II. fejezet: A jobbik felem

2008 május 16. | Szerző: Töpimama |

 

Na igen, most elég aktív alkotói korszakomat élem. Persze ez nem lesz mindig így. Teszem hozzá, lehet, most is inkább tanulnom kéne. Merthogy főiskolás vagyok egyébként, jövőre végzek – legalábbis nagyon remélem.

Szóval sulizás van, meg babázás, meg tanulás, meg nevelés. Ááá, nem szeretem ezt a szót, inkább szeretés. Édes drága jó Nyányim… ( – Kis kitérő: az Anyósom, csak utálja ezt az elnevezést, amit meg is értek, hiszen elég sokszor pejoratív értelemben emlegetjük kedvesünk édesanyját, mikor így szólítjuk, ugye. De valahogy mégis meg kell neveznem. Nem mellékesen én is a Menyétkéje vagyok, semmi „menyezés” meg ilyenek…   Hasonló megfontolásból persze. – )… Szóval Nyányi is mindig azt mondja, hogy a gyereket szeretni kell és nem nevelni. S ha megnézzük, milyen fiút „szerettett” fel, tuti hogy nagyon tud valamit.

Mert hogy milyen is az én uram? Először is nem véletlenül szoktam őt „Emberemnek” nevezni. Hanem azért, mert számomra ő testesíti meg AZ embert. Akire fel lehet nézni, akire rá mered bízni magad, aki mindig megóv, stb.stb.stb. Szóval pont olyan, amilyennek AZ (FÉRFI) EMBERNEK lennie kell. Ja, csak hab a tortán, hogy nagyon jó humora van, és ő az a pasi, aki: akár éjfélkor nekiáll beszkennelni a tételeidet, és puskát csinálni belőlük. Ha már nem tanultál a másnapi vizsgára, és puskából felkészülni is lusta voltál az elmúlt 1 hétben. Ő az, akire ha rácsörögsz (miközben küzd az iszonyatos forgalommal, hogy végre hazaérjen szeretett kis barlangjába), hogy „szaladj be Szívem a boltba, és hozzál nekem sürgősen egy doboz tampit” (tampont – a szerkesztő), akkor nem dühösen visszakérdez, „hogy az meg mi és, hogy néz ki?”, hanem teljesen kedvesen, mintha ez volna a világ legtermészetesebb reakciója, megkérdezi, hogy „és sárgát vagy kéket?”. Na erre persze az én szemem kerekedik el de rögtön, mert hogy mit tudom én. Van ennyi csöppös meg annyi csöppös, de hogy milyen színű a csík a dobozon? Ühüm, passz, mindjárt megnézem. De nem fajulunk idáig, ugyanis ekkor továbbra is kedvesen elmeséli nekem, hogy a kék az két csöppös, a sárga meg három. Aha. Szóval ilyeneket is tud. Ráadásul még pofátlanul figyelmes is: nincs az az évforduló, szülinap, névnap vagy nők napja, és most már anyák napja sem, hogy virág nélkül állítson haza. Egyszerűen nincs, nem tudja elfelejteni. Ezért ráadásul nagyon jövök neki eggyel, mert a 3 évvel ezelőtti szülinapja valahogy kisurrant a fejemből… Mentségemre legyen mondva, hogy pont vizsgáztam Gyöngyösön (mert hogy oda járok). Na jó, nem volt ennyire durva, előzőleg már megünnepeltük társasággal együtt a szülijét, csak hát a jeles napon elfelejtettem felköszönteni. Sosem felejtem el azt a csalódottságot, de semmi vész, bűnhődök azóta is szorgosan: nincs az az év, amikor ne lenne legalább viccesen a szememre vetve, hogy „amikor elfelejtetted a szülinapom”. De hát egyenlítésre esély sincs, ha csak amnéziába nem esik (esetleg kómába), az én felköszöntős napjaimról tuti nem feledkezik el. Szóval ez már leglább 2 bazi nagy piros pont, a többi csak bónusz. De még nincs vége. Mikor hazajön, és átöltözik, szépen ÖSSZEHAJTJA a levetett ruháit, és ráteszi a szennyesre (ami bele való, azt meg bele természetesen), szóval semmi itt egy zokni, ott egy póló effektus nem fordul nálunk elő. Na jó, ebben lehet, hogy közre játszik az is, hogy katonatiszt (hivatásos), szóval a szekrényében is csatasorban állnak a ruhák. Kapom is érte az ívet, hogy az enyémben már nem annyira…

És tud mosni, takarítani, szívesen próbálgatja szárnyait főzés terén, játszik rengeteget a kis Utódkájával, nyáron nyaralni viszi a családját, költségvetést tervez… Jesszusom, egy hét alatt se tudnám felsorolni, mi mindent bírok benne. Mindezekhez képest cikinek tűnik felsorolni, hogy milyen apróságokból tudok ügyet csinálni vele kapcsolatban. Hogy szerintem egy kicsit sok meccset néz a tévében… Jó, jó, az a néhány meccs nem a világ, DE: hétvégén inkább a szabadban kell kirándulni, nem pedig dögleni a tévé előtt, bármennyire is „az az évszázad legfontosabb meccse”, ugye, ugye? Na jó, 1-0 ide. Aztán: régi önmagához képest tényleg alig autózik már a számítógépen, de ha mégis, hajlamos kicsit belefeledkezni, meg kicsit felrobbanni, és újrakezdeni ha nem sikerült valami. Jó, jó igazatok van, ennyi belefér. Ja, és az az egyetlen focimeccs, amin hétvégente pályára lép, tudom, teljesen elfogadható, de amikor emiatt kell hazarohanni a Balatonról vasárnap hajnalban, akkor az azért érthető, hogy nem rajongok érte, igaz? Ööö, meg kicsit kocka. Olyan szempontból, hogy nála a dolgok feketék vagy fehérek, jók vagy rosszak, és semmi átmenet. De képzeljétek el, amikor én, az órákig tartó elemzés-újraelemzés-átgondolás-vélemény változtatás- ismételt újraelemzés szakaszok közben vélemény-nyílvánítást kérek tőle, ő pedig játszi könnyedséggel közli, hogy így vagy úgy. És pont. Semmi megzavarodás, visszahőkölés, csak ez. Tuti. Ááá, na aztán ha nem értünk egyet ugye. Azok szép jelenetek. Bár nem igazán hiszek a horoszkópokban, annyi igazság azért lehet bennük, hogy ha két tűz jegyű ember összekerül… Pont mint mi: egy kos és egy nyilas. Hát igen, akkor repkednek a tányérok, elszabadulnak az indulatok… Aztán lecsengenek szépen, vagy valami sokkal kellemesebb időtöltésbe torkollnak… Egy aranyszabály van nálunk: az ágyba tilos bevinni a feszkót. Még lefekvés előtt tisztázni kell, haraggal nem szabad elaludni. Ez most már bátran állíthatom, hogy jól bevált módszer, így közel 6 év után.

És van még valami, amit nagyon bírok benne: én – nem nehéz kitalálni – olyan kis idétlenke vagyok tudjátok, aki egész nap csiripel, be nem áll  a szája, iszonyatosan sok mondandója, mesélnivalója van mindig, szinte lelőhetetlen. Szóval az a típus aki egyébként gyakran az emberek agyára megy. A drága kis párom nem épp ilyen. Szó se róla, sokat lehet vele beszélgetni, de azért engem meg sem közelít. De tudjátok mi azért is vagyunk nagyon jó kis páros, mert ebben is tökéletesen kiegészítjük egymást: szereti hallgatni, amikor csipogok, nem bántódik meg azon sem, ha már 20-adszorra próbált volna hozzászólni a témához, de az állandó témaváltásaim miatt mindig lemaradt róla. Szeret engem hallgatni, nem idegesítem. Ezt ő mondta. Én meg szeretek neki beszélni, mert tudom, hogy figyel rám, hogy ha kérdezem (és esélyt adok rá) normális választ fogok kapni tőle. S bár apró dolgokban gyakran tűz és víz vagyunk, a fontos kérdésekben mindig nagy az egyetértés. A kezdetektől. Hogy kik vagyunk és hová tartunk, plusz hogyan akarjuk elérni. Egy biztos: EGYÜTT…