odabent: bár már a 28. héten behelyezkedett (ami elég korán van még, de önmagában nem gond), a 34. héten néhány nap alatt eltüntette a méhnyakamat, amitől már csak egy gondolat, hogy kinyíljon a méhszáj. Az állapotomra való tekintettel lett kis összerohanás, meg szteroidos benga szuri, hogy erősítsék a kicsi tüdejét, ha netán idő előtt ki akarna bújni. Aztán a folyamatos méh-keményedések miatt 4 óránkét valami piszok csípős injekciót kellett kapnom, amitől hamar úgy néztek ki  a karjaim, mintha valami vér-sündisznó támadott volna rám. De kibírtuk ezt is. Bár nehezen, a tűtől ugyanis meglehetősen viszolygok. Bár amennyi infúziót kaptam bent, nem is tudom miért ezen akadtam ki leginkább. A legrosszabb viszont mégis az volt, hogy visszatértek a hányások, és szinte a nap 24 órájában gyomorégés kínzott. Néhányszor valóban azt hittem, meghalok, mielőtt életet adhatnék a babámnak. Nem túlzok, de olyan fájdalmaim még sohasem voltak, mint akkor. (Gyanítottam egyébként, hogy velem valami nagyobb baj van, de a dokik nyugtattak, hogy ez mind normális. Hát nem volt, ennek bizonyítéka, hogy alig 7 hónapos babócámat szintén kórházba vonulás, plusz műtéten átesés okán majdnem egy egész hétre magára kellett hagynom. De ez egy következő történet.)

Lényeg a lényeg, a finish-be értünk végre, és az utolsó másfél hetet itthon tölthettem. Tanulság persze ebből az időszakból is akad dögivel, de ezeket a következő fejezetre tartogatom, Töpim születésének történetével együtt…