XXIII. semmiségek
2010 július 7. | Szerző: Töpimama
És persze gondolkodóba estem, már megint. Nem, most nem fordultam be, nem lettem újra őrült vámpír-fan, ezeken már rég túl vagyunk. Ha röviden jellemeznem kellene annyit mondanék, hogy egy nagyon jól eltalált rész lett, visszaadta az elsőben megteremtett különleges atmoszférát (ami a másodiknak sajnos egyáltalán nem sikerült), abszolút leköti azt, akit érdekel egyáltalán a sztori. A vámpírok és vérfarkasok még mindig gyönyörűek (kockahas miegymás), persze szerelmesek és önfeláldozóak és stb.stb.stb., pont mint eddig. Úgy érzem ez is olyan rész lesz számomra, mint az első, amit képes vagyok 100x is végignézni. Bár mindig ugyanannyira fogom sajnálni szegény kis vérfarkast, aki hiába pedálozik a csajért… Továbbra is úgy gondolom, hogy a már-már túlságosan is tökéletes vámpír-fiú mellett ez a szenvedélyes, csupa tűz, közel sem tökéletes, hibázni tudó karakter, számomra sokkal valóságosabb, igazibb, emberibb, ezért szerethetőbb. Szóval én biztos inkább őt választanám, de hát nem én írtam a sztorit… 😛 Viszont, ami nekem nagyon nagyon tetszett, az a film végén Bella szövegelése arról, hogy igaziból neki nem két pasi közül kellett választania, hanem aközött, ami ő valójában és aközött, aminek lennie kellene. Ergó szerelmes mind a kettőbe (ezt teljesen meg tudom érteni), s bár a vámpírba egy kicsit jobban, a döntést mégsem pusztán a szerelem nagysága határozza meg, hanem az önismereti kurzus eredménye. Így már megértem a csajt is, de tudom azt is, hogy én túlságosan emberi ember vagyok ahhoz, hogy a vérfarkashoz húzzak inkább, és remélem számára is lesz happy end a történetben. Tök mindegy, abszolút nem erről akartam regényt írni, aki kellően Alkonyat-buzi, az millió és egy helyen olvasgathat róla, engem az ejtett gondolkodóba tulajdonképpen, hogy miért is rajongunk ennyire ezért az egészért. Nyílván a csodaszép fiúk igencsak jót tesznek a rajongótábor jelentős részét kitevő kamasz-korosztálynak, de mi van velünk, „érett” 😛 (jó, én pont nem vagyok az, de majdnem, oké?!) nőkkel, akik a történetbe kicsit szerelmesebbek vagyunk, mint a benne szereplő fiúkba. Miért zanzul bele egy kicsit mindnyájunknak az agya, és miért álmodunk vámpírokkal meg egyéb szörnyekkel, akik ha léteznének, nyílván csúnya gonosz teremtmények lennének, akik pusztítják a magunk-fajta földi halandókat, szóval miért indítanak fórumokat róla, hogy ugye léteznek igaziból is (ez nem vicc, a Twilight-hiszti hajnalán nem egy ilyennel találkoztam), és persze mindenki Bella akar lenni. Aki az átlagosnál is átlagosabb, kicsit béna, kicsit különc, kicsit tipikusan az a lány, akivel sose beszélnél két szót se, miért akarunk mi ilyenek lenni? Hát nem ezért az tuti. Talán amiatt, mert minden vágyunk olyan titkok birtokába jutni, hogy a jobboldali szomszédom vámpír, a bal meg farkas (a szembe-szomszéd talán a mumus?). Azért utólag visszagondolva az első részre, meg a másodikra is, elég vicces, hogy milyen játszi könnyedséggel fogadja a leányzó azt a tényt, hogy amit addig csak horrorfilmben láthatott, az nagyon is valóságos. Nem esett kétségbe, nem parázott be, nem hisztizett, kvázi tök normális dologként tudott rá tekinteni. Nem tudom az átlag vámpír-imádó hogy reagálna, ha a padtársáról a suliban ilyesmi derülne ki. Pláne, ha mondjuk az igazi vámpírok tök csúnyák (honnan tudhatnánk, filmet nyílván csakis és kizárólag szép szereplőkkel lehet eladni) és visszataszítóak. Amúgy is, nézzük logikusan: egy jéghideg, kőkemény, kizárólag vért fogyasztó pasi nem hiszem, hogy bármelyik épelméjű nőnek pálya lehetne. Persze ki tudja. De itt nem ez a lényeg szerintem. Vegyünk pl. engem. Jó, nem vagyok túl tökéletes példánya az emberi fajnak, de mégiscsak az én blogom, szóval nézzük el. Aki ismer, az szinte kivétel nélkül tudja, hogy én aztán nagyon és komolyan és már-már ijesztően rá voltam pörögve a történetre az első rész után. Mint a hisztis kiskamaszok. És ez nyílván foglalkoztatni kezdett, mert bíztam benne, hogy nem pusztán arról van szó, hogy elment az eszem (feltéve, hogy annak előtte volt egyáltalán), hanem valami mélyebb tartalom után kezdtem kutatni, hogy rájöjjek, mi az, amit jelképez nekem ez a film, miért ennyire fontos. Persze kreáltam rá egy elméletet, ami eleinte úgy látszott igazolja is magát, aztán meg úgy alakult, hogy mégsem, lényeg a lényeg nem a mindent elsöprő szerelembe lettem szerelmes, mint ahogy hittem. Ez amúgy zseniális egy kifejezés, meg érzés: amikor a szerelembe vagy szerelmes. Szóval azt hittem – én kis naiv liba -, hogy a mérhetetlen azonosulási vágy abból az irigységből fakad, hogy ebbe a nagyon is „közülünk való”, mondhatni átlagos lányba szerelmes a világmindenség két legszebb pasija. Akik ráadásul, khm, hogy is mondjam nem épp „átlagosak”. Pedig az ősidő óta tudja mindenki, hogy nem a külső, ami igazán számít, egy ember megítélésének nem a szépség a mértéke. Ha meg igen, akkor nagyon nagy baj van szerintem. Na mindegy. Két számunkra fontos ember szerelmét birtokolni nagyobb teher, mint áldás, és nincs az a nő, aki elbírna két pasival, aki érzelmileg a maximumot tudná nyújtani, s képes lenne mindenkit boldoggá tenni. Lehetetlen. Szóval mi, kvázi rajongók, nem erre az érzésre vágyunk, de nem ám. És most jön a konklúzió, amire jutottam. Szerintem ez az egész, a „különleges vagyok” érzés körül forog, hiszen valljuk be, a lelke mélyén mindenki erre vágyik. Hogy olyan figyelem jusson neki, mint a hősnőnek. Ennyi. Ez egy tök egyszerű tanulság, de igaz. Nekem legalábbis ezt nyújtja a vámpíros mese. De még mennyire ezt nyújtja. Visszagondolva eddigi negyedévszázados emberi létemre, számtalanszor átéltem már az érzést, hogy valami nem stimmel, én nem jó helyre születtem, ráadásul nem jókor. Nekem kifejezetten nagy mániám volt megboldogult kamasz koromban, hogy „más” akarok lenni, mint a többiek. Hogy valamivel, bármivel kitűnjek a tömegből. Furcsa dolgaim vannak amúgy. Mániám lett figyelni a többi embert, egészen részletekbe menően, és titkon irigyelni azt, ami igazán megfog. Eszméletlen debil példa (és még igaz is, hajhh), hogy annó nagyon szerettem volna köldök-piercinget, de sokáig mégsem volt. Irigykedve figyeltem azokat a csajokat, akiknek van, és ettől különlegesebbek lettek a számomra, hogy van valamijük, amiről én csak álmodom. Aztán egyszercsak úgy alakult, hogy nekem is lett, és akkor jöttem rá, hogy a katarzis el fog maradni, hiszen attól, hogy nekem is lett testékszerem, nem lettem semmivel sem több, mint azok, akiknek nincs, ráadásul a kutya nem lesi az én piercingem és nem irigyel vagy lát különlegesnek miatta, hiszen ez csak az én hülye személyiségjegyem, nem másoké. (Azóta persze már nincs meg az ékszerem, de őszintén szólva baromira nem is hiányzik.) Most a festés ilyen az életemben. Irigylem azokat, akik jobbak nálam, és nyilván sokan vannak ilyenek, mert én még csak most kezdtem ezzel foglalkozni komolyabban, messze van még, hogy igazán jó legyek. De ahogy én nem kötöm más tehetségek orrára, hogy mennyire felnézek rájuk az alkotásaik miatt, úgy tudom, hogy én sem számíthatok valami hű de nagy körülrajongásra, mert ez nem jellemző emberi tulajdonság manapság. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy soha senki nem beszélt még elismerően a munkáimról, de ebben nagy szerepe van annak is, hogy sokszor kényszerülök rá, hogy kiprovokáljak valami reakciót, mert magától senki nem szól semmit. Ezt meg nem szeretem csinálni, így pont az veszik el, amit szeretnék megélni: hogy maguktól érjenek kritikák, jók vagy rosszak, mindegy is, csak érezzem, hogy foglalkoztat másokat, amit csinálok. Persze itt jönnek a képbe a „mesék”, a filmek, hogy „…és akkor jött egy nagy ember és felismerte az önbizalom-hiányos főhős tehetségét és lehetőséget adott neki, munkát, megbízást vagy bármit és olállá kiderült, hogy tényleg jó és ismert lett és persze boldog.” De az életben nem történnek ilyen csodák, mindenki tudja, hogy mindenért meg kell küzdeni, általában keményen és semmi sincs ingyen. Aki meg nem meri ezt vállalni, mert túlságosan fél a kudarctól, az örökre a névtelenség homályában reked. Nehéz ez a nagy önmegvalósítás projekt, végülis csak cirka 8-10 év lemaradásban vagyok, akkor kellett volna foglalkoznom vele, de az élet máshogy hozta. A pszichonénim is már számtalanszor a lelkemre kötötte, hogy írjak, fessek, csináljak bármit, ami örömet okoz, amiben sikerélményem van, mert meg kell végre találnom, hogy ki is vagyok valójában. Mert csak úgy van esélyem felépíteni valami minimális önbizalmat legalább, el kell érnem végre valami áttörést, hogy ne legyek ennyire nagyon rosszban önmagammal, ne utáljam ennyire a testem, a lelkem, a töketlenségem, mert nem minden van épp úgy, ahogy én látom, de más úgysem tud megbékíteni magammal. Nekem kell szeretnem végre magam és pont, már nagyon itt van az ideje. Jól van, azért ennyire nem rossz a helyzet, néha átmenetileg fegyverszünetet kötök magammal… 🙂 De csak néha. Az örök maximalisták átka. Ennyi, soha nem lehet semmi elég jó, amit teszünk, mert mindig van olyan, akit jobbnak látunk, aki jobbat csinál, ezáltal ledegradáljuk a saját teljesítményünket, igazi önsorsrontás. Vicces, hogy néha milyen tehetségtelen, előnytelen külsejű (de szépen fogalmazok) emberek vannak az égbe szállva maguktól és mennyi értékesebb, szebb és jobb lélek harcol folyton-folyvást önmagával. Persze ezt most nem magamra vonatkoztatva, de látok épp elég ilyet. Szomorú. Az meg főleg, hogy hiába látom, nem tudok okulni belőle, nincs előrelépés. Egyelőre. Amúgy nem tudom, mondhatni fogalmam sincs róla, hogy más lányok, nők miről flesselnek, álmodnak, nekem korszakonként nagyon eltérő vágyálmaim voltak. Kamaszkoromban eleinte csak annyi volt biztos, hogy nagy-nagy szerelmet akarok (a szerelembe szerelmesnek lenni tipikus esete), elvágyódtam valahová messze, valami más világba, akárhova, bárhova, messze mindenkitől, kalandot, valami filmes mesét, megváltani a világot… tudom, tudom, tök hülye voltam már akkor is. Arra vágytam, hogy történjen velem valami, bármi, ami nagyon jó, kívülről jöjjön, ne rajtam múljon és ne én keressem, legyen szőke herceg vagy harcos hős, tök mindegy csak jöjjön. Aztán ez elmúlt és megjelent a CSALÁD feliratú piros lámpa a kis fejemben, és évekig villogott. Nem kellett se kaland, se izgalom, se barátság, se semmi, csak biztonság és béke és az érzés, hogy én jól fogom csinálni, sokkal jobban mint a felmenőim és ez lesz életem igazi értelme és megtalálom végre a helyem. És aztán úgy lett. És egy darabig tökéletesen működött, bármennyivel volt is nehezebb, mint előtte hittem. Aztán más flessek is jöttek, újak és ijesztőek, és még a pszichonénimnek sem mertem beszámolni róluk, szóval vércikik, de azért mondom. Egy időben valami olyan akartam lenni, ami a világon a legeslegtávolabb áll tőlem, álmomban tűzoltó voltam, s katona, vadakat terelő juhász… na jó, nem egészen, csak tűzoltó, kommandós, harcos, emberéleteket mentő, önfeláldozó, erős… Nevetséges, még leírni is, pont én, aki még kötélre mászni sem tanult meg soha életében. Na igen, ezek persze felszín alatti dolgokra utalnak, tudom már azóta, de akkor is. Meggyőződésem volt, hogy ha valami olyan dolgot lennék képes véghezvinni, amit senki sem néz ki belőlem, na az az igazi elismerés. Megcsinálni valamit, amiről mindenki azt hiszi képtelenség. Hát nem ez lesz a nagy áttörés, valahogy úgy sejtem. De legalább már tudom, hogy miért zavarodtam annak idején bele ebbe az egész Twilight őrületbe. Ez is valami. A többi meg a jövő zenéje…
XXII. Helyünk a világban
2010 február 1. | Szerző: Töpimama
25 éves leszek lassan. „Negyed évszázados”, ahogy a csajokkal hívjuk. Az igazi „felnőtt” felnőttek azt mondják én még olyan fiatal vagyok, előttem az élet blablabla. A kis 17 évesek meg nem pont így látják. Nem nehéz még különösebben vegyülnöm velük, de ha a szívemre teszem a kezem, pontosan tudom, hogy nekem már rég nem ott van a helyem. A korombeliek is valahogy egészen mások, mint én. Misztikus hallani, hogy irodába járnak, túlóráznak, előléptetést kapnak, és keresnek egy zsák pénzt havonta. Többet (a többszörösét konkrétan), mint mondjuk apám, aki a harmadik diplomáján dolgozik, tanár és gyermekvédelmis, és egy csomó mindenkinek segít. Vagy, mint Andika, aki párterapeuta, és aki szintén nem keveset tanult ezért, plusz, akivel este 7-kor még jól össze is veszik a biztonsági őr, hogy menjen már haza végre. Anyámat csak azért nem veszem ide, mert bár ő is épp (micsoda véletlen) a harmadik diplomáján dolgozik, és hajnali 4-kor kel minden nap, szóval ő legalább keres is egy vagon pénzt. Szóval van egy csomó ilyesfajta huszonéves. Aztán van, aki hiába diplomás, akár többdiplomás, nyelveket beszél, mégsem kap sehol állást. Sokan vannak így is. Meg vannak az ilyen magamfajták. Akik beszorulnak mindenféle rétegek közé, de sehová sem tartoznak igazán. „Fiatal”, bulizós kamasznak öreg vagyok, mint az országút, fiatal bulizós felnőttnek munkanélküli viszont kisgyerekes, no meg házas (nem titok, hogy közel s távol nincs még egy ilyen rajtam kívül), igencsak kakukktojás. A hozzám hasonló kisgyerekesekkel meg az az összes problémám, hogy általában 10 évvel idősebbek, és bárhogy is szerettem volna ezt sokáig, nem tudok azonosulni velük, nincs meg a közös hullámhossz… Persze ez nem a korkülönbség miatt van így, hiszen kivétel is akad szerencsére. (L) Angéla 🙂
Utálom magamban, hogy kényszeresen tartozni akarok mindig valahová, és emiatt inkább elnyomom magamban azt, aki vagyok, csak befogadjanak. De mire jó ez? Gyávaság. Bizonytalanság. Félelem a kirekesztettségtől. De minek és főleg miért? Rettegek tőle, hogy valahol nem szeretnek. Vagy haragszanak rám. Olyan ez, mint valami kényszeres fóbia. A normális emberek mérföldekről leszarják, ha valaki nem kedveli őket (pláne, ha mondjuk ok nélkül van ez így), de engem annyira frusztrál, hogy arra nem nagyon van szó. Ki nem állhatom magamban, hogy ez így van. Az a baj, hogy azt érzem, képtelen vagyok megfelelni bármelyik csoport elvárásainak maradéktalanul. Mert valóban nem tudok, de hogyan is tudnék, ez nyílván lehetetlen. Mindegyik helyen (a kamaszok között Buciékkal, a korombeliek között Juditékkal és a felnőttek között, akár a zenebölcsiben, a babatornán, netán az udvarban), egyik sem az enyém igazán. A koncik révén állandó tag lettem Andikáéknál, megismertem Buci számtalan haverját és ismerősét, és jól éreztem magam közöttük. Egy darabig simán vegyültem, kinyíltam és élveztem az új társaságot, az új embereket, nem is szándékozom ezt kiiktatni az életemből. Itt nem igazán téma, hogy amúgy gyerekem van meg ilyenek, nyílván mindenki tudja, de tőlük ez annyira távol álló terület, hogy nem foglalkoznak vele. Iszunk, hányunk, belefekszünk, táncolunk és füstölünk és pont. Kölykök. Azért hamar kerülgetni kezd az ájulás, amikor eszembe jut, hogy én ennyi idősen már túl voltam egy huzamosabb ideig tartó egyedül élésen, és megvolt a jelenlegi párkapcsolatom is. Úristen.
Most a korombeliekkel bulizom gyakrabban. Bizonyos szempontból ők is kölykök, akiknek azonban már többnyire van egzisztenciájuk, de a családalapítás a következő jó pár évben senkinek sem szerepel a tervei között. Buli buli hátán. Ha már 8 éve így csinálnám, nekem azt hiszem már elég lett volna belőle… 😛 De itt legalább akad olyan, aki évek óta kapcsolatban él, ez megnyugtató. Annyira mégsem vagyok csodabogár. Szeretem ezt a csapatot, idekapcsol drága Juditom is. A héten számolgattuk, hogy az általam ismert kemény magból kit, mióta ismerek. Szöszikét lassan 13, Juditot 9, Gézát és Árpit is közel 8 éve. Mondhatni velük már igencsak múltunk van. E széles társaság azonban abban az időben alakult, mikor épp a családalapítási projekten dolgoztam, így néhány évre kicsúsztam a képből, és egy igencsak összeszokott, ám lényegesen szélesebb haveri-baráti körbe csöppentem vissza. Persze jó ez így. Csak tudnom kell elfogadni, hogy nem tudok adott szituban minden este bandázni meg kocsmázni, nekem hétvégente jut egy buli ezzel a társasággal. Vagy hogy nem tudok 4 napra külföldre ruccanni szilveszterezni, mert nekem ennél több kötöttségem és elfoglaltságom van. Ennyi.
A felnőtt felnőttekkel megint más. Kedvesek, segítőkészek, nincsen semmi baj, csak helyem sincs közöttük. Nem tudok 3 fogásos vasárnapi ebédet csinálni (ezért megköveznének biztosan sokan, de nem is érzek rá késztetést, hogy akarjak), nem járok a hét minden napján fejlesztő foglalkozásra, nem szeretem a játszóteret (pláne azt a gagyit, ami nálunk van), és azt sem tudom megmondani, mikor szülök majd legközelebb. Rengeteget hibázok a gyereknevelésben, mert én inkább szeretem őt, mint nevelem. Sokszor nehéz rávennem magam a zenebölcsire, miután kudarc ér minket, de mivel hiszem, hogy a hasznunkra válik, mindent megteszek és bevetek, és tudom, hogy itt és most nem engedhetem elhatalmasodni a paráimat. Igyekszünk, fejlődünk, én látom. A többi nem számít. Próbálom kizárni a fejemből, hogy mit gondolhatnak mások egy-egy igazi Töpis balhé után, mert én azt is tudom, hogy honnan kezdtük. Meg azért vannak már ezzel így többen is, hála a kitartásnak. 🙂 Nincs igazán kivel bandáznunk mióta Noni és Verus ovis lett, ezért is nagyon fontos a gyerektársaság. Nem sok van belőle, de egyelőre elég. (Legalábbis remélem.) Szocializálódni most már valóban muszáj, és ezt én nem tudom megtanítani. Tanuljuk. Tele félelemmel és bizonytalansággal, de tanuljuk.
Az udvari életről most nincs mit mondani, lévén tél van és hideg – hála istennek. Nem akarok benne részt venni olyan mértékben, mint korábban, millió meg egy okom van erre. Hittem egy darabig, hogy az én világom, de be kell látnom, hogy nem az. Töpi miatt fontos a kapcsolatok ápolása, hogy a gyerekek között mindig helye legyen, de azon túl nincsenek nagy illúzióim. Senki sem értett akkor, amikor lehetett volna, akkor jöttem rá, hogy nagy bratyizás ide vagy oda, itt senki sem ismer senkit. Nem látunk egymás életébe, valószínűleg semmi sem az, mint aminek látszik. Nem hiába van az, hogy az emberek többsége nem is ismeri a szomszédait. Itt nincs mit tenni, egymás szájában élünk, amennyire lehet, próbálok jóban lenni mindenkivel, de nem szabad ezt túl komolyan venni. Senki sem a barátunk. Sem a bizalmasunk. Senkihez nem kötődünk különösebben érzelmileg. Senki senkihez. És ez nem baj, amíg nem szólunk bele egymás életébe. Az enyémbe mindenki beleszólt. Tök mindegy, hogy ezt milyen szándékkal tették, én biztosan nem tenném és nem is teszem soha másokéval. A véleményem megtartom magamnak és ennyi. Mindenkinek éppen elég feladata van a sajátjában és a sajátjával, nem a máséval kell foglalkozni. Nem csak nekem származott már ebből konfliktusom itt. Nem normális az ilyen belterjes közeg, eleinte hiába is tűnik nagyon kényelmesnek. Persze szerencsések vagyunk, hogy legalább normális emberekkel vagyunk körülvéve. Kérdés persze, hogy mennyire normális, hogy mindenki mindenkit kibeszél. Mert hogy ez így van. Amíg teljes értékű tag lehettem, általában összefutottak nálam az információk, és biztosan állítom, hogy mindenkiről hallottam már valamit a háta mögött. Egy kivétel sem volt. Tiszta Barátok közt az egész. Más téma, hogy aztán adtam a kezükbe akkora csámcsognivalót, hogy nyílván rólam, rólunk még több infó keringett, nem győztem hallgatni, a „ki ..zott engem a legtöbbet” meséket jobbról balról. El akartam költözni innen a fenébe. Ha csak magamat nézném, azt mondanám, elég volt ez a nagy közösségi élet az otthonom közvetlen közelében, soha többé nem akarok ilyen zárt közösségben élni (haha, azért van még itt, aki azonosulni tud ezzel :)). De a gyerekeknek mégiscsak ez a legjobb, be kell látnom. A tavalyi téma idénre elavul, és többé garantáltan nem szolgáltatok újabb megbotránkoztató sztorit. Senkinek semmi köze hozzá amúgy sem. Ma mondjuk kis híján elsírtam magam a puszta közepén, szánkózás közben. Vagy mintha villám csapott volna belém. Összetalálkoztunk valakivel, akit igaziból nem is ismerek. Illetve de, nyílván alap szinten igen, de messze nem annyira, mint itt többeket. Nem nagyon szoktunk beszélgetni, mindig nagyon kedves és segítőkész, de ő sokkal okosabb nálunk, és nem hagyja, hogy mások belelássanak. A szemembe nézett… és olyat mondott, amit még soha senki. Senki olyan, aki 20 évnél kevésbé régen ismerne. Nem tudom miből olvasta ki. Pontos diagnózis, sőt még annál is pontosabb, olyat mondott, amit nem is akartam hallani. Két perc volt az egész, de azóta is szédül a fejem. „Látlak téged” érzés fogott el. Aki látta az Avatart, az nagyon jól tudja, hogy mit jelent ez. Mennyivel többet annál, hogy látom, hogy itt állsz. Sokkal inkább egyelő azzal, hogy beléd látok. Vagy látom, hogy ki vagy. Félelmetes érzés volt ennyire nyitott könyvnek lenni. Azóta, mióta láttam (a filmet), milliószor álmodtam, hogy valaki ezt mondja nekem. Hogy valaki végre lát. Pláne, amikor én is ködös szemüvegen át látom csak magam. (Nem baj, ezen remélhetőleg segít majd a „pszichomókus”, akihez járni kezdtem.) De nem ilyen összefüggésben, nem így, és nem most számítottam igazán erre. Letaglózott. De akkor is köszönöm.
XXI. fejezet: Újra itt
2009 október 7. | Szerző: Töpimama
Óh szív, nyugodj
Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.
Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.
Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.
http://www.youtube.com/watch?v=33SE_AWZjM0
Ez most nagyon az enyém… 🙂 (Egyébként József Attila, de ezt ugye mindenki tudja… :P)
Utoljára meglehetősen megtört passzban írtam, meg is bántam, hogy őszinte legyek, volt, akitől megkaptam, hogy épp olyan hisztérikus vagyok, mint az anyám… Vagyis csak voltam (bár nem értek ezzel így egyet, de no comment), meg már ő sem az. Látszatra helyreáll lassan a rend. Majd elválik…
Nem akarom elmondani, hogy mi történt konkrétan… rengetegen részt vettek életem elmúlt hónapjaiban, kis létszámban támogatással, jóval többen meg… hm, mondjuk úgy, hogy „nem-támogatással” Szóval akik számítanak, akik fontosak nekem, nos ők mindannyian tudják, hogy mi történt. Hogy mibe keveredtem, hogy ez milyen hatást gyakorolt rám, az életemre, a családomra, a kapcsolataimra, a lelkivilágomra, mindenre. És akár mellettem álltak, akár „ellenem” is voltak ezekben a nehéz hónapokban, köszönöm Nektek! Nagyon jól tudjátok, hogy kik vagytok, és köszönöm, hogy fogtátok a kezem akkor is, amikor haragudtatok rám, akkor is, amikor velem örültetek, akkor is, amikor ivócimborákra volt szükségem, vagy csak egy kiadós lelkizésre… sokszor sírásra. Nem hagytatok egyedül… sosem hagytatok egyedül. Köszönöm! Sokan közületek (na jó, nem olyan nagy azért a létszám :)), 7 évvel ezelőtt is pont ilyen támogatást nyújtottak nekem. Úgy tűnik 7 évente rémálommá változnak a nyaraim… 😛 7 éve nőttem fel… idén változtam vissza az akkor eltemetett önmagammá. Mondják ugyan, hogy az idő kerekét nem lehet visszatekerni (nem mintha akarnám), de valahogy mégis. És most (ahhoz a régi nyárhoz képest) sokkal erősebb lettem. Most kifejezetten egyedül akarok állni a világgal szemben (hogy egy számomra kedves Over Help számra utaljak :D), és egyedül akarok ebből kimászni. A túléléshez nagyon nagy szükségem volt a barátaimra, a családomra (tudjátok Ti is, hogy kik vagytok konkrétan), de most már egyedül kell felállni. 7 éve elkövettem azt a hibát, hogy megvártam, míg megmentenek, meg sem próbáltam leporolni magam. Most kell. Most muszáj. Nem keresek mentséget, nem akarom másokra hárítani a felelősséget, vállalom, amit tettem. Van, aki felment, van aki sosem fog megérteni, van, aki elítél. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezekkel a különféle hozzáállásokkal, de megértettem, hogy nem is kell. Nem másoknak élek, hanem magamnak, és nekem most szükségem volt mindarra, aminek meg kellett történnie. Sajnálhatnám, sajnálnom is kellene, de nem megy… a legnagyobb nehézségek, pengeélen-táncolások közepette, mikor csak nyeltem a könnyeim, és egy időre teljesen elvesztettem az időt, a tudatos viselkedést, és kétségbeesetten sodródtam az árral, nos ebben az eszement állapotban találtam rá önmagamra. Visszakaptam az anyaságom előtti önmagam. Amit teljesen elfelejtettem, hiszen CSAK és kizárólag a gyerekemnek éltem. Ami persze jó. És nem is baj, dehogy baj, hogy így történt. De az életnek csak egy része az anyaság (bármilyen nagy és hangsúlyos része is). És ezt nem vettem észre… eltemettem magamban a nőt, a művészt, nem írtam, nem rajzoltam, nem találkoztam a barátnőimmel, jesszus még le is húztam őket itt, a blogomban. Ezt szégyellem nagyon, de örülök, hogy olvasnak, és értik. Ezért ők a barátnőim… 🙂 Kizártam az életemből mindenki mást, nem hogy kicsi, semekkora teret nem hagytam magamnak a lazításra. Nem voltam jó feleség, nem voltam semmi más. Csak anya. Aki a legjobb akar lenni. Aztán mondhatni megőrültem. Sokáig semmit sem értettem a vámpír-hisztimből, a sírós-nevetős hangulatváltozásaimból, semmiből nem értettem semmit. És akkor jött valaki, aki megragadott és magával rántott a saját világába… Ami az én ősrégi életemre hasonlít ugyan, de már rég elfelejtettem, hogy hogyan kell élni… Na igen, és ebből kerekedett egy „egyszer volt, hol nem volt” kezdetű mese, aminek viszont nem a „boldogan éltek” végkifejlet lett megírva. Hogyan is lehetne, az én mesémnek a vége már 7 éve kész, csak valahogy ez az epizód hiányzott a könyvből. A történetemből. Köszönöm Neked, hogy megmutattad ki is vagyok én, hol van az a keskeny kis ösvény, amely jobb szülővé tesz azáltal, hogy képes vagyok a saját életemet is élni. Hogy ennek köszönhetően visszakaptam a Hugimat. Akit mindig rajongva szerettem, de az elmúlt években, bár nem szándékosan, de totálisan kizártam a saját belső privát kis körömből. Hiába is tudtam, hogy ez rossz, és hiányzott legbelül, képtelen voltam nyitni felé. Mintha elfelejtettem volna, hogyan is kell… Megmutattad mi van a legszentebb, legszűkebb szférán túl… milyen az élet. Azt hiszem a legjobb barátom maradsz mindig. Köszönöm, hogy segítettél MEGÉRTENI. Egy csomó dolgot… és vállaltad a kockázatot, hogy Téged sem kerül el a felelősségre vonás (hajajj), az ítéletből Neked is jut bőven… Tudod , ki vagy. Vigyázz magadra kérlek…
És persze legfőképpen az én odaadó és szerető férjemnek köszönöm, hogy pont azt a formát hozta, amitől mi olyan jó páros vagyunk. Aki az első perctől az utolsóig a társam volt, a támaszom, akkor is meg tudott ölelni, amikor más már rég pofon vágott volna. És nem azért, mert mindent elnéző… hanem, mert ISMER engem. Talán a legjobban mindenki közül. Az első perctől tudta, hogy miként zajlanak majd az események. Sokszor ültünk a konyhánk padlóján, beszélgettünk, s mikor épp nem is tűntünk társaknak, akkor is azt éreztem, hogy valahol hozzá is örökké tartozni fogok. És nem csak azért, mert van egy közös gyerekünk. Hanem, mert vannak kötelékek, amik sosem szakadnak el. Amiket nem lehet elvágni, és bár sosem mondtam, tudtam, hogy tudja, hogy én így érzem. Szóval köszönöm, hogy 7 éve elviseled a szeszélyeimet, hogy bármennyit bántottalak is, képes vagy a megbocsátásra, hogy komolyan hiszel a „jóban-rosszban”-ban, bármilyen rossz is a rossz. És tudom, hogy tudod, hogy most lehetek újra az, aki igazán ÉN vagyok. Tudom, hogy tudod, hogy nagy árat fizettünk érte, de tudom, hogy tudod azt is, hogy talpra tudok állni (ezúttal egyedül), és nem lesz hiábavaló a sok fájdalom és szenvedés… amit mindketten átéltünk. És tudom, hogy tudod azt is, hogy az ember akkor a legerősebb, amikor gyengének látszik, és valójában akkor a legtörékenyebb, amikor erősnek mutatja magát – és te pont azt látod, ami vagyok. Tudom, hogy bár nem beszélek magamról semmit (most teszem az egyetlen kivételt, amúgy teljes hírzárlat mindenki felé), sem a fájdalmaimról, sem a lelkemről, Te nagyon jól tudod, hogy hosszú az út a gyógyulásig, és addig még sok lesz a sírás, és sokat kell „magammal” lennem, mert a hiba nem Benned van, hanem az én, sérült lelkemben. Ami már régóta sérült, és amit nem szabadott volna elfelejtenem. Úgyhogy nekem kell meggyógyítanom is. Én is tudom, hogy ez nem megy majd egyedül, szükségem lesz segítségre, de még nem. Most enyém a feladat, és teszem, amit tennem kell…
Köszönöm, hogy mindannyian szeretni tudtok olyan kibaszott elcseszettül is, amilyen vagyok… Köszönöm Nektek. Szívből. Igazán.
XX. fejezet: The end
2009 július 22. | Szerző: Töpimama
Szétbasztam az életem. Nincs mit szépíteni rajta, megtörtént. Nem mondom, hogy csakis, de elsősorban magamat okolhatom miatta. A francba, ha előbb az agyamhoz kapok, talán visszafordítható lett volna. De már nem az… Utál az anyám, az anyósom, az összes ember, akiről azt hittem, nekem IS barátom, nem csak Sanyié, a közvetlen környezetem csak szimplán elítél. És most már bármit is teszek, soha többé nem lesz semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt. És ez az én hibám. Meg nyílván másoké is, de úgyis magamra veszem, mint az ilyen helyzetekben általában. 7 éve először kísért a gondolat, hogy meghalni talán jobb lenne… önpusztítok, több, most nem telik tőlem. 5 év után megint dohányzom, fújjj. Persze kívülről nem sok látszik ebből, mert nem engedhetem meg magamnak. Mert anya vagyok, és az anyák sosem lehetnek gyengék. Kötelezettségük van, nem is kevés, de minden igyekezetem ellenére is gyilkol a gondolat, hogy most először nem az az anya vagyok, akit szeretek magamban. Amiben – életemben először – igazi sikerélményem tudott lenni, amiről elhittem végre, hogy jól csinálom. De be kell látnom, hogy talán a drága jó édesanyámnak van igaza abban, hogy én másra sem vagyok képes, csak rossz döntéseket hozni. Na igen, a legelső rossz döntésem az volt, hogy 17 évesen nem ugrottam ki az ablakon És kiért nem? Hát miatta. A nő miatt, aki a világra hozott, mert azt gondoltam, hogy egész életében mardosná a bűntudat, és nem kívántam ezt neki. Hogy kiszállni egyszerűbb? Persze, hogy az. De valamikor jobb is. Persze én már ilyet nem csinálhatok, mert azóta én is világra hoztam valakit, akiért küzdenem kell. Akiért még most is érdemes élni. De azt nem veszi be a gyomrom, amit anyám művel velem. Mindenki baromi okos, hogy ki kell zárni, le kell szarni, ez az egész cirkusz róla szól és nem rólam, de mégis engem öl meg hetente többször is… széttép, kibelez, megnyúz, és a legfélelmetesebb, hogy még azért is én vagyok a f@sz, mert ezt nem bírom feldolgozni. „Tetszelegjek csak a kitagadott szerepben”, na szép. Kurva szép az egész helyzet. Se gyereke, se unokája. Töpit az életben nem láthatja többé, az apja ragaszkodik hozzá. Persze nem mintha amúgy ez bármin is változtatna, szegény gyerek sírógörcsöt kap, amint meglátja… kezdem érteni, hogy miért, pláne mióta rám is ilyen hatással kezd lenni. Valószínűleg tegnap láttam őt utoljára. Legalábbis jó hosszú időre. Meg fogok-e tudni bocsátani neki valaha is? Valószínűleg igen. Sanyi sosem. Az ő szemében nem ember, aki a gyerekével megcsinálja azt, amit ő velem. Pont velem. Ennyire nem ismer. Nem érti, hogy nekem ez akkora sokk, akkora pofánbaszás, hogy sokszor attól félek, be fogok csavarodni tőle. És nem érti, az istenért nem érti, mi bajom van. Meg lehet valakit ölni simán, meg úgyis, hogy 1000-szer megforgatom benne a kést. És a kedvencem, ahogy közben folyamatosan magát fényezi: ő az évszázad anyukája, felesége, üzletasszonya, lelkileg már kb. a mennyben van, akkora tökéletességre tett szert emberségből, jézusom… Félelmetes, hogy valószínűleg teljesen megőrült. 1 hónapja kínoz. Minden nap tovább hergeli magát valamin, és egyszerűen képtelen kiszállni az életünkből. „Kitagadlak te riherongy, de azért megmondom a tutit, és ugrálsz tovább, ahogy én fütyülök” lehetne a csatakiáltása nyugodtan. Kilátástalan az egész helyzet, az életem… nem tudom hogyan tovább, hogy egy dalszöveget idézzek „Egyedül állok a világgal szemben…” Félek, hogy elveszítem én is az eszem. Félek, hogy egyszer nem lesz erőm tovább küzdeni. Félek, hogy ha feladom, azzal másokat is magammal rántok. Félek, hogy ebből a történetből túl sok sérüléssel juthatunk csak ki… aztán jön a lassú elvérzés…
Egy időre elbúcsúzom… Így is nagy dilemma volt, hogy merjek-e szót ejteni erről az egészről. Mertem. Nem biztos, hogy jó döntés volt, bár én olyat úgysem tudok hozni, szóval mindegy is. Köszönöm nektek, hogy olvastatok, ha túléljük az előttünk álló néhány hónapot, úgyis visszatérek Ha meg nem, akkor sajnálom… Mindent nagyon sajnálok.
XIX. fejezet: 2009.06.25.
2009 június 25. | Szerző: Töpimama
Hát ez a nap is eljött végre, még most sem térek magamhoz: leállamvizsgáztunk!!! Az elmúlt közel 3 hétben gyakorlatilag nem ettem, nem aludtam, nem nevezném magam egy hangyányit sem hasznos tagjának a társadalomnak (családnak sem)… Ma reggel mégis kevésnek tűnt ez a végtelen hosszú tanulás-kávézás-teázás-tanulás-kávézás-tanulás-kávézás stb. körforgás, és minden veszni látszott… Aztán belehúztam abba az egyetlen tételbe, amit egyszer sem olvastam el, lévén sz@rnak minősítettük (“örökölt” tételek szépsége)… De megcsináltam… 5-ösre ráadásul… És hangzatosan szólva azt mondhatom, hogy ezennel kiléptünk (neeeem, nem mi 6-an, hanem a csoporttársak és én) a felnőttek világába, a nagy betűs ÉLET-be, és ez valami elképzelhetetlen szabadságot nyújt most, de egyúttal félelmetes is… hogyan tovább? Meg kell tanulni döntésképes felnőttként létezni… Ez az élet egy qrva nagy meló lesz, már látom… de állok a kihívások elé, bármivel kell is szembenéznem…
XVIII. fejezet: Barátság férfi és nő között
2009 május 20. | Szerző: Töpimama
Igen, valszeg idióta joghallgató leszek, annyira utálom a gondolatot is, hogy az már fáj, fényévekre áll ez a terület tőlem, de mivel a rendezvény projekt igencsak pamlagon hever, nem lesz más választásom, mint a behódolás, úgyhogy meghajtom fejem édesanyám akarata előtt, és önként masírozok szárnyaló kreativitásom leggyilkosabb ellenpólusa felé, a JOGI egyetemre. Basszus, a következő 5 évem (bár szentül hiszem, hogy legkésőbb a lexikon terjedelmű római jog seggbe fog minket rúgni, és elszállunk jó messzire – nem, nem engem és a másik énem, hanem Anyut meg engem, közös projekt van). A hideg is ráz, nekem most nyelvet, sőt nyelveket kéne tanulnom, meg rajzolni és festeni, és kocsikat fújni, meg falat, meg dekorozni, tervezni, meg írni sokat sokat, annyi minden van, amire régóta vágyom már, és bíztam benne, hogy a rendezvényezéssel karöltve sikerül végre megvalósítanom… S ezáltal önmagam. Mivel azonban mezei kis ingyenélő mégsem lehetek, a jelenlegi paramétereimmel pedig (pláne csodás válságunk kellős közepén) semmi esélyem az elhelyezkedésre. Ez van, lehet már 5 éve be kellett volna adnom a derekam, legalább túl lennék rajta. Egyre erősebb a késztetés, hogy megtanuljak jól legalább angolul, meg újra franciául, és lelépjünk családostól a büdös fenébe külföldre, ahogy egyre többen teszik. A végén még együtt koccolunk Hugimmal Londonba… 😉 Amúgy is, külföldön Sanyi annyi pénzt keresne, amennyiből egyedül is simán eltartana minket, így nem kellene halálba paráznom magam „dolgozás” ügyileg, csinálhatnék olyat, amit tényleg szeretek és érdekel, meg kint szállodázni is sokkal kifizetődőbb. Ez itt megint nem az én életem, nem az én döntésem, hanem a kézé, aki sosem enged el, s bár szeretetből teszi, máshogy úgysem szabadulok, csak ha elmegyek… A kelleténél kicsit több most bennem az indulat, egész más okból kifolyólag, de ha már szóba került a téma, hagytam, had törjön elő, aminek úgyis muszáj. Amúgy keveset aludtam, hisztis vagyok, epiláltam és pöttyös (meg kicsit fájó) a bőröm, égeti a nap nagyon, jaaa, és meg is fog jönni – gyilkos összetevők, ilyenkor egy arab terrorista kutyaf*sza hozzám képest. Szóval az ismételten kilóméteresre sikerült bevezető után próbálok rátérni arra, ami miatt újabban állandóan berágok. Jaaa, még annyit a vámpírokat és vérfarkasokat még mindig imádom, csak időm sincs rájuk gondolni, pedig megint láttam az Alkonyatot másfél hete, szerelem ez a javából… 🙂
Szóval a témám, mint jól látható a férfi és nő közötti barátság. Hogy létezik-e egyáltalán? Hát persze, állítom ezt teljes vállszélességgel, megingathatatlanul. Hogy miként látják ezt mások (viszonylag sokan)? Balfaszul, egyetlen szóval jellemezve. Kezdem az elején: egy hónappal ezelőtt ismertem meg életem 3. olyan nagyon nagyon fontos férfiúját, akit igaz barátomnak tekintek, akit őszintén tudok szeretni, és aki mellett kiállnék, bármilyen körülmények között. Korábban kétszer éltem át hasonlót (csak hasonlót, erről majd később), s bár most magam ellen fogok beszélni, az elsővel sikerült is egyszer „megbotlanunk” egy piálgatós buli alkalmával… Nem kell persze a „legrosszabbra” (nem mintha rossz lenne az :P) gondolni, de így is betett a barátságnak, onnantól minden megváltozott, és nem tudtuk jól kezelni a helyzetet. Azóta se kép, se hang, kár érte… A második 2 éve kezdődött, leginkább pszichlológiai szakrendelésként a részemről, és meg is maradt sokáig ezen a vonalon. Vele a barátság töretlen ugyan, de nem folyamatos a kapcsolatunk, mindenki éli az életét. Ez ilyennek vált be, bármikor újra tudnánk játszani az egészet, és mindig lesz mondanivalónk a másik számára, HA úgy alakul. A köztes időben szünet. Szóval mondjuk úgy, 50%-ban azért alá is tudtam támasztani az állításomat, és mentségemre szóljon, hogy az első esetnél mindössze 16 vagy 17 éves voltam, ott még sok minden belefért…
Na de a lényeg. Ha most elkezdeném ecsetelni ezt a viszonylag friss ismeretséget (úgy, ahogy csuklóból jönne belőlem), könnyen megvádolhatnának azzal, hogy szerelmes kamaszlány módjára dicsőítem életem szerelmét, holott ilyenekről szó sincs. Ezért nem teszem, próbálok tárgyilagos maradni, bár már a gondolat is idegesít, hogy máshogy viselkedjek, mint ahogy reflex-szerűen jönne, ergó mintha takargatnivalóm lenne, pedig nincs. Életem legártatlanabb kapcsolatáról beszélek, egy olyan leírhatatlan egységről, ami a többség számára valszeg elképzelhetetlen a két nem között, de tapasztalom, érzem, tudom, átélem, hogy igenis létezik. El tudjátok képzelni azt a kapcsolatot, amikor meglátjátok magatokat valaki másban??? Nem, mi? Hát én sem gondoltam, hogy van ilyen, néhányszor magamba is kellett csípnem hozzá, hogy elhiggyem, nem skizofrén lettem, csak megtaláltam valamit, amiről azt sem tudtam, létezik. Pontosabban valakit, őt. Egy srácot, aki 2 évvel, 2 nappal és 2 órával idősebb nálam (nem vicc), és igaziból én vagyok. Előre tudom a reakcióit, látom olykor a hibáit, ismerem a gondolatait, mert elég hozzá, hogy magamat ismerem. Nagyon elvontan hangzik? Lehet. De ő érti. És azért nyílván vannak mások is, aki akarja, az meg tudja legalábbis érteni. Sanyinak nem lehet könnyű ez az egész, tudom, hogy nem az, de elég intelligens hozzá, hogy megértse, amit mondok neki mindezzel kapcsolatban, és el is fogadja. Mert szeret, és tudja, hogy fontos nekem. Ezért mindig hálás leszek neki. Szóval gazdagabb lettem önmagam megismerésével, hiszen legjobb önterápia másban látni magad, mert akit kívülről látsz, azt képes vagy objektíven megítélni, – elmondhatatlan érzéseket generál a felismerés. Na igen, de mindig van egy DE, hát persze itt is van. Hogy mi az? A qrva előítélet. A nagy „igazság”, hogy férfi és nő között nem létezhet barátság, mert az egyik mindig többet akar. Szerintem ez sem igaz, de ha mégis (hangsúlyozom, hogy NEM), azzal se lenne semmi baj, amíg a másik előtt is titokban marad. Igenis működhet, sőt működik, mert ha belegondolunk a legesleghasznosabb, érdemlegesebb tanácsokat, meglátásokat, igazságokat az ellenkező nemről csak egy ellenkező neműtől tudhatjuk meg és pont. Akkor meg mi itt a probléma? Az, hogy az emberek jelentős része túl korlátolt ezt megérteni (bocsánat az általánosításért), netán saját magából indul ki, vagy egyszerűen csak nem volt még része soha hasonlóban, így elvileg véleménye sem lehetne a témáról. De véleménye ma már mindenkinek van ugyebár (ez egy szabad ország), nincs mit tenni, jön a furcsán nézés, meg találgatás, meg beszólogatás, elsősorban féltékeny exektől, meg konzervatív hozzá nem értőktől, stb. Mit lehet tenni ellene? Leginkább semmit: ha nyíltan zajlik a „haverkodás”, akkor azért szúr szemet, ha épp ellenkezőleg, akkor meg azért. Szóval le lehet szarni magasról, de mégsem jó a koncepció, hiszen létező társak megalázását vonhatja maga után pusztán a feltételezgetés is, így előbb-utóbb mindenki keze meg lesz kötve, és marad a netezés, telefonálás, levelezés, ipari mennyiségben, éjjel-nappal, mert az „egyformáknak” mindig rengeteg a mesélnivalójuk egymásnak. Más ezt úgysem értheti. Nem is kell. Szerintem amúgy egyszerűen csak irigyek… Mert nem sokaknak adatik ez meg. Hálás vagyok érte, hgy nekem igen… 🙂
XVII. fejezet: Helló Világ, újra itt vagyok, leadtam a szakdogám sálálálálá…
2009 március 30. | Szerző: Töpimama
Kezdem rögtön az elején. Be kell valljam, jó pár hete, amikor sokadszorra tört ki rajtam a vámpír-láz (miután szintén „fan” Tesókámmal megnéztük megint moziban), Emberem tűrőképességét pedig már jócskán meghaladta a téma felemlegetése is, nos ebben az állapotban nekiálltam írni egy szép, hosszú blog-bejegyzést… Mert hogy teljesen kiakasztott a hozzáállás, (nevezetesen, „hagyjuk már a f*szba ezt a hülyeséget légyszi”), szóval ezen úgy berágtam, hogy 3 oldalon át meg sem álltam az írással. Vámpírokról, meg főleg az istenítésükről, a vaskalapos pasimról, és egyáltalán erről az újkeletű Rómeó és Júlia kapcsolatról szólt, meg arról, hogy a hagyományos emberi párkapcsolatok ennek sosem érhetnek a nyomába… Kicsit túlzás volt, na, elismerem, bár hozzátenném, nem azért nem tettem fel, mert nem gondoltam komolyan, nem is azért, mert nem értem a végére, nemes egyszerűséggel a hossza miatt. Így is állati hosszú fejezeteket írok, de az… Durva lett volna még tőlem is. Azóta meg szakdogáztam ezerrel, de most van egy lélegzetvételnyi időm, így jöjjön, aminek jönnie kell… és az van bőven! 🙂
Most már nem lángolok annyira (na jó ez persze nem igaz) a vámpírok és vérfarkasokért, de szót így is kell ejtenem róluk. Aki már unja, ugorjon lejjebb, más is lesz még nyugi. „Forks fölött mindig felhős az ég…”, kezdődik a könyv hátlapján, ajánlóján, meg szinte minden második „Alkonyatos” helyen. De nyugodtan kezdődhetne úgy is, hogy „Gyöngyös fölött mindig felhős az ég…”. Ez jár újabban mindig az agyamban, mikor odavisz az utam (hűűű, de költői, ergó suliba megyek), hiszen a Mátra lábánál ősztől tavaszig elég gyakran felhős az ég. Majdnem, mint Forksban… 🙂 Meg az egész közeg: a kisváros, amit ki nem állhatsz, ahová suliba jársz, ahol van egy pasi… na jó, az pont nincs. Vámpír sajna nincs, vagy legalábbis én még nem találkoztam vele. Mindegy, ettől az „apró” részlettől eltekintve nekem Gyöngyös, 2009. január 26-a óta a Forks-om. (És titokban persze várom azt a vámpírt is, bár elismerem, fogalmam sincs mit csinálnék, ha egyszercsak fára kezdene ugrálni velem a hátán, a Mátra magas fái között… hűűű, de romi ;)). Mert azért nagyon irigylésre méltó az a földi halandó, akinek jut egy csodás példány ebből a félelmetes, sejtelmes, kívülálló, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen, végtelenül udvarias, gyönyörű, szexi, megértő, hősszerelmes… lényből. A szakirodalom (ez már pszichológia, nem vámpírtan) azt mondja, létezik egy nő-típus, aki kifejezetten az évődő pasikhoz vonzódik. És elismerésre méltó tény, hogy az ösztöneit követő vad vámpír helyett, vegetáriánus életmódot folytató, önmagával állandóan harcban álló egyed igencsak hajaz erre a dilemmázó pasi-típusra. (Jajj nekem, asszem elvesztem, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az „enyém” egyáltalán nem ilyen… Istenem, mennyivel könnyebb az élete nálam.) Ráadásul halhatatlan, sosem fog elhízni vagy megcsúnyulni, nem kell tartania betegségektől, háborútól, ellenségtől… Beépül az emberek közé és kész. Bejárja a világot, a világ összes szakmáját megtanulhatja, ha akarja, bárhol, bármikor, bármi lehet, látja a világot újból és újból megváltozni, követheti a fejlődését. A történelem a múltja, hátborzongató. Imádnám. Persze párban szép az élet, úgyhogy leszögezhető, hogy két szerelmes vámpíré a világ…
Javaslom (magamnak elsősorban, a köz érdekében), hogy ússzunk tovább zavaros elmém olykor sekélyes partszakaszait hátrahagyva, és ugorjuk ezt a témát. Úgyis látom már, hogy legközelebb ismét előveszem majd, hiszen van még hozzáfűznivalóm jócskán…
A vicces fürdés aranyos történet, bár köze nincs az iménti gondolatmenethez. Az egész úgy kezdődött, hogy két hete Sanyi szolis volt, így kettecskén töltöttük az estét Kisemberrel. Azt gondoltam nagy naivan, kész észkombájn vagyok, és jól kitalálom a tutit, hogy hamar ágyba kerüljünk, és onnan tudjuk bámulni a tévét, pontosabban dvd-t – ilyenkor ugyanis mindig együtt alszunk. Múltkor valóban jól csináltam, akkor hamar megfürdettem, aztán amíg megtejecskézett az ágyunkban, nézhette a tévét, én meg gyorsan letusoltam. Aha, de most még rafkósabbnak képzeltem magam, had ne mondjam előre, mekkorát tévedtem. Töpi édesen játszott, a tévében kezdődött éppen a Széf, amit valami rejtélyes módon imád – különösképpen, hogy nem is nézzük, max. hébe-hóba véletlenül. Egyfolytában gagyarász alatta, babául kommentál mindent, ha taps van, vagy csak eltalálják a választ, fennhangon ünnepel, tapsol, kész ez a kölyök… Szóval úgy gondoltam, megengedem, hogy nézze, én meg elslissszanok zuhizni, észre sem veszi, már vissza is jöttem. Hát persze… Alig csüccsentem bele a kádba, és kezdtem magamra folyatni a fincsi melegvizet, Kölyköcském már mellettem is termett, majd vigyorogva, nagy elánnal vetkőzésbe fogott. Nem volt mit tenni, anya villámgyors szappanozásba kezdett, majd rekordsebességgel meg is tisztult. Kád bedug, víz beállít (de marha nehéz ilyenkor eltalálni a jó hőfokot, pláne, miután gyakorlatilag felforrtam a jó melegvíz alatt). Anya kipattan, babát betesz. Persze törölköző, pizsi, pelus, még semmi sincs kikészítve, de ennek a problematikája majd később nyer értelmet. Szóval törölközés ezerrel, mire a Csöpp hangos magyarázásba és mutogatásba kezd („Nyannnya, gyeje” ), hát nincs mit tenni „nyannya”, vissza a kádba a babája mellé. Csinálunk nagy habot, kipacsálunk egy csomó vizet, játszunk nagy hévvel, mire Baba egyszercsak felpattan, és elindul kifelé a kádból. Hűűű, ez aztán szupi, visszatartani nem nagyon lehet, lévén, vizesen is gyors, mint a nyíl. Anya, baba után vetődik a kádból, majd rohan utána a szobába. Baba már beugrott (ahogy szokott) az ágyunkba, vigyorogva nézi a Széfet, persze tök pucér, és csupa hab. Anya hasonlóképpen néz ki, de ez részletkérdés. Nincs idő szórakozni, hiszen Baba megfázik, anya lerántja hát magáról a törölközőjét (amibe kiugrás közben tekerte be magát), babát szárazra törli, és betakarja a törölközővel. Átrohan baba szobájába, előszed bodyt, pizsit, pelust, zoknit, majd az agyához kap, és rájön, hogy a popsikenőcs odalent van, a nappaliban. Köntösbe beleugrik, még mindig csupa vizesen leszáguld, majd eszébe jut, hogy öltözés után balhé lesz ha nincs tej, hát azt is megcsinálja… Csinálná, mert persze a tápis (=cumisüveg) nincs elmosva, gyors mosogatás, tej, mikró, popsikenőcs, futás vissza. Időnként kabaréba illő balettmozdulatokkal próbál tompítani egy-egy esetleges esést, hiszen a vizes talpak frankón csúsznak a járólapon… Oké, ez is megvan, és még a lépcsőről sem zakóztam hátra, vissza a szobába, immár teljes felszereléssel állok az öltözetés elébe. Erre mit látok? Drága kicsi fiam, élvezvén a nagy pucérkodást, áll az ágyunk szélén, egy szép nagy tócsa előtte, majd vigyorogva közli velem, hogy „pisi”. Hűűű, de jó, meg is feledkeztem róla, hogy a Drágát így hagytam itt. Semmi baj, gyors öltözés, tejcivel betömni a száját „takó meg teeeej és cuííí” (=takaró, az „ölelőse”, tej és cumi), minden megvan, oké, akkor most van két percem rendbe tenni a lakást és magam persze. Először is felmérjük a pisi-témát, hál’istennek a szivacsunk nem lett olyan, csak a parketta, meg az ágy fa része (bonyolult lenne leírni, hogy hogy néz ki az ágyunk), lényeg a lényeg, semmi gáz, könnyű feltörölni. Meg a lakás többi részéről is azt a megszámlálhatatlan pocsolyát, amit elhelyeztünk a nagy szaladgálásban.
Öööö, a többi téma, úgy látszik megint másnapra marad, mivel most is közelítem azt a bizonyos 3 oldal terjedelmet. Kész szerencse, hogy egy rövid ideig rá fogok érni ilyesmikre, így talán a hétre ígérhetem is a többi sztorit… Né’ mán, na ki van itt…? Egy felébredt Kistöpi… 🙂
XVI. fejezet: Vámpírok
2009 február 7. | Szerző: Töpimama
Szóval vámpírok. Onnan a téma, hogy múlt héten végre eljutottunk moziba, ahol sikerült rávennem Embert, hogy megnézze velem az Alkonyat című, állítólag tini-közönségnek készült filmet. Szerintem, sőt, szerintünk hihetetlenül jól sikerült, mindez talán annak köszönhető, hogy eredetileg könyv formában létezett. Van három „nagytestvére” is, hamarosan azokból is film lesz, be kell vallanom, nem kis örömömre. Aki szemében ciki ez az új generációs vámpír-hiszti (és milyen igaza van), sürgősen lépjen ki most innen, mert fájdalom, de bizonyos mértékig én is „tag vagyok a klubban”. Bár az is igaz, ez nem teljesen új keletű mánia… Részletezem, nyugalom, csak a levezetésre most is rá kell készülni, ahogy tőlem az már jól megszokott.
Snitt… eltelt vagy 3-4-5, fene tudja hány nap, de most újult erővel itt vagyok. Piszkált a bűntudat, így félbehagytam ezt a kis értekezést, és megírtam gyorsan két alfejezetet a dogámból, majd arra jutottam, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy irkáljak erről a bájos kis mániámról egy fejezetet. Persze a múltkor egyáltalán nem erre céloztam (mármint az előző fejezet végén), akkor még normális filmekről akartam írni: az Irak sorozatról és a Zongorista című alkotásról. Aztán csak rohant az idő, nem jutottam ide, a nagy gondolatok pedig mind inkább háttérbe szorultak. Meg történés is volt – ahogy nálunk jól megszokott -, de most kibírom, és nem írom le, mert akkor ebből a fejezetből sem lesz semmi…
Szóval Twilight. Nagyon érdekes megközelítése a vámpír-témának, kifejezetten vonzó. Persze nekem édes mindegy, hogy fekete köpenyes, undi rémmé változó vámpírt, netán koporsóban szundikáló, vagy farkasemberekre géppisztollyal lövöldöző példányt látok-e a vásznon, én mindegyiket csípem. Jól kitalált kis lény ez, aki azért minden esetben szexi karakter is, de hangsúlyoznám, hogy ezt nem a beteges fantáziám mondatja velem, hanem a „tudományoshivatalos” megközelítés. Mert így van kitalálva oszt kész. Igaz, ami igaz, a farkasember (vagy ahogy mostanában divat, „vérfarkas” – szerintem tök értelmetlen elnevezés egyébként, mindegy) még nagyobb favoritom, erről már esett szó… Ez a mániám a véglegesen sosem megfejtett visszatérő álmaimtól eredeztethető, ami persze nyilván teljesen evilági tartalmat közvetít, csak a tálalás ugye… Ők attól annyira vonzók, hogy tulajdonképpen emberek… van nekik lelkük, emberi gondolkodásuk, érzelmeik, sokan birkóznak magukkal, hogy milyen gonosz lények is valójában és jajj-jajj, de itt jön a NŐ, aki ezt felismeri, és kitart és megküzd… Meg persze az alkotók ebben a témában is „tök véletlenül” állati jó pasikat szerződtetnek a filmvásznon, hát nem csoda, ha az ember lánya kicsit szerelemre lobban… 🙂 Na mindegy, vissza az Alkonyathoz. Itt aztán van minden, mi szem-szájnak ingere: vámpír kontra vérfarkas (na jó, ez nem pont az első rész tartalma, de én már kívülről tudom a következő hármat is – viva la Wikipédia) , a Nő, szerelem, hűűű. Tök romantikus kis Rómeó és Júlia történet, csak modernebb felfogásban… hol van már a régi a „szüleink nem bírják egymást” konfliktus…? Igen, és hál’ istennek nincs lövöldözés, szétmarcangolás, vértócsák és semmi. Ami olyan lenne, azt meg ügyesen kivágják, max. sejtheted, de nem erről szól a történet. A kedvenceim meg a „modern” vámpírok. Semmi koporsó, meg bazi nagy sötét kastély vagy fokhagyma-undor. Modern sportkocsikban száguldoznak igazi vagány vezetőként (lennék én is ilyen, ááá), és amit tudni érdemes róluk: nem esznek, nem isznak (kivéve persze vért), nem alszanak (soha!), a napfényt pedig azért kerülik, mert csillog a bőrük (jó húzás volt szerintem az írónőtől), persze nem mint aki izzad, hanem, mintha drágakő-molekulákból épülnének fel… Úgy vannak kitalálva, hogy az egész lényük magához csalogassa emberi áldozatukat: ellenállhatatlan a megjelenésük (nagyon szépek, jó felépítésűek), a hangjuk, az illatuk, minden mágnesként vonz bennük. Persze erre igaziból semmi szükségük, hiszen elképzelhetetlenül gyorsak és erősek (fél kézzel megállítani egy száguldó autót, nekik semmi), szóval ha le akarnak vadászni, úgysem menekülünk… Aztán itt a csavar: még vegák is a drágák (mármint a főhős vámpír klánja), nem zabálnak embert, csak állatokat. Nem rossz, mi? Persze ez nehéz meló, ahhoz hasonlítja a srác, mintha emberként csak tofun élnénk: nem halsz éhen, de sosem laksz igazán jól. Szóval megy az önmegtartóztatás ezerrel, és szívás, közeli kapcsolatba kerülni vonzó ember-egyeddel, mert az baromi nagy kísértés – leginkább kaja-ügyben. Röviden tömören ilyen karakterek ezek a modern vérszívók. Istenem, azért mennyi drága ember lelkesedett be annyira a témától, hogy egész fórum-hegyek szólnak arról, vajon létezhetnek-e valójában? Ezt a buzgalmat inkább már nem minősítem, bár megdobbant a szívem az első ilyen témájú fórum láttán. Egyrészt ráeszméltem, hogy nem én vagyok az egyetlen hibbant ezen a földön, másrészt kiábrándított, mekkora divatot csinált a film a vámpír-meséknek. Nem szeretek tömegcikk-imádó lenni, és sajnálom, hogy most – kívülről nézve – mégis az lettem. A film utáni néhány napban, be kell vallanom, én is utána olvastam kicsit, hogy merre hány méter. Vámpírok „sajnos” tényleg nincsenek, valószínűleg vérfarkasok sem (ebbe azért nem ástam bele magam), viszont az tény, hogy a vámpír valamennyi nép kultúrájában jelen van, gyakorlatilag a kezdetektől. Magyarázzák korabeli betegségekkel, meg vérszívó denevérekkel, meg szadista erdélyi vajdával, stb… Hát nem tudom, érdekes ettől függetlenül, az eredetét nem sikerült beazonosítani, gyakorlatilag találgatások vannak csak, semmi több. A filmeseknek minden esetre hálás téma. 🙂 Meg függetlenül attól, hogy akarjuk vagy sem, hisszük vagy sem, találtam néhány tudományos felvetést, ami bizonyítja valószínűleg, mekkora képtelenség az egész. Az egyik valami orvostól származik (nem ismerem a nevét, és nem is jegyeztem meg), ő arra jutott, hogy a vámpíroknak eszméletlen mennyiségű savanyú káposztát kellene minden nap enniük, mert ha kizárólag vérrel táplálkoznának, rövid úton kihullanának a fogaik… Az meg elég kellemetlenül érintené őket ugyebár. 🙂 Persze ezt meg lehet vétózni, hiszen nyilván az emberből kiindulván lehet ilyet felvetni, ami meg nem ember, nincs vérkeringése, nem lélegzik, az mindenképpen más kategória – olyat még tuti sehol, senki nem vizsgált meg, és valószínűleg vitaminokat sem igényel a szervezete. Ebbe ne menjünk bele. A másik tézist viszont el kell ismerni, egyszerűen matematikailag bebizonyítható, hogy a létezésük lehetetlen. A pasi (sajna az ő nevét sem tudom) a következő számítást végezte el: ha azt vesszük, hogy az első vámpír 1600 januárjában született(?), jött létre, mindegy, akkor legkésőbb februárban már 2-en voltak. Márciusban 4-en, és így tovább. Elkezdtük ezt számolgatni, Ember úgy egyszerűsítette le a dolgot, hogy kb. 400 év alatt 2 a 4800.-onnal lehetne megtudni a létszámukat, amitől viszont még a számológépünk is kiakadt, akkora összeget kaptunk. Ergó egy darab ember se lenne már, szegények meg éhen halnának, mert ilyen gyorsan semmi sem szaporodik a földön. Persze nem biztos, hogy mindenki átváltoztat valakit havonta, de ha nem, akkor meg megöli, és azért pusztul ki az emberiség. És mindez havi egyetlen kajálástól, de mivel azt nem tudjuk, hogy valóban mennyit esznek, ennél durvább számok is kijöhetnek. Úgyhogy vámpír-fanok, törődjetek szépen bele, hogy nagyjából akkora a realitása a vámpírok létezésének, mint a tündérekének, manókénak… Persze az is lehet, koplalnak már 400 éve, és gyors lerohanás után esznek majd meg mindannyiunkat. Hát nem tudom, remélhetjük-e a szőke vámpír feltűnését fehér lovon … 🙂 Erről majd még lesz néhány szösszenetem, ami minket illet, meg a vámpír-imádatomat, de az nem lesz sem ilyen hosszú, sem ilyen kimerítő, ígérem.
XV. fejezet: Éljenek a szakemberek!
2009 január 7. | Szerző: Töpimama
Jelentem, elkezdtem a szakdogámat, mondjuk már szívtam is vele rendesen: a konzulens visszadobott belőle néhány dolgot, mondván, hogy jó, csak nem kapcsolódik szorosan a témához, úgyhogy ez meg az meg amaz sem kell. Tök jó, dolgozott volna a fene annyit, ha ezt előre tudom. Meg a legjobb: leszavazta a kérdőívemet, ami szintén jó, és érti is, hogy kezdő vállalkozóként miért ezt választottam, de… Lényeg a lényeg csináljak újat, és töltessem ki házasulandókkal… Mert általában az embernek kapásból van vagy 100 házasulandó ismerőse… Mindegy, megoldom. Viszont megvan az összes vizsgám (a szigorlatom is!:):):)). Pénteken megyek könyvtárazni, összeszedtem egy egész jó kis listát, amit szerintem fogok tudni használni. Suliból ennyi épp elég.
Töpi: hááát, változások folyamatosan vannak, hol jók, hol rosszak. Nem, nem, Töpi valóban szuper, a szakemberekből van néha elegem. Utoljára asszem azt írtam, hogy a tanácsadó néni kész van velünk… hát azóta mégsem. Voltunk azon a másik felmérésen (HRG Alapítványnál), ahol ugyanarra jutottak, mint „okos” pszichológus néni a kórházban. Vagyis szobatisztának kéne lennie, beszélnie kellene, és – amiben valóban igazat adok-, túl hevesek az érzelemkitörései. Konkrétan az volt, hogy a labdázós feladat után lelkesen focizni kezdett, mire hrg-néni rajzolásra próbálta rávenni. Ekkor Kiskirályfi nem „az elfogadott magatartásformát” alkalmazta, miszerint szó nélkül visszamegy inkább labdázni, hanem dühös ordításba és fetrengésbe kezdett. Mindez szerintük azért van, mert fejletlen az idegrendszere… Belevágtunk hát a terápiába. Itthon tornáztatjuk (heti 3 és 5 között mozog az alkalmak száma, minden szigorúan elő van írva), és kb. másfél havonta személyesen is találkozunk a terapeuta nénivel. Mindezt persze egy csomó pénzért, kész szerencse, hogy fizeti az EÜ pénztár. Ezzel még nem is lenne túl nagy gond, de a legutóbbi élményemtől azóta is feláll a hajam. Kaptunk ugyanis szakvéleményt, amiben azok vannak kb. benne, amiket írtam, plusz egy: „ a szóbeli utasításokat nem érti és nem hajtja végre”… MI VAN(?????) kérdem én. Ez ugyanis azon túl, hogy fatális baromság (az égvilágon mindent megért), még ellentmondást is szül, vagy mondhatnám, hogy meghazudtol minket. Ugyanis az első alkalommal a fizikai feladatok végrehajtását hosszas kérdezgetés előzte meg, mivel másfél óra alatt nem lehet megtudni teljesen pontosan egy vadidegen gyerekről, hogy mégis hol tart a fejlődésben. És itt el is hangzott az a bizonyos kérdés (megérti-e, végrehajtja-e), sőt továbbmentünk, azt is (be is írta!!!), hogy megérti-e, ha több utasítást adunk neki egy mondatban. Ehhez képest nem tudom mi ez a baromság. Mindegy, ez még mindig elmenne, de van jobb is… Tanácsadó néninél Sanyi volt múltkor a gyerekkel, én épp vizsgáztam. Lényeg, hogy beszélgettek a dolgokról stb., mire gyermekem rátalált valami über tabu szekrényre és nyitogatni kezdte. Rászólt az apja, mire Töpi szó nélkül becsukta a szekrényajtót és visszament játszani. Erre tanácsadó néni még meg is jegyezte(!), hogy milyen jól irányítható szóban. Ezután megnézte a szakvéleményt, és leesett a székről, mikor elolvasta, hogy a gyerek nem érti a szóbeli utasításokat… Eddig jó, azt hittem, ő is azt fogja mondani, hogy jééé, mekkora baromság van itt, de nem. A válasza annyi volt, hogy hajjajjj, ő ELHISZI (én meg már ezt az egészet nem hiszem el!), hogy nem úgy van, de le kellene papírozni is, vagyis vigyük hallásvizsgálatra. Ááááááá, ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem olyan de olyan szakvéleményt tudnék írni erről a sok szakemberről…! Mert az igaz, hogy minden pszichológiai terápia előtt csinálnak fiziológiai vizsgálatokat ( a pánikbeteg valóban nem szívbeteg-e, stb.), na de könyörgöm, nem a terápiák közepén! Jaaa, bocsi, hogy fél éve baszogatjuk szegény gyereket, hiszen lehet csak süket szegény. Tök vicces az egész. Egyébként meg baba kora óta piszok éles hallása van (nem tudod olyan gyorsan lehalkítani a film szünetében kezdődő reklámot, hogy ne pattanjanak ki a szemei – megőrül a reklámokért), szóval nem tudom mennyire vágyom még erre is. 16-án viszem megint tanácsadó nénihez, addigra tőle is kérek szakvéleményt (hrg néninek), hát ezek után baromi kíváncsi vagyok.
És még mindig nincs vége! Mindezek után Tanácsadó néni azt javasolta, adjuk be bölcsibe – most azonnal, ők el tudják helyeztetni, hiszen szakmailag indokolt. Khm, he? Bölcsibe? Mert hogy ott meg tudna táltosodni a fejlődésben, szobatisztává válna 2 hét alatt (nem akarom elhinni, de ez egyébként tényleg igaz), plusz beindulna a beszédfejlődése. Ezzel kapcsolatban két észrevétel: mióta tornáztatjuk (bár nem hiszem, hogy csak azzal függ össze, a hrg-élmény előtt kezdett érdeklődni a szavak iránt, ezt már írtam), max. 5-ből 35-re ugrott a szavainak száma, illetve használ végre babanyelvet a hümmögés helyett. Szerintem ez nem rossz, pláne másfél hónap alatt. A hangutánzókat pedig állati cukin csinálja (a 35-ön felül), hapci, jujj, fújj, bumm, dzsúúúúú, stb.stb.stb. Mi itt a probléma? Hrg néni is azt mondta, hogy kb. fél év terápia és ott fog tartani, ahol kell. Vagyis április környékére behozza a lemaradást. Akkor meg mi ez a tanácsadó néni duma, hogy az oviban könnyen lemaradhat, ahogy most áll, és az ugyebár nem lenne neki jó, kudarcélmény stb. Hát hol van az még…? Gondolkodtunk már mi is alternatív oviban pl., ha esetleg mégsem tudna felzárkózni. Másik észrevétel: ismerősék kislánya (áprilisban lesz 3, közel másfél éve teljesen beszél, szobatiszta 2 éves kora óta, stb.), na mi történt vele a bölcsiben? Hát visszafejlődött. Mert hogy átlagban 10 hónapos babákkal került egy csoportba. Pech, lehet mondani, de ő pl. megint sokat hümmög és mutogat beszéd helyett. Hát tényleg, szerintem is pont erre van szükségünk… No comment, csak felhúzom magam.
Hát itt tartunk ma. Próbálok a héten megint írni, mert nagy hatást gyakorolt rám néhány film a közelmúltban ( A zongorista, Irak című sorozat), húzós nagyon, szerintem van mit beszélni róluk struccpolitika helyett. Majd legközelebb. Addig készüljetek, az komolyabb hangvételűre van tervezve… Sokkal komolyabbra
Június 15. amikor az álmok valóra válnak
2010 július 15. | Szerző: Töpimama
Kedves Én!
2013. van, 28 éves lettem az idén. Bár három éve nem gondoltam (ergó nem gondoltad), hogy így lesz, de én mondom, tényleg 27-től a legjobb az élet. Ami 25 évesen még öregedésnek tűnik és frusztrál, az két évvel később már egész más érzéseket okoz. Hárommal később pedig már inkább azzal a nagyszerű gondolkodásmóddal ajándékoz meg, hogy nem öregebb, csak bölcsebb leszel. Egyre inkább uralod az életed, és egyre kevésbé tűnsz gyereknek mind a magad, mind mások szemében. Ez nagy szabadság, hidd el nekem, tudom, tapasztalom.
Sok minden történt az elmúlt években, van, amire még Te is emlékszel és van amire még nem, hiszen a Te idődben még nem történt meg. Nem foglak azzal áltatni, hogy életem minden egyes pillanata tökéletes és harmonikus, becsapnálak, ha ezt írnám. De senkié sem az, tudod jól te is. Épp az ellentétek erősítik fel egymás hatását, ha örökké élnénk és nem félnénk a haláltól, elértéktelenedne számunkra az élet. Ez így normális.
Nyílván érdekel, hogy mi van velem (vagyis veled) most, a legzűrzavarosabb időszakod után néhány évvel. Megnyugtathatlak, csak azt szeretném, ha tényleg el is hinnéd, amit mondok. Nos, ami Töpit illeti (tudom, hogy ez érdekel a legjobban): 7 éves nagyfiú, ősszel kezdi az iskolát, ami miatt egy picit izgulok, mint annak idején az ovi miatt, de nem reagálom túl. Nagyon okos, ügyes, segítőkész gyerek, a sportban pedig valóban kiemelkedő. Ami azonban még ennél is sokkal fontosabb, hogy nagyon szereti csinálni, boldog tőle. Ezért engedem, hiába is féltem egy picit, hogy túl hangsúlyos része lesz az életének, mert beláttam, hogy neki most ez a legjobb. A festegetést az óvodában szerette meg igazán, mindig meghatódtam kicsit, mikor kérte, hogy együtt is csináljunk valamit. Most már nem mondja a képeimre, hogy „hááát Anya, ez nem igazán lett jó”, szereti nézni, amikor festek. Az apjával is egyre szorosabb a kapcsolata, nem mintha valaha is laza lett volna, de most már gyakran csinálnak igazi fiús programokat, amikor kicsit egyedül is lehetek. Szeretek egyedül lenni néha. Mindig kitisztítja a fejem, neked is jót tenne időnként. Töpi ezen kívül persze még mindig gyönyörű, egészséges és kiegyensúlyozott. Kár volt annak idején annyira aggódni az ovi miatt, a vártnál hamarabb beilleszkedett és tényleg meg is szerette, az óvonénikkel pedig remekül megértették egymást. A hisztis korszak úgy tűnik elmúlt, bár mindig olyan érzékeny lélek lesz, mint én. Több meghatározó barátja is van, ennek külön örülök, biztosan nem lesz gondja a kapcsolatépítéssel a suliban sem.
Ami a barátnőidet illeti, nem akarom túlragozni, azt írják csak meg maguknak, de annyit megsúgok, hogy most mindannyian boldognak tűnnek. Dya és Sanya nemrég házasodtak össze, nagyon jó buli volt, és remekül éreztem magam a gyönyörű abroncsos koszorúslány (vagy inkább asszony :)) ruhámban, pont úgy, ahogy annak idején megálmodtuk. A lakás-avatójukon pedig megbeszéltük, hogy melyik falakra szeretnének tőlem dekorációs festést, bár elsősorban a gyerekszoba izgatja most őket… Nemsokára megszületik a kisbabájuk, Dya nagyon helyes kismama. Judit összeköltözött a lovagjával, szerintem ő lesz neki az igazi, bár nem akarom elkiabálni. Jófej srác, én is kedvelem, s bár megfenyegettem, hogy meggyilkolom, ha fájdalmat okoz a barátosnémnak, úgy hiszem biztonságban vannak mindketten. Szöszi éli a szabadok felhőtlen életét, mindig van körülötte valaki, de őt most ez teszi boldoggá. Van egy srác, aki komolyan közeledik felé, egyelőre még hezitál, hogy belemenjen-e, mert bár vonzó a nagy szabadság, múltkor bevallotta, hogy már várja a szőke herceget. Lehet, hogy nem kell tovább várnia…
És most térjünk rám. Az érzésem (vagyis a tiéd) helytálló volt azt illetően, hogy valami szélsőséges eseménynek kell történnie ahhoz – nevezzük sokk-terápiának -, hogy végre végleg elengedd a démonaidat. Tudom, hogy most nem fogsz nekem hinni, de elárulom, hogy valóra válik az a furcsa álmod. Igen, az, amire gondolsz. És valóban segíteni fog. Tudod, amikor eljött a nap, és ott találtam magam a sziklán, olyan emberek között, akik többé-kevésbé fontos részét képezték az életemnek, és ráismertem a szituációra, elmúlt minden félelmem. Tudtam hogy csak miattam kerültünk oda, és hogy soha többé nem ígérkezik ilyen alkalom. Hogy féltem-e az ugrástól? Nem, pont olyan volt, mint abban a furcsa álomban még nagyon rég. És legalább olyan megbabonázó volt a szituáció. Először csak néztem lefelé, és abban sem voltam biztos, hogy túlélhető-e egy ekkora zuhanás olyan ember számára, aki nem rendelkezik semmilyen előképzettséggel. Igaziból tudtam persze, hogy igen, a vezetőnk megmutatta már korábban ezt a helyet és akkor megemlítette, hogy ez a magasság még kezdők számára sem halálos, a víz kellőképpen mély, de azért nem árt először szervezett körülmények között kipróbálni. Volt is rá lehetőség, a csapatból többen is vállalkoztak rá, mikor itt voltak az oktatók. Nem voltam köztük. Akkor még nem esett le a szituáció, hiszen az álomban kicsit máshogy nézett ez ki, nagyszabásúbb volt, és ott csak rólam szólt az egész. Itt meg bárki kipróbálhatta, és én nem akartam bárki lenni. Hiszen ismersz. Szóval nem ugrottam le, amikor szabadott. Két napig maradtunk, és egyre fogyott az idő és a lehetőség. A második estén kisétáltam egyedül. A szél egész összekuszálta a hajam, és én csak néztem a mélybe, ahová le kellene ugranom. Elsőre nagyon nevetségesnek tűnt, ne legyenek kétségeid nem változtál radikálisan meg, továbbra sem űzök extrém sportokat, nem lettem katona (amire sosem vágytál igazán te sem). Leültem a szikla szélére törökülésbe és élveztem a magányt egy picit. Gondolkodtam a lehetőségeimen, és arra jutottam, hogy másnap, még mielőtt visszaindulnánk, egész biztosan lesz még esély biztonságos keretek között kipróbálni, és már csak a „menőnekmutatommagamlánylétemre” érzésvilágból adódóan megteszem, és le fogok ugrani. Aztán eszembe jutott, hogy pontosan azt teszem, amit ilyenkor mindig: hezitálok, akcióterveket készítek, lehetőséget adok magamnak a menekülésre, ezek is olyan dolgok, amiktől végre szabadulni akarok… És hogy talán sikerülhet is, ha egyszer az életben végre nem csak álmodozom a nagy dolgokról, hanem meg is merek valamit tenni. Felálltam és lenéztem mégegyszer. A magasság már nem is volt annyira szédítő, ígérem fele olyan magas kb., mint ahogy az álmodban megjelent. Inkább tűnik először csalódásnak, hogy nem is akkora dolog ez, mások nap, mint nap ugrálnak innen különösebb démon-űző szertartások nélkül is. Úgyhogy megszületett bennem végre a döntés. Hátrasétáltam, miközben láttam, hogy többen is téblábolnak a sátrak körül, és ők is észrevettek. Persze semmi különös nem volt abban, épp elsétáltam a szikla szélétől, nem foglalkozott velem senki, pont ahogy akartam. Aztán, mikor úgy éreztem kellő távolságra értem, megfordultam… kiléptem a papucsomból… vettem egy nagy levegőt és kihúztam a gumit a hajamból (lévén még mindig túl sokat foglalkozom a külsőmmel, és tudtam, hogy az összekuszált, begumizott hajam nagyon idiótán fog kinézni, ha vizes lesz). Nekifutottam a szakadéknak, közben a szél belekapott a hajamba, a szívem vadul kalapált, ami elég kontrasztos érzésnek tűnt, mivel a világ teljesen belassult körülöttem, pont mint mikor elesel és látod magad esés közben, ahogy minden egészen lassúvá válik. Pont ilyen érzés lesz, ígérem nem ijesztő, bár az adrenalinod felszökik az egekbe. Ahogy közeledtem a széléhez, hallottam, ahogy valaki utánam kiált, de nem érdekelt, fogalmam sincs ki volt az, akkor már csak egy dolog számított: ha nem torpanok meg, végre szabad lehetek és ha ezt most megteszem, többé semmitől sem fogok félni… aztán egyszercsak repültem. Egészen fantasztikus érzés, bár nem tart tovább néhány másodpercnél. A szabadesés valami leírhatatlan érzés annak, aki sosem próbálta még. Nincs többé félelem. Nem mondom, persze nem úgy repülsz, mint Pocahontas, kitárt karokkal, fejjel előre, nem is tudom hogy nézhet ki, de a legjobb benne, hogy nem is érdekel. S bármilyen rövid is volt a zuhanás, mire leértem egy egész másik dimenzióban találtam magam. Érkezéskor kicsit megcsapott a víz, de nem fájt vészesen, valószínűleg a ruha miatt sem, viszont elég mélyre merültem. Rögtön nyomni kezdtem magam felfelé, a nap utolsó sugarai megcsillantak felettem a vízen, nagyon békés érzés fogott el, bár a szivem majd kiugrott a helyéről. Kicsit féltem, hogy mi van, ha igaziból meghaltam és nem is azt látom, amit gondolok, de aztán a fejem elérte a felszínt és vettem egy hatalmas levegőt. A kezemmel kitöröltem a szememből a vizet, amitől kicsit elkenődött a szemfestékem, biztosan csodásan néztem ki. De nem érdekelt, csak mosolyogtam, tiszta szívből és leírhatatlanul boldognak éreztem magam. Ahogy felnéztem a sziklára (ami alulról sem tűnt vészesen magasnak), megláttam a tömeget, aki kétségbeesett fejjel néz le rám, és látszik rajtuk, hogy nem tudják eldönteni, hogy ez vajon mi célt szolgált és mire volt jó. Továbbra sem mozdultam, csak tempóztam egy helyben, hogy ne süllyedjek el. Leírhatatlan érzés volt. Ekkor csobbanást hallottam nem túl távol, elsőre meg is rémültem, hogy valami cápa lesz (mert az arról híres, hogy édesvízben él, ez annyira jellemző rám), de aztán eszembe jutott, hogy most győztem le a félelmeimet, úgyhogy kizárt, hogy bármi is ártani tudjon nekem. És csak mosolyogtam tovább, szerintem mindenki komplett idiótának nézett. Kiabáltak ezt-azt, hogy jól vagyok-e és jöjjek már ki, de nem bírtam mozdulni. Mondhatom, hogy igazán megéltem a pillanatot. Aztán odaért a hozzám a csobbanás előidézője: egy srác, akit nem ismertem… Arról hadovált valamit, hogy biztosan sokkot kaptam, de semmi baj, majd ő kivisz a partra. Nem tudtam reagálni semmire, ez jobban arcon vágott, mint a felismerés, hogy valóban le mertem ugrani. Ahogy a parthoz értünk, a karjába vett, úgy indult velem az út felé, ami visszavezet a táborhoz. Hosszú, vizes haja az arcomhoz ért. Zavartan ugrottam ki a karjából, azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végre öntudatomra ébredtem. Riadtan nézett rám, mintha valami rosszat tett volna. Ahogy megálltam előtte rémült arckifejezéssel, láttam a szemében a feléledő kíváncsiságot, hogy ki a manó lehetek én. Végigmértem, ami nem sikerült túl feltűnésmentesen, és akkor állt el valóban a lélegzetem. Magas, barna szemű és barna, vállig érő hajú deltás, szép arcú fiatal fiú állt előttem. Megdörzsöltem a szemem, mert ez volt az a pillanat, amikor valóban úgy éreztem magam, mint egy filmben, hiszen ilyen valóban csak ott történik, a való életben senkinek sincs ekkora mázlija. Legalábbis addig ezt gondoltam. Vagy egy percig csak bámultam, mígnem egy könnycsepp gördült le az arcomon, s követte még vagy száz. A fiú magabiztosan hozzám lépett, átölelt és a fülembe súgta, hogy ez is bizonyára a sokktól van, ne izguljak, nincs már semmi baj. Belefúrtam az arcom a vállába, éreztem a bőre finom illatát és tudtam, hogy most vált valóra az álmom. Talán minden álmom, ami sosem valósult meg, csak kísértett végig az életemen. Utána bizonyára elájultam, s mikor magamhoz tértem Andika hajolt fölém, meg nagyjából az egész tömeg. Kerestem a fiút, de nem láttam sehol, csak ismerős arcokat magam körül. Nem voltam vizes, ami meglepett, és csak annyit bírtam kérdezni, hogy látták-e az ugrásomat Észrevettem az értetlenséget az arcukon, s mielőtt egy szót is szóltak volna, felültem, hogy lássam, hol is vagyok. A sziklán voltunk, pont ott, amire emlékeztem. Annyit mondtak, hogy az előbb még a szikla szélén ültem és néztem a vizet, majd mikor felálltam, hogy visszamenjek a sátrakhoz, hirtelen összeestem, a frászt hozva ezzel mindenkire. Ugrásról szó sem volt. Hát szó az éppenséggel volt, de ráébredtem, hogy erről csak én tudok. Kértem, hogy hagyjanak magamra, s ismét ott ültem, ahol az előbb. A lábam immár tériszony nélkül lógott a mélység fölé, de már eszembe sem jutott ugrani. Megértettem, hogy a démonok elhagytak anélkül is, hogy ilyen hajmeresztő mutatványt akarnék végrehajtani. Ahogy besötétedett, csak ültem a sziklán, órákon át, és olyan szabadnak éreztem magam, mint még sosem. Láttam a fiú arcát, akit sosem feledek, de akiről már rég tudom, hogy csakis a fejemben létezhet. Talán az őrangyalom arca. Valóra váltotta egy álmomat, aminek a jelenben már semmi realitása (a te jelenedben sem). És ettől könnyebb lett az élet…
Na jó, be kell vallanom, hogy az iménti bekezdésben mindössze az írói vénám csillantottam meg, megmutatva neked, hogy még most is létezik. Nem árulom el, hogy igaziból jártam-e valódi sziklán, amit tudnod kell, az az, hogy a szikla, a gát, valójában benned, vagyis bennem volt, és nem kell hőst játszani hozzá, hogy a rossz emlékek ne kísértsenek többé. Talán csak egy mese az egész történet, talán igaz. Talán tényleg leugrottunk. Nem akarod biztosan tudni az igazat, ismerem magam annyira, ezért nyitva hagyom. Ez lesz a kulcs, de közel sem biztos, hogy direkt formában. A lényeg, hogy megéled, hisz én már megéltem a pillanatot, és azóta sok minden megváltozott. A jelenben, az én jelenemben, már valóban nem félek semmitől. Nem félek vállalni az érzéseimet, mégha ezzel néha meg is bántok mást. Nem félek tőle, hogy elvesztem emberek szeretetét, ha vállalni merem a valódi arcom. Nem próbálok mindenkinek megfelelni, hiszen ez úgyis lehetetlen. Megvalósítom az álmaimat… az igaziakat. Megtaláltam a hivatásom, ami boldoggá tesz. Festek és írok még mindig. Egyre többet és egyre jobban, de nem akarom már görcsösen az elismerést. A magam örömére teszem. És nem érdekel az sem, ha valaki nem értékeli, ettől még nem lesznek a munkáim értéktelenebbek. Nem aggódom túl a dolgokat, bízom magamban és a körülöttem élőkben annyira, hogy tudjam, valóban minden rendben lesz, nem kell félni többé. Egészségesek vagyunk és hiszem, hogy többé nem ér baj ilyen téren sem. Nem fojtok el magamban semmit, vállalom a vágyaimat, mégha néha furcsának is tűnnek. Nem haragszom senkire, aki valaha is bántott, tudom, hogy semmi sem állandó, minden változik, nem szabad örökké magunkban hordozni a haragot. Szeretek élni. Minden pillanatban Boldog vagyok.
Az elmúlt három évben sokat gondolkodtam róla, mióta először olvastam el ezt a levelet, hogy miként valósulhatott meg mindez. Fölösleges, a megoldások mindig akkor születtek, amikor épp hagytam a dolgokat történni, és sikerült nem túlkomplikálni mindent. Ez nagy tanulsága az elmúlt időszaknak, hogy ésszerű kereteken belül, de néha csak hagyni kell a dolgoknak, hogy megtörténjenek. Spontánabb lettem azt hiszem. Már nem tervezek túl mindent. Időnként tudatosan vállaltam olyan dolgokat, amikhez bár nem volt kedvem, mert féltem, hogy kudarcot vallok bennük, szóval mégis elvállaltam őket, pont azért, hogy erősítsék a bízni tudást magamban. És így történt. Gyakorlatiasabb lettem, nem ijedek meg egy-egy váratlan helyzettől. Van önbizalmam, megbékéltem magammal. Most sem vagyok szupermodell, de már nem is kergetek ilyen hamis illúziókat. Pont annyira vagyok szép, amennyire annak kellett születnem. Sportolok azért rendszeresen, mert igényli a testem, de nem viszem túlzásba, mint régen, amikor edzésterveket gyártottam egymás hegyén-hátán, aztán mégsem bírtam sokáig egyiket sem, mert beleuntam, fáradtam, elegem lett. Ma már tényleg kitartó vagyok, s ha kudarc ér is képes vagyok valaminek nekifutni századszor is. És megcsinálom. Tényleg meg. Az otthonunk nagyjából olyan, mint a te idődben, csak már több képem van kint a lakásban, csináltam egész más jellegű dolgokat is. És persze befejezed hamarosan a montázsaidat, ne izgulj, jól fognak kinézni ott, ahová eltervezted annak idején. Nem vagyok már annyira érzékeny, mint rég, s bár nem fojtom el az érzéseimet, már nem rohannak meg sírós-napok, mint rég. Ha meg olykor-olykor mégis, nem dimenzionálom túl a történéseket, néha előfordul, nincs ezzel baj.
Teljesült a vágyam, tavaly végre megint külföldön jártunk, kétszer is. Egyszer a családdal, felejthetetlen volt Görögország ismét. Sok szép emléket idézett fel. A lányokkal pedig Horvátországba utaztunk a nyár végén. Először mentünk pasik nélkül ilyen messzire, és nagyon élveztük. Idén is megismételjük, bár Dya miatt csak a Balatonra, pocaklakót nem utaztatjuk olyan messzire, biztos, ami biztos. Azért ragaszkodunk a tavalyi egy héthez. Elárulhatom, ha nagyon akarod, mivel foglalkozom, de szerintem a jelenedben még nem döntötted el száz százalékosan, hogy mit szeretnél igazán bevonzani, így a fantáziádra bízom. Ígérem neked, hogy nagyon fogod élvezni, és már a te jelenedben is szerepel a lehetőségek között.
A következő három évre csak azt kívánhatom, hogy ugyanúgy tudjam szemlélni a világot, ahogy most, mert ennél teljesebb életem aligha lehetne. És igen, tudom mire gondolsz: megsúgom, hogy azóta négytagú már a család. Nem olyan rég egy kislánnyal bővült, aki rám hasonlít jobban, a szeme is pont olyan, mint Töpié, ebben hasonlítanak leginkább. Ne izgulj, semmi gond nem volt a második terhességgel, a szülés pedig nagyon hasonlított az elsőre, így amiatt sem kell aggódnod. Bízz bennem, és ne aggódj többé annyit…
2013.07.15. Budapest Üdvözöllek:
Zi
2010 június 15-e van. Különleges napot írunk, úgy hívják 10 milliószoros nap. Amit ma kívánunk, nagyobb eséllyel válik valóra, mint bármi más. Évente ilyen csak négyszer fordul elő. Ne mulasszátok el a lehetőséget, írjatok Ti is a jövőből magatoknak.
Kívánom Mindannyitoknak, akik netán olvastok ma, hogy ne féljetek vállalni az álmaitokat, bármilyen furcsának is tűnik. És küzdjetek meg érte. Feladni könnyű, lemondani róla kevésbé komplikált, mint hinni benne, szívből, igazán. Senki sem tökéletes, és mind hibázunk, de ez is az életünk része. Hiszem, hogy jó emberek jobb világot teremthetnek… És hiszem, hogy a jó embereknek is vannak különös vágyaik. Én vállalom az enyémet, remélem átmegy az üzenet. Kívánom Nektek, hogy olyan életet élhessetek, amiről mindig is álmodtatok. Ja, és a legfontosabb: mikor ez megtörténik, ne legyetek vakok és lássátok meg, amit meg kell. Ami valóban van…
Végezetül egy zene, amit csak azért teszek ide ki, mert reggel óta ezt az egyet vagyok képes meghallgatni. A hallgatása közben tudtam meg azt is, hogy milyen nap van ma. Úgyhogy nyálas vagy sem, divatosnak számít-e vagy sem, egy fikarcnyit sem érdekel, nekem sokat jelent…
http://www.youtube.com/watch?v=zA6ZnLCrpaE
Oldal ajánlása emailben
X