Az első…

2008 május 15. | Szerző: Töpimama |

 Először is „néhány” mondatban összefoglalnám magam, hogy megismerhessétek, milyen lelkületű emberke is vagyok. Nem vagyok teljesen normális, ezt bátran állíthatom, s hogy mindezt alátámasszam csak néhány példa: fél életemben szerelmes voltam A (csupa nagybetűvel, ez nem elírás) Fantomba. Ne röhögj, igen az operaház fantomjába. Gyerekkoromban láttam először róla szóló filmet, ahol annyira emberi, annyira közeli, annyira üldözött, és annyira magával ragadó karaktert találtak ki neki, aki ráadásul hősi halált hal a szerelme karjai között, hogy végem lett egy pillanat alatt. Onnantól kezdve én akartam lenni Christine, akinek kezében a lehetőség, hogy megmentse ezt a sejtelmes lényt… De persze nem teszi. (Kivéve egyébként ezt az egyetlen változatot, ahol a lényeg, hogy bár van már egy teljesen normális szerelmese, mégis viszontszereti , és jön a nagy dilemma, aztán a dráma persze.) De ne menjünk ebbe ennyire bele, számtalan variáció született e témára, de igazán csak ez a bizonyos első élmény volt meghatározó. (A többiben hozzáképzeltem a témához ezt a szituációt, de azoknak, akik nem ismerik, nyilván totál más jön le.) Oké, Fantom ez egy, az aberrált dolgaim közül. A második egy elég sokáig visszatérő álom-sorozat volt: persze ebben sem teljesen emberi a főszereplő… Farkasember. Az én farkasemberem. Akit a változatosság kedvéért újra és újra megmentettem. A szerelme voltam természetesen. Igen, igen, valamiért ijesztő módon világéletemben vonzódtam ezekhez az olykor rémisztő, máskor nagyon is emberi rémalakokhoz, akikben annyi a közös, hogy az emberiségen kívül állnak, és képzetem szerint szenvednek a kirekesztettségtől, s egyetlen dolog, ami segíthet rajtuk, egy emberi lény önzetlen szerelme. Aki a bennük mélyen eltemetett embert is látja, nem csak a zord külsőt. (A szépség és a szörnyeteg is tökéletes példa az elméletre. Na jó, nem egészen, az picit más.) Nem is meglepő azt hiszem, ha azt mondom a legszexisebb filmhős Drakula… 🙂

Na jó, ebből ennyi elég is lesz, felvezetőnek még sok is. Mondanom sem kell, hogy tipikusan az az ember vagyok aki mindig mindent elemez. Egyszer. Kétszer… milliószor. Aki mindenben a jót keresi, akinek mindig az a fontos, hogy másnak jó legyen. Ááá, nem vagyok egyébként mártír, imádom ezt csinálni. Csak gondolhatjátok, hogy ez a típus, amilyen én is vagyok, mit össze nem güzül, hogy belásson a díszletek mögé, és megfejtse pl. a farkasember üzenetét. Mert hogy hosszadalmasan visszatérő álomsorozat volt, már említettem. (Érdekes egyébként, hogy akkor szakadt vége, mikor megismertem a férjem… nyilván ő a farkasember, akit nekem rendeltek, de a megmentés részét még nem bogoztam ki… pláne, hogy valójában ő mentett meg engem. Hm, ezen még dolgoznom kell! 🙂 )

Szóval elemzés. Mostanában volt mit. Leszögezném megismerkedésünk küszöbén, hogy nem vagyok valami feslett némber, sem fiatalon felcsinált agyatlan liba (szoktak ilyet gondolni rólam egyébként, legalábbis addig, amíg nem láttak együtt a babámmal), sem hisztis hárpia… Na jó, az néha. De az utóbbi néhány hónapban valaki egész más voltam, mint aki lenni szoktam. Mint, akit szeretek magamban. Felfordult velem a világ, ezerszer kívántam, bárcsak kifuthatnék egy kicsit a semmibe, a világon túlra, és sikíthatnék, zokoghatnék. Verhetném a fejem valami hatalmas sziklafalba. De főleg: csak én, egyedül. Mert ugye csodálatos dolog anyának lenni, életem legnagyszerűbb döntése a kisfiam, bármikor meghalnék érte, nélküle talán értelme sem lenne az életemnek. De vannak dolgok, amiket pont miatta, érte el kell rejteni a világ szeme elől. Amit takargatni kell, és mosolyogva élni tovább, mintha mi sem történt volna. Mert nem láthatja, hogy fáj. Hogy bánt valami. Valami nagy teher, valami súlyos titok. Nem nehéz kitalálni, hogy aki annyit elemez bugyuta álmokon is, nem hogy húsvér embereken, ne adj’ isten saját magán, mint én, annak nem könnyű ezt végig csinálni. Én nem is tudtam. Belebuktam. Természetesen belekeveredtem valami nagy butaságba. Olyat tettem, amit sosem lett volna szabad. És nem csak azért, mert eredendően vannak dolgok, amiket nem szabad, hanem, azért is, mert aki olyan típus, mint én, az úgysem tud rajta túllépni. Úgysem tudja megemészteni a történteket, amíg NEM ÉRTI MEG. De mident nem lehet megérteni. Nyilván nem. Csak ezzel az a baj, hogy amíg nem látod be, addig egyre jobban és jobban belekeveredsz… a saját fejedben. És marcangol,  szaggat belülről, úgy érzed szétszakít menten. Csak pörög az agyad, nem látsz tisztán, elemzel újra és újra. Keresed az értelmet. Mert el lehet valamit könyvelni úgy, mint rossz döntést, meg úgy is, mint valamit, aminek üzenete van a számodra. Hiszek abban, hogy az életben semmi sem történik velünk véletlenül: minden betegség, minden sorsdöntő vagy épp jelentéktelennek tűnő történés, minden találkozás üzenetet közvetít. Hogy valamit megtanulj, megérts, megízlelj belőle, hogy tudd, ha rossz úton jársz. Hogy segítsen felismerni a változtatás szükségességét. És persze a rossz döntésnek, vagy talán magának a rossz szituációnak is kellett, hogy legyen mondanivalója. Hosszas küzdelem árán jutottam el a pontra, ahol most vagyok. Persze bizton még most sem állítom, hogy megvilágosodtam volna teljesen, de legalább már gondolok valamit arról, ami történt. Tisztán és világosan. Ezt nem akarom tovább kommentálni. Tanultam belőle. Nem pont a hibából, hanem az abból gyűrűző hosszas értekezés végigazságából. Fiatalon lettem anyuka. Nagyon is. Persze ez nem olyan meglepő, hiszen fiatalon lettem megmentett az elveszettből (17 évesen), és feleség is. Fiatalon választottam ezt az életet, mert szent meggyőződésből hittem, hogy nekem csak ez lehet az utam. Hogy egyetlen és mindent elsöprő küldetésem az, hogy anya legyek. Hogy jó anya legyek. És egészen eddig a krízishelyzetig tiszta szívből, teljes meggyőződéssel hittem, hogy az is vagyok, hogy minden viszontagság ellenére is az tudok lenni, akiről álmodtam. Az az anya. Aztán történt ami történt, lett nagy belegabalyodás az események láncolatába, és hírtelen valaki olyan lettem, akit gyűlölök. Aki hírtelen siratni kezdi azt az életet, amit elutasított. Aki másokat vádol azért, mert nem hagytak rá más lehetőséget, hogy túléljen, mint ezt. Hírtelen már semmi sem tűnt olyan rémisztőnek a távoli múltban, hírtelen csak egy gyenge kis szerencsétlent láttam magam helyett, akinek igenis lett volna más választása, de nem tudott magán segíteni. Akit meg KELLETT menteni… de ez által eldöntötte a saját sorsát. Amit eddig egy másodpercre sem bánt soha. Hosszas és nehéz küzdelem volt birkózni a múlt démonaival, és tudomásul venni, hogy már nem csak a magam életéről kell döntenem. Hogy olyan már soha többé nincs, hogy én, csak mi van. Csak MI vagyunk. És ebből fakad az a mérhetetlen bűntudat, ami maga alá temet és fojtogat, mint egy hatalmas lavina. Mert ilyen szánalmas, önsajnálatba rejtett gondolatokhoz nincs jogom! Nem lehet sem jó anya, sem jó feleség, akinek egy pillanatra is megfordul a fejében, hogy lehetne az élete teljesen másképpen is. Ezen a ponton kezdtem teljesen összeomlani, ha addig nem is.

De azóta már sok minden történt.  Már letisztult a kép. Megértettem néhány dolgot. Az legalábbis megnyugtatott, mikor valaki felvilágosított róla (aki nagyon sokat jelent a számomra), hogy nem vagyok teljesen defektes, bármilyen gondolataim is voltak az elmúlt hónapok alatt. Mert bizony előbb vagy utóbb fel kell nőni, mégha nehéz is. Én azt hittem már felnőttem. Úgy 16 és 17 éves korom között. Mert muszáj volt. És azt hiszem így is volt. Emiatt birkóztam meg nehezen a ténnyel, hogy az elmúlt időszakban mégis gyerekesebben viselkedtem, mint a 15 éves Hugim. Akit imádok egyébként természetesen, csak én egyszer már átestem ezen az időszakon. 7 évvel ezelőtt… És nem volt jó újraélni.

A lényeg viszont a következő: mindannyiunknak tisztában kell lenni azzal, hogy az életben bármit is választunk, bármiről is döntünk, ez magában hordozza azt, hogy valami másról le kell mondani. Valamit elvesztünk azáltal, hogy választunk valami mást. És most tegye mindenki a szívére a kezét: melyik karrierista hölgy, akinek élete a munkája, nem sírdogált még sosem csendben a sarokban, arra gondolván, hogy milyen jó is lenne, ha család várná otthon. És melyik édesanya nem képzelte el még sosem, hogy úristen, ha nem lenne családom, mennyire vágynék egy vad életre ezzel a tökéletes férfival, aki él-hal értem… Ugye ismerős? Félreértés ne essék, értem ugyan nem élt-halt senki (mármint a férjemen kívül, ez nyilvánvaló)… De ezt most hagyjuk is ennyiben.

Kezdek felnőni azt hiszem. Újra. Remélem olyasvalaki válik belőlem, akire büszkék lehetnek a szüleim. Akire büszke lehet a családom. Én igyekszem, nagyon. Ígérem!